28. Fejezet - Csak álom

Sziasztok! 

Igazán sajnálom, hogy megint ennyit csúsztam a résszel, sajnos mostanában egészen biztosan nem fogom tudni tartani a heti egy részt, de amilyen sűrűn csak lehet, igyekszem írni, és higgyétek el, nem feledkezem meg róla egy pillanatra sem :)

Mindazonáltal jó olvasást kívánok most is, és remélem, nem kell ilyen sokat várnotok a legközelebbi fejezetig ^.^

Odakint már alászállt a sötétség, mikor a lány nekiállt a munkának.
-Mit is terveztél pontosan készíteni? - Eret némi fenntartással fogadta a főzés ötletét, de Anne tántoríthatatlan maradt, Gerda pedig felajánlotta a segítségét, amivel szemben a férfi nem tudott több érvet felhozni. - De azt nagyon remélem, hogy főzni nem Valka tanított meg...
A lány elnevette magát.
-Afelől megnyugodhatsz! Csak azt szeretném tudni, merre találok egy lábost...
Lábos persze nem volt, így Anne egy kisebbfajta üstbe darabolta bele a halakat, amelyeket Gerda nagy igyekezettel próbált megszabadítani a pikkelyeiktől, több-kevesebb sikerrel, így végül mormogva bár, de Eret mutatta meg neki, hogyan kell.
Mikor Anne megkavarta az üst tartalmát, a kislány kíváncsian figyelte.
-Ezt úgy csináltad, mint egy boszorkány!
Eret, aki közben letelepedett a priccs szélére, elnevette magát.
-Hiszen az is! Igazi boszorkány... Éppen csak hogy nem repül, de ezen kívül...
-Magam ellen beszélek, de akkor Raindancer neked micsoda? Ne engem boszorkányozzatok, ő tehet mindenről - vigyorgott a lány, Gerda azonban kíváncsian pillantott föl.
-Te tényleg boszorkány vagy?
-Nem, mókus, csak javas, aki gyógyítással is foglalkozik... Neki meg egy szavát se hidd - intett a férfi felé, aki vigyorogva megcsóválta a fejét.
-Pedig már tényleg azt hittem...
Anne kihívó pillantást vetett rá.
-Már te is kezded?
Eret fensőbbséges mosollyal emelkedett föl ültéből, és lépett oda a lányhoz, szinte föléje magasodva, s egyik kezét a derekára simítva szinte erővel húzta magához. A csók rövid volt, zárt, és a lány dacosan szorította össze az ajkait, azonban mikor elengedte, a férfi arcára kiült valami halvány, önelégült vigyor.
-Mondom, hogy az vagy, menyét! Aki Raindancerrel ilyen jól kijön...
Anne nevetve rázta meg a fejét.
-Arról nem én tehetek, csupán az elbűvölő személyiségem, nem igaz?
A másik békülékenyen simította meg a vállát.
-Most homlokegyenest magad ellen beszélsz, de inkább hagyjuk a témát. Talán a halat is érdemes volna megkeverni - hajolt közelebb a tűzhöz, mikor Gerda fölemelte a fejét.
-Amúgy... Ti nagyon szeretitek egymást? - az egyenes gyermekkérdés felkészületlenül érte Anne-t, aki egy pillanatig úgy meredt a kislányra, mintha most látná először, mikor a másik pedig megsimította a vállát.
-Persze. Különben miért laknánk együtt...?
A lány fölkapta a fejét.
-Azért azt a pár éjszakát, amíg Valka jobban nem lesz, nem nevezném együttlakásnak...
-Amíg meg nem gyógyul, így volt, nem? Amíg teljesen meg nem gyógyul, nemigen lehet javítani a házon, viszont ez, azt hiszem, hosszabb ideig tart néhány napnál... De beszélni bárhogy lehet róla, nem igaz?
Gerda értetlenül pillantott hol az egyikükre, hol a másikukra, láthatóan igyekezett elkapni a szavak értelmét, Anne pedig az üstbe szórt valami átható illatú fűszert, majd némi kavargatás után óvatosan leemelte a tűzről.
-Hagyjuk még kicsit hűlni.


A cella sötétjéből nézve az éj szinte világos volt odakint. Az aréna falai halványan derengtek a holdfényben, s mikor a rács előtt kuporgó fiú szorosabban magára csavarta a fekhelyén talált pokrócot, hogy védve legyen a résnyire nyílt ajtón beáramló, nyirkos hidegtől, a másik megmozdult a sarokban.

-Még mindig nem bírsz aludni…?

A fiatalabb nem pillantott hátra.

-El kellene tűnnünk. Csak gondolj arra, te mit tettél volna, ha győzünk, és… - akadt meg, mikor a másik hirtelen felült a szomszéd cellában, és lehalkította a hangját.

-Ne hidd, hogy én nem gondolkoztam ezen, kölyök. Hidd el, ha a legkisebb lehetőség adódott volna rá, már nem lennék itt, és téged is csak azért vittelek volna magammal, hogy el ne járhasson a szád, ha észreveszik… - halk sóhajjal huppant vissza a földre terített pokrócra. – De kell lenni e valami megoldásnak. Nézd: a dagadt kölyök elkottyantotta, hogy holnap kihallgatást tart a főnökük…

-Az a tejfelesszájú? És még te is főnöknek nevezed? – pillantott felé a fiú sötéten, de a szakállast ez nem zavarta különösebben.

-Ha győzelemre vitt egy csatát ellenem, igazán megérdemli, hogy főnöknek nevezze őt a népe. Fenris, a tisztelet nem zárja ki azt, hogy gyűlölj valakit. Gyűlölheted csontod velejéből, kívánhatod a vérét, álmodhatsz a szájából kibuggyanó vérpatakról, taposhatod a beleit, és mindemellett meg lehetsz győződve arról, hogy nagy harcos volt és jót akart a népének… Csak éppen rossz úton kereste a megoldást.

-De…

-El kell ismerned, hogy ezerszer jobban irányította a sárkányokat. Az övét… És a mieinket is. Persze, ott volt vele a sárkánytolvaj… De ő volt a vezérük. Ezt nem tagadhatod, kölyök. – tartott egy kis szünetet. A fiatalabb mintha mondani akart volna valamit, azonban a másik folytatta. – Hidd el, nem éri meg rosszat mondani róluk. Amit akarsz, én meghallgatom, de ha holnap a kihallgatáson magunkra haragítod őket, úgy itt hagylak, mint egy kikötői szajha hajnalban …

A fiú sértett arccal meredt rá.

-Ha olyasmit mondanak…

-Nem fognak. Ha te sem teszed, nem fognak. Nézd meg, milyen helyen vagy, kölyök: fekhelyet készítettek elő neked, meleg ételt adnak neked, pedig bedughattak volna egy üres tömlöcbe és hagyhattak volna ott rohadni a kivégzésedig, ezek meg tárgyalást tartanak… Szóval most tartod a szád, és hagyod, hogy én beszéljek, megértetted?

A fiú tekintete a kemény, jeges-kék szemekbe kapcsolódott, majd lesütötte a szemét.

-Megértettem.

A másik tekintete megenyhült.

-Remek. Nem kételkedem abban, hogy meg tudod tenni, amit kérek tőled. Holnap figyelj meg mindent, amit csak lehet, embert, helyet, gyenge pontot, és ha az istenek megsegítenek…

-Igen, Björn. – Fenris arcán torz vigyor futott keresztül. – Ígérem, figyelni fogok.

Az éj sötét szárnyai puhán zárultak össze a világ felett.

Mikor betakarta a kislányt, Anne megült a fekhely szélén, Gerda pedig szuszogva fordult feléje.

-Ha bármi baj van, nyugodtan kelts fel bármelyikünket, jó? Ha félsz, ki kell menned, vagy bármi…

A kislány komolyan bólintott, majd felpillantott a másikra.

-Amikor te kicsi voltál…

Anne közelebb hajolt.

-Igen…?

-Amikor te kicsi voltál, neked volt anyukád? Mint a többi gyereknek?

A lány elkomolyodva simította meg a takarót ott, ahol a kislány vállát sejtette.

-…Igen. Anyám… ő nevelt. Igen. De nagyon régen nem láttam őt.

-És… - Gerda megköszörülte a torkát. – Emlékszel még rá?

Anne elmosolyodott.

-Már hogyne emlékeznék! Azt mondták, hasonlítunk, csak… persze ő idősebb volt és mindig is erőteljesebb… Sokat talán épp emiatt tartották gyönyörűnek, amíg fiatal volt. Most sem lehet öreg, olyan negyven év körüli… De bizonyára sokat változott azóta.

Gerda komolyan bólintott, majd felpillantott.

-És ő is olyan dolgokkal foglalkozott, amivel te? Ez az egész boszorkányság…

Anne bosszúsan rázta hátra a haját.

-Ez nem boszorkányság, Mókus. Én nem vagyok…

A kislány megrázta a fejét.

-Ez más. Más az, amit gondolsz róla, és más az, amit teszel.

Anne egy darabig Gerda arcát tanulmányozta, majd sóhajtva beszélni kezdett.

Astrid fölriadt. Szíve hevesen vert, még mindig az álom hatása alatt, azonban, mikor kipillantott az ablakon, megnyugodott. Sehol egy égő ház, sehol egy gnúvad, sehol semmi, csak az égen sziporkázó csillagok szitáltak harmatot a világra, s a csend szinte már fájt.

Mikor visszahanyatlott a párnára, érezte, hogy a férfi megmozdul mellette.

-Astrid…? Minden rendben? - Hiccup hangja álomittas volt, és kissé ijedt, azonban mikor a másik visszafeküdt, némileg nyugodtabban simította meg a vállát.

-Semmi baj… Csak egy rossz álom volt. Rosszul feküdtem, ennyi az egész – sóhajtott halkan, mikor a másik karja a derekára csúszott, és ahogy a férfi végigsimított az asszony domborodó hasán, mellkasa Astrid hátának préselődött.

-Vigyázz magadra, hölgyem. És szólj, azonnal szólj, ha bármit érzel…

Az asszony halkan fölkacagott.

-Ugyan, Hiccup, eddig csak ezerszer mondtad el ugyanezt… Hidd el, észre fogod venni, ha…

-Téged ismerve nem vagyok ebben olyan biztos… - dorombolta a másik, hogy Astrid ösztönös mozdulattal fészkelődni kezdett az ölében.

-Ne aggódj… Miattam ne. Minden nő… na jó, a legtöbb nő átesik rajta. Nem lesz semmi baj, Hiccup – dőlt vissza a párnára halk sóhajjal. – Nem lesz semmi baj.

Anne ijedtében majdnem felugrott. A sötétség puhán csordult le a kunyhó falain, az ágy mellett azonban, ahová halvány fényfoltot vetett a hold sápadt pillantása, Gerda állt, a takarója szélét morzsolgatva zavartan.

Eret elmotyogott egy ,,mi van?”-t, mikor a lány egyszerűen kicsusszant az öleléséből, Anne pedig egy pillanatig értetlenül meredt a kislányra, majd visszakönyökölt a párnára.

-Mi történt, Mókus? Valami baj van?

Gerda lebiggyesztette a száját.

-Semmi, csak… csak…

-Csak…? – Anne elnézően mosolyodott el, s érezte, ahogy Eret felkönyököl mögötte.

-Gerda…?

-Csak rosszat á-álmodtam, és… Mondtad, hogy… Gondoltam, idejövök, hátha…

A lány odébbhúzta a takaróját.

-Na gyere, te, nincs semmi baj! Csak egy álom volt – vonta magához a kislányt, aki a nyaka köré fonta a karjait. – Ha félsz, maradhatsz itt is, de ahogy gondolod…

-Maradhatok? – Gerda hallhatóan megkönnyebbült. – Akkor, ha szabad… - Anne elnevette magát, Eret pedig szusszanva húzódott odébb, elnyomva egy ásítást.

-Akkor…?

A lány mintha mondani akart volna valamit, Gerda azonban fölkuporodott az ágy lábához, és bemászott kettejük közé.

-Nem egészen így gondoltam, de ahogy akarod – sóhajtott Anne, majd miután a kislány abbahagyta mellette a fészkelődést, a másik oldalára fordult. – Megbocsátasz, ha… - Gerda mozdulatai valóban egy mókusra emlékeztették, egy álmos kis mókusra, s mikor a kislány egy szusszanással elhelyezkedett, megsimította a pufók arcocskát. – Hát… Jó éjt.

A kislány összegömbölyödött mellette.

-Jó éjt, Anne.

27. Fejezet - Gerda

Sziasztok!
Nagyon sajnálom, amiért ennyi ideig csúsztam ezzel a résszel, szó szerint kihagytam egy alkalmat, mentségemre szóljon egy leszervezett bál és úgy egyszerűen a nap huszonnégyórás mivolta, valamint egy kisebb elakadásom, amelyet végül sikerült leküzdenem, csak hát... Mindez időbe telt.
Mindenesetre igyekszem nem rendszert csinálni belőle, vagy legalább szólok, azonban most lássuk is a történetet! :)

Anne szinte fel sem tudta fogni, mi történt. Az egyik pillanatban a sikló még szinte barátságosan közeledett felé, aztán már csak arra eszmélt föl, hogy a sajgó bordákkal, levegőért kapkodva térdel a porban, miközben Raindancer, aki fellökte, vészjósló sziszegéssel közeledett a sikló felé.
-Állj meg! Hé! Raindancer! - a lány az oldalára tapasztott kézzel pattant föl. - Nyugodj meg...!
A sikló felborzolt tüskékkel hátrált. A szörnyennagy rémség lesunyt fejjel csúszott felé, izmai ugrásra készen feszültek meg, a következő pillanatban azonban megtorpant, mert a lány egy kétségbeesett ugrással termett közte és a sikló között. 
-Azt mondtam, állj! ÁLLJ MEG! RAINDANCER! - a sárkány lekushadt. Anne lassan kinyújtotta felé a karját, mögötte azonban halkan felmordult a sikló, így feléje fordult. - Jól van... Csak nyugalom. Semmi baj. Semmi baj... Raindancer nem bánt - fordult a szörnyennagy rémség felé, majd vissza. - Nem akar bántani. Shh. Csak gyere... Nyugodj meg... - a sikló lassan közeledett. Anne visszafogott lélegzettel nyújtotta felé a karját, s bár Hiccup máshogy tette volna, ujjait lazán összezárva érezte, ahogy a sikló érdes, száraz bőre a csuklójához ér. 
-Jól van... Jó... Minden rendben... Nyugalom - ujjai széjjelcsusszantak a pikkelyeken, és tenyerét a sikló orrára, majd állára simította, mire Raindancer halkan  fújt egyet.
A lány hátrabb lepett, hogy mindkét sárkányt lássa, a következő pillanatban pedig halkan elnevette magát.
-Na, látjátok... Most már megehetitek egymást - simította meg a szörnyennagy rémség orrát, aki bizalmatlan pillantást vetett a siklóra, mikor az Anne karjához dörgölőzött, de némileg békülékenyebben fordult felé, mikor az a földre öklendezett egy félig megemésztett halat. A lány ijedten ugrott félre a lába elé érkező ,,ajándék" elől, majd vigyorogva pillantott a siklóra. 
-Igazán köszönöm, de ezzel nem nagyon tudok mit kezdeni... Raindancer...? - vetett egy kérdő pillantást a szörnyennagy rémségre, aki elégedetten a fogai közé kapta az oszlásnak indult tetemet.


A kislány leguggolt a főtér egyik sarkán. Órák óta céltalanul járt-kelt a faluban, segítség kéne, de honnan? A felnőttek mindig sietnek, ő pedig nem volt elég bátor ahhoz, hogy megszólítsa őket. A legtöbben úgyis sárkányháton repültek, így esélye sem volt arra, hogy fölfigyeljenek rá, de nem esett kétségbe. Figyelt. Nem tudta pontosan, hogy mit akar, az apja annyit mondott, keressen valakit, aki tud segíteni, ő pedig igyekezett ugyan, de fogalma sem volt arról, kihez fordulhatna. Nem ismert sok felnőttet. Várt.

Skullcrusher szinte nekizúdult a talajnak. Az első igazán nagy tavaszi fogás elszállítása nem volt kis munka, ő pedig a halak súlyától megszabadulva szinte bezsongott.
-Nyugalom, cimbora, csak óvatosan! - Eret nem volt biztos abban, hogy a morajszarv féktelen jókedve használ a különféle épületeknek és berendezési tárgyaknak, de a sárkány tudott vigyázni. Leírt néhány furcsa, körnek éppenséggel nem nevezhető alakzatot a levegőben, azonban a lovasa térdének nyomására megindult a falu főtere felé.

A kislány eddig a porba rajzolgatott az ujjával, mikor azonban meghallotta a lépteket, fölállt.
-Eret...?
A másik megtorpant.
-Áh, észre sem vettelek! - guggolt le mellé. - Hogy vagy, mókus? Nem ettek meg a sárkányok? - borzolta meg a kislány arcába lógó üstökét, aki elnevette magát, és a nyakába kapaszkodott.
-Vegyél fel!
A férfi színlelt beletörődéssel sóhajtott.
-Na, gyere, te sószsák! Mit szeretnél?
A kislány arca elkomolyodott.
-Apa azt mondta, hogy szóljak valakinek, aki tud segíteni... Nem tudom, miért, de sokáig aludt, és utána sem kelt föl... - hajolt közelebb a másik füléhez, hogy szinte suttogott. - Szerintem beteg.
Eret egy pillanatra szinte eltartotta magától a meglepetéstől.
-Ezt csak most mondod? Jaj, te lány... Tudod mit? - engedte a földre a kislányt. - Megkeressük Anne-t, jó? Ő tudni fogja, mit kell tenni, hogy édesapád meggyógyuljon. Jössz? - indult el a nagyterem kapuja felé. 
A kicsi apró lábai hármat is léptek, mire Eret egyet, hogy a kislány szinte szaladt mellette, de nem panaszkodott.
-Ki az az Anne? - pillantott föl, mire a férfinak egy pillanatra a torkán akadt a szó. 
-Anne... Anne különleges lány. Messziről jött, de jól ért a gyógyításhoz... De ha akarod, megkereshetjük Gothit is...
A kislány  igyekezett megnyújtani a lépteit, nem sok sikerrel.
-Akkor kérjük meg Gothit - szuszogott, mire Eret megütődve bámult rá.
-Miért...?
-Mert ott van - mutatott előre a kislány, a férfi pedig a nagyterem kapujára meredt, ahonnan ebben a pillanatban csoszogott elő az apró, görnyedt javasasszony. 
-Akkor... Elmondod neki, mi a baj pontosan? Odamegyek veled, ha félsz egyedül...
A kicsi komolyan bólintott.

Az iménti eset után jó volt ismét Raindancer hátán ülni. A szörnyennagy rémség mindig okozott újabb meglepetéseket, és sosem engedte, hogy a lány elfelejtse, hogy mi is ő valójában. Hogy az ő barátságuk nem jelenti azt, hogy levetkőzi a valódi, vad önmagát.
A sárkány kiterjesztett szárnyai megrebbentek, s a következő pillanatban kérés nélkül ereszkedni kezdett, a lány legnagyobb megdöbbenésére, a következő pillanatban azonban elvigyorodott, mikor megpillantotta a falu végi kunyhó előtt ácsorgó morajszarvat.
-Ennyire jóban vagytok már Skullcrusherrel? - ugrott le a nyeregből, és megveregette a morajszarv zománcosan fénylő oldalát, a következő pillanatban azonban, mikor a sárkány odébb lépett, egy pillanatra megtorpant.
-Anne! - Eret eddig a földön guggolt, hogy a feje egy magasságban legyen a kislányéval, aki valamit nagyban magyarázott az ajtón gondterhelt arccal kilépő Gothinak, most azonban fölemelkedett, és a lány felé lépett. - Jó, hogy itt vagy. Van valami, amit meg kellene beszélnünk négyszemközt...
A lány rosszat sejtve pillantott föl a másikra, a következő pillanatban azonban közvetlen mögötte megszólalt egy vékony hangocska.
-Anne...? - mikor megfordult, alig vette észre a kislányt, aki hatalmas, zöld szemeket meresztve pillantott hol rá, hol a férfire, aki megvakarta a tarkóját.
-Igen, ő Anne... Tudod, meséltem róla neked azelőtt... - fordult a lányhoz. - Ő... Ő itt Gerda. Nem hiszem, hogy találkoztatok már, viszont... Azt hiszem, te tudnál segíteni.
Anne megrázta a fejét.
-Egy pillanat. Miről is van szó pontosan?
Eret lehalkította a hangját.
-Elég nehéz helyzet. Gerda... Csak egy kislány, az apja egyedül  neveli, és... Beteg. Nagyon. Gobber volt itt, ő ismeri Gothi jeleit, és...
Anne elég régóta foglalkozott gyógyítással ahhoz, hogy tudja, mi következik.
-Szóval... Nincs remény?
A másik az ajtó felé fordult.
-Gyere.
Odabent félhomály uralkodott és az alacsony mennyezetű kunyhót a nagybetegek édeskés enyészetszaga töltötte meg, amit a lány annyira jól ismert. Az egyik sarokban apró fekhely árválkodott, mikor pedig a lány szeme megszokta a homályt, megpillantotta a kemény fapriccsen fekvő alakot.
A férfi arca sápadt volt és beesett, sötét szakállába őszes szálak vegyültek. Első pillantásra egészen öregnek tűnt, azonban Anne azonnal látta, hogy ezt nem a kor teszi. Az ember halk, száraz köhögéssel tornázta feljebb magát a fekhelyen, azonban mikor a lány belépett, halkan megszólalt.
-Te vagy az, aki...?
Eret közbevágott.
-Így van. Ha el tudnád mondani mégegyszer...
A férfi megveregette az ágyat.
-Ülj le, leány. Tudom, hogy furcsa, amit kérek tőletek, de Eret mondta, hogy gyógyítással foglalkozol, hát meg fogod érteni... - kezdte, mikor Anne óvatosan leereszkedett a priccs szélére. - Beteg vagyok. Hiszen látod... Tudom, hogy ebből szinte lehetetlen kigyógyulni, ne is gyere közelebb, de... - sóhajtott. - Hadd kezdjem az elejéről a történetet, hogy mindent megérts. Tudod, nekem is volt feleségem, Gerda édesanyja, a kislányomé, biztosan találkoztál már vele - lágyult el egy pillanatra a hangja. - Azonban ő... Ő meghalt nem sokkal azután, hogy Gerdát világra hozta. Nem mondhatom, hogy ne lennénk meg kettesben... De ez most más. Egyedül vagyok, és nem tudom elláni magamat sem... Vagy ha valahogyan sikerül is, ha bármi történne velem... Gerda egyedül maradna. Gothi megígérte, hogy eljön majd, de tudom, hogy rá nem bízhatok egy kisgyermeket... Sok dolga van, és máshol is szükség van rá. Viszont... Azt sem akarom, hogy Gerda is megbetegedjen. A tüdőbaj fertőző, és az ő korában szinte biztosan halálos, ezt te is tudod, hiszen... - hallgatott el. - Azt akarom kérdezni, hogy... Nem tudnátok vigyázni rá egy darabig? Ha minden jól megy, pár napról, hétről volna csak szó... Ha valami történne velem, Hiccup megígérte, hogy keres majd neki helyet. Addig azonban... Ő csak egy kislány. Mindössze öt éves... De a tietek a döntés. Én csak... Gondoltam, hogy ha valakik, ti tudnátok róla gondoskodni, amíg... - szavai köhögésbe fulladtak. Anne lassan mozdult meg.
-Ezt... Eret döntse el.
Hangja tompán csengett, mikor fölemelkedett a fekhely széléről, és elindult kifelé az ajtón. A férfi utánalépett.
-Anne... - a lány megtorpant, mikor a másik megérintette a vállát. - Én... Én veled akarok maradni. Ha te elmennél emiatt, akkor... Akkor inkább bízzuk Gerdát másra. Biztos vagyok benne, hogy volna, aki befogadná arra az időre. Nálam... Nálunk volna helye, de ha te nem akarod, hogy ott legyen...
A lány megfordult.
-Nekem... Nekem teljesen mindegy. Szívesen maradok nálad, amíg szívesen látsz, vagy amíg Valka rendbe nem jön, ezt... Ezt te is tudod - simította meg a másik karját, majd fölpillantott. - De ez a te otthonod, és bármit döntesz, én... Támogatom - mosolyodott el.
Eret megsimította a lány karját.
-Nem lesz hosszú. Tényleg... Köszönöm, Anne. Hidd el... 
A lány megszorította a másik kezét.
-Ha az apja idegenekre bízza a kislányát, komoly oka lehet rá. 
Mikor a másik befordult az ajtón, Anne körülpillantott. A ház nem volt éppen nagynak mondható, alig valamivel tágasabb, mint Ereté, azonban homlokzatát sok falusi házhoz hasonlóan színesre festett faragványok díszítették. Nem volt azonban ideje sokat nézelődni, mert megpillantotta a halványzöld pulóverbe bújtatott, megszeppent kislányt, aki reménykedve vizslatta őt egy darabig, majd közelebb lépett.
-Te vagy... Te vagy Anne...?
A lány elmosolyodott, és leguggolt, hogy feje egy magasságba került a kislányéval.
-Így van. Te pedig... 
-Gerda - simított el az arcából egy rőtbarna tincset, hogy ismét felpillantson. - Eret mondta, hogy jönni fogsz. Azt is mondta, hogy te talán meg tudod gyógyítani apát...
Anne elmosolyodott.
-Őszintén szólva örülök, hogy Gothi előttem ért ide. Ő sokkal többet tud nálam, és...
-És most tényleg nálatok fogok aludni? - a kislány hangjában izgalommal vegyes aggodalom csengett. - Még sosem aludtam apa nélkül... De apa azt mondta, elég nagy vagyok már hozzá.
A lány alig bírta visszafojtani a nevetését.
-Elhiszem... - komolyodott el. - Viszont, ha félsz, vagy bármi baj van, szólj majd nyugodtan. Most...
-Akkor... Talán indulhatunk is - lépett ki az ajtón Eret. - Édesapádtól el akarsz köszönni? - fordult a kislány felé, aki szó nélkül pillantott beszaladt a házba. 
Anne fölpillantott a férfira, aki halvány mosollyal fogta át a derekát. - Köszönöm, Anne.
Mikor Gerda újra előkerült, a lány kicsúszott a karjai közül, és a kicsi felé fordult.
-Szóval... Gerda, mondd, repültél már sárkányon?
A kislány Raindancer, majd Skullcrusher felé pillantott, majd elgondolkodva meredt maga elé.
-Mehetek Skullcrusher hátán?
Anne elnevette magát, Eret pedig vigyorogva nyalábolta fel a kislányt.
-Akkor talán indulhatunk is...

26. Fejezet - Fenris

Figyelem! A fejezet trágár kifejezéseket tartalmaz!

A hajnal szinte észrevétlenül érkezett. A sötétséget lassan váltotta fel a szürkület, s a fák fölött tejfehér párák lengtek, amelyeket az erdő lélegzett ki álmában.
A kis házban megült a csend. Nem hallatszott más, csak az alvók mély, egyenletes légzése, azonban a férfi lassan megmozdult. Fölébresztette őt a takaró alá bekúszó, hűvös levegő, s bár az első pillanatban majdnem átfordult a másik oldalára, hogy tovább aludjon, azonban elég volt egy pillanat, hogy minden az eszébe jusson.
A lány fölsóhajtott mellette álmában. Fázhatott ő is, hiszen neki még kevesebb takaró jutott, a férfi azonban felkönyökölt és végigpillantott rajta.
Puha, selymes bőr. Az ágyon szétterülő, sötét haj, keblének puha vonalai, valami furcsa, macskaszerű mozdulat, ahogy lábait felhúzva szinte összegömbölyödött. 
A másik halványan elvigyorodott. Megfogta a vastag, nehéz takaró sarkát, és ráterítette, amire az halkan felsóhajtott, és összébb kucorodott.
A férfi épp visszafeküdt volna, a következő pillanatban azonban a lány halkan megszólalt.
-Eret...?
A sötét szemek jókedvűen csillogtak, s a lány fölnevetett, ahogy a másik megsimította a derekát, és arcát a férfi mellkasához szorította, aki finoman húzta magához.
-Gyere, Anne.
A lány érezte a testének melegét, hallotta a lüktetését, azonban ez most valahogy más volt, mint tegnap éjjel. Beleborzongott az érintésbe, azonban valahogy jobb volt most csak odabújni, és lenni, lenni vele, mellette, végigsimítani a tüzes billog okozta sebhelyen, a vállán húzódó, karmolásokon és más, régebbi, fehér hegeken, és egyszerűen csak hallgatni a légzését.
Eret magához húzta a lányt. Tenyerét a derekára simította, ott, ahol a legvékonyabb volt, s érezte, ahogy a másik megborzong az érintéstől. A sima, lágy bőr alatt kemény izmok húzódtak össze minden mozdulatára, s a lány fölsóhajtott, mikor ajkait a nyakához érintette.
-Nem késünk el...?
A férfi arcát a másik hajába fúrta.
-Ugyan, dehogy. Hiszen még csak most pirkad... Van időnk. Vagy... - emelte föl a fejét. - Valka miatt aggódsz?
Anne fölpillantott.
-Igen. Tudom, hogy ott van Gothi, de mégis... Neki is kell pihennie. És... Ott vannak a foglyok is...
Eret felkönyökölt.
-Ha Valka ágyhoz van kötve, márpedig ha olyan rossz a helyzet, ahogy tegnap kinézett, nem kel föl egyhamar, akkor viszont a mi dolgunk ellátni őket...
A lány meglepődött.
-Mármint...
-A lovasoké. Legalábbis Hiccup mintha mondott volna tegnap valami ilyesmit, bár hogy ez hogyan működik pontosan...
Anne kérdőn pillantott rá.
-Vajon meddig lesznek itt?
A másik felhúzta a vállát.
-Ezt csak Hiccup tudhatja. Mindenesetre azt hiszem, amíg jobb belátásra nem térnek, vagy amíg valami terv része nem lesz a szökésük megtervezése. Hiccuptól kitelik... Bár nem tudom, hogy Björn mennyire hajlandó... Behódolni. Végülis csak vezér, még ha Drago gyenge utánzata is...
Anne felkuncogott.
-Nem tudom, milyen volt Drago, de az alapján, ahogyan emlegetik, lehet, hogy jobb is...
Eret megborzongott, ahogy a lány ujjai végigsimították a mellkasán húzódó, vöröses heggel begyógyult nyomán a billognak, amelyet a Sárkányok Urának köszönhetett.
-Örülj neki - mormogott maga elé, mire a másik fölült.
-És Björn? 
A férfi sóhajtva könyökölt fel.
-Csapdász volt. Épp olyan, mint én... Na jó, ha nem számítjuk azt a plusz pár évet meg azt, hogy egy kétszer akkora hajón parancsnokolt. Ennek ellenére hiányzik belőle valami, ami Dragót... Hát, elég különlegessé tette. Az ő múltja... Az ő elméje eléggé elborult ahhoz, hogy eredetit alkosson. Björn... Björn csak megpróbálta ezt rekonstruálni, a maga eszközeivel, amelyek finoman szólva nem voltak éppen... Drago szintjén.
Anne törökülésbe húzta a lábait, és maga elé húzta a takaró sarkát.
-Vagyis hiányzott egy gnúvad és némi... Tudás? Elszántság? Erő?
A másik megrázta a fejét.
-Akarat.
A lány elgondolkozva pillantott maga elé.
-Különleges... Annak ellenére, amit tett veled...?
A férfi elvigyorodott.
-Ha nem tette volna, nem lennék itt. 
Tenyerét Anne csípejére simította, aki halkan fölsóhajtott.
-Eret...
-Ugye itt maradsz holnap estére is...?
A lány némán fonta a karjait a nyaka köré.

Az aréna kövei szinte lehelték a hideget, s mikor Anne belépett, csak a néhány, éjszaka leégett fáklya kormos kanóca füstölgött már. Az egyik, egykor sárkányok fogvatartására szolgáló helységet rácsokkal osztottak három részre: két cellára és egy szűk előtérre, itt helyezték el a foglyokat, s mikor a lány belépett, egy percig szoknia kellett a félhomályt, mire megpillantotta a rászegeződő két szempárt.
A fiatal, szőke szólalt meg először.
-Mit bámulsz? Add ide, és hagyj békén! Nem láttál még csapdászt, aranyom?
Anne elvigyorodott.
-Nesze. Csapdászt ugyan láttam már... Nem is akárhol...
A másik a szavába vágott.
-Akkor meg? Talán mást bámulsz rajtam, hm? Mit nézel?
A lány nem zavartatta magát.
-Csak mondd meg, mire van szükséged? A főnök parancsa, hogy adjuk meg, ami a módunkban áll...
-És mégis, ki a te főnököd? Az a tejfelesszájú az óriásdenevéren? Esküszöm, fiatalabb nálam...
Anne fölemelte a fejét. Szórakoztatta a helyzet, hogy a másik szégyentelenül provokálta őt, és ezt ő is tudta, és elnyomott egy gonosz kis mosolyt.
-Mert...? Mennyi idős vagy, csapdásztanonc? Vagy... Talán még el sem kezdődött a kiképzésed?
Belement a játékba, és ezt a másik is érezte.
-Mit beszélsz, némber? Nálam jobb sárkanycsapdász a világon nincs, ezt elhiheted, nekem, Fenris Dolfsonnak!
Anne elnevette magát.
-Mintha ezt már hallottam volna valahol! Ti, csapdászok mind ezt mondjátok magatokról?
A másik bizalmatlanul pillantott rá.
-Mert...? Honnan ismersz te más csapdászt...?
A lány gonoszul elmosolyodott.
-Miért ne ismerhetnék?
A fiú élesen meresztette rá sárga, savószín szemeit.
-Árulója vagy a lovasoknak? Vagy szajha voltál valamelyik hajón? 
Anne felkacagott. Csak rázta a nevetés, és nem bírta abbahagyni, nem érdekelteék Fenris furcsálló pillantásai sem.
-Nem talált - vigyorgott, mikor újra levegőhöz jutott. - Inkább ne firtasd, csapdásztanonc! 
A másik felhorkant.
-Én húsz éves, felnőtt férfi vagyok, és kerek két éve szolgálok Björn keze alatt, ne mondd nekem, ringyó, hogy tanonc, mert ha egyszer kiszabadulok ebből a lyukból...
-Csak rajta! - Anne hangjában maró gúny csendült. 
A másik elvigyorodott.
-Bátor egy picsa vagy, mit ne mondjak... Ne vágj pofákat, nem kell semmi különleges, csak add ide az ételt, és próbáld meg letörölni a képedről azt a rohadt, tenyérbemászó vigyort...!
A lány szemfogai kivillantak.
-Mert...?
-Nem áll jól. A magadfajta, széplelkű kis ribancok csak vigyorogjanak, ha sárkányölő hősökre gondolnak fényesen csillogó szekercékkel és tökéletes fonatokkal, de ne akarjanak úgy kinézni, mint egy éhes boszorkány! Érted?
Anne alig bírta megállni, hogy el ne nevesse magát. Ez a roppantul magabiztos és agresszív figura inkább szánalmasnak hatott, mintsem ijesztőnek, de úgy tűnt, ezzel ő nemigen volt tisztában.
-Ahogy tetszik. Hiccup azt parancsolta, adjunk meg mindent, amire szükségetek lehet, azt hiszem, ennyit igazán megtehetek... - igyekezett minél komolyabb arcot vágni, de a másikat nem nagyon érdekelte a dolog.
-Annál jobb. Ha kinyírtok, jobb, ha gyorsan teszitek... Vagy...
-Vegyél vissza, Fenris! - Anne szinte ijedten pillantott a hang irányába. A másik fogoly, az idősebb, szőke varkocsú, rövidre nyírt, rőt szakálla mögül rendreutasítóan meredt a társára, aki egy pillanat alatt elhallgatott, majd az idősebb összefont karral fordult a lány felé. - Adj ennem, lány!
Anne szó nélkül nyújtotta felé a tányérját, amelyet az idős férfi nemán rakott le a földre, majd ismét fölpillantott.
-Köszönöm. És most mondd meg az igazat: nem tilos velünk beszélned? Foglyok vagyunk, neked pedig annyi a dolgod, hogy ételt hozz, nem igaz?
-Igaz. Viszont a beszédet nem tiltotta meg senki. 
A szakállas végigmérte.
-Ismerős vagy, lány. Találkoztunk már valahol...?
Anne zavartan pillantott rá.
-Nem... Nem tudom. Nem emlékszem, bár meglehet...
A másik megcsóválta a fejét.
-Akkor hasonlítasz valakire. De mindegy is... Köszönöm az ételt, lány, vagy asszony, vagy mi vagy, de azt mondom, menj. Nem hinném, hogy jó szemmel nézik, hogy ennyi ideje bent vagy...
Anne szótlanul lépett ki a fényre.


A főnök gondterhelten pillantott végig a lovasokon.
-Meg tudjátok csinálni?
Snotlout hevesen bólogatott.
-Már hogy ne tudnánk, Hiccup! Mi is lovaglunk annyi ideje, mint te, hidd el, menni fog!
Anne a köpcösre sandított. Ő annyira nem volt biztos a dolgában, bár kétségtelen, hogy Raindancer hozzáállása sokat változott az utóbbi időben, ennek ellenére szívesebben kihagyta volna ezt a ,,sárkányszelídítősdit".
-Szóval vegyük át mégegyszer: a vad sárkányoknak próbáljatok valahogy a bizalmába férkőzni, amelyik nagyon nem akarja, azt majd meglátjuk. Egyelőre annyi a lényeg, hogy ne gyűlöljenek minden embert. Előre szólok, hogy ez egy hosszú folyamat, és...
-...És nem szabad azonnali eredményt várni, mert a sárkányokat nem lehet siettetni, és így tovább a végtelenségig, tudjuk. - vágott közbe Snotlout. - És most...? Indulhatunk?
Hiccup egy pillanatra rámeredt, majd elégedetlenül megcsóválta a fejét.
-Vegyétek komolyan, mert ezek a sárkányok mások, mint azok, amelyekkel eddig dolgunk volt...
Tuffnut fölkapta a fejét.
-Miben mások? Nekem úgy tűnt, mintha ezek is csak olyanok lennének, mint eddig...
Hiccup megrázta a fejét.
-De ezek nem csupán vadak, akik eddig nem láttak embert, hanem olyan, sérült példányok, akikkel meggyűlöltették az embert... Akiknek most be kell bizonyítanunk, hogy nem minden ember eredendően rossz, és ellenség. Igen, ezek sérültek. Talán nem látszik rajtuk, azonban a legtöbben olyan dolgokat élhettek át, amelyek egy életre megkeseríthették őket... Őket bántották, nem egyszer, nem egyféleképpen... Ők gyűlölnek és félnek tőletek. Én nem azt mondom, hogy lehetetlen, de biztos, hogy találkozhatunk olyan dolgokkal, amelyekre nem számítunk.
-És Toothless...? Toothless az alfa, rá elvileg hallgatnak, nem...? - vakargatta meg Raindancer oldalát Anne.
A főnök arca megrándult.
-Az a helyzet, hogy Toothless alfa ugyan, de nem gnúvad, tehát példát mutat, de az akaratát nem tudja rájuk kényszeríteni. Nekik, maguknak kell rájönniük, hogy mi... Mi nem vagyunk az ő ellenségeik... És ez nem hiszem, hogy könnyű lesz.
A lány elhallgatott. Pillantása Raindancer nyaka felett találkozott Eretével, aki halványan elvigyorodott, Anne pedig lesütötte a szemét. Furcsa érzés volt kilépni a házból az után, ami tegnap éjjel történt, mintha mindenki tudta volna, mit csinált ő... És mit csinált Eret. Persze tisztában volt azzal, hogy ez alaptalan félelem csupán, hiszen legfeljebb Astrid tudhatta, hogy nem tért haza, azonban... Valahogy ott volt benne.
A szőke asszony most nem volt velük, ő egész éjjel Valka mellett virrasztott, mostanra pedig inkább lepihent, amin Anne nem is tudott csodálkozni.
-Nos...? Indulhatunk? - mire a lány föleszmélt, Snotlout már nyeregben ült.
Hiccup bólintott.
-Mehetünk.

Anne lassan közelített a sikló felé.
A sárkány pikkelyei egészen világos sárgák lettek volna, ha nem borította volna az egész állatot vastagon a rárakódott só és kosz, és most láthatólag nagyon élvezte, hogy a sárkányok csarnokaban, vagyis a ,,fészekben" friss vizet talált.
A lány megállt. A sikló fiatal volt még, és meglepően szelíd, úgy tűnt, szerencsére nem sok időt töltött Björn ketreceiben. Anne közelebb lépett, és előszedett egy halat a vállára akasztott kosárból. Alig volt már benne, de még akkorát éppen talált, hogy a sárkány érdemesnek találja foglalkozni vele, és remegő orrlikakkal kapta fel a fejét.
Anne maga elé nyújtotta a haldarabot, mire a sikló közelebb dugta az orrát. A lány egy pillanatra megborzongott, ahogy a forró lelegzetet az ujjain érezte, a következő pillanatban azonban a sárkány fölmordult. Pupillái résnyire szűkültek, szárnyait kitárta, s valami furcsa, rekedt, kerregő kiáltást hallatott, a következő pillanatban pedig a lányt valami irtózatos erő lökte a földre...

25. Fejezet - Tedd meg!

Figyelem! A fejezet olyan részleteket tartalmaz, amelyek megzavarhatják egyesek lelki nyugalmát, valamint korhatárosnak minősülhetnek. Mindenki a saját felelősségére olvassa ezen tények ismeretében, azon túl pedig jó szórakozást minden kedves látogatónak! :)

Anne vállába kígyózó ujjakkal mart a fájdalom. Az íjász szerencsére elég messze volt, és nyila ferde szögben érte a lányt, a kín azonban a vérében nyargalt, és egy pillanatig azt hitte, lezuhan. Szeme sarkából látta a nyílvessző lifegő tollait, azonban dühe elnyelte az ijedséget. Megragadta a vesszőt, és csavart rajta egyet; szemei előtt tüzes karikák táncoltak, a nyíl azonban egy cuppanó hang kíséretében engedett. A lány hitetlenül a kezében tartott vesszőre meredt, a következő pillanatban azonban mindent megértett: a nyíl csupán vadászvessző volt, simára csiszolt, kúpszerű heggyel, amely nem volt horgas, mint a harcban használt nyílvesszők hegye, amely beleakad a húsba és szinte lehetetlen őket nagyobb sérülés nélkül eltávolítani. Anne mélyet lélegzett.
Az első fájdalom csillapult valamelyest, azonban érezte, ahogy a ruháját átáztatja a vér.
A szörnyennagy rémség szinte kérdőn felhorkantott alatta.
-Semmi baj, Raindancer... Jól vagyok, nagylány... Semmi gond. Minden rendben.
A sárkány minden szárnycsapására élesen nyilallt a fájdalom a karjába, azonban tudta mozgatni, ami némi megnyugvással töltötte el. Ezek szerint a nyíl nem tett nagy kárt az izmokban és inakban. 
A csata kimenetele hamar eldőlt. A berki sárkányok többé-kevésbé engedelmeskedtek Valka testbeszéddel, furcsa, ümmögő hangokkal és botjával adott parancsainak, a csapdászok által kiengedett állatokról azonban ez nem volt elmondható. A lány eszébe villant, amit Eret mesélt még régebben: egyesek Drago előtt is próbálkoztak már a sárkányok katonai célú hasznosításával, ezek az állatok azonban irányíthatatlanabbak voltak, mint a futótűz. A módszer, amellyel elvadították őket, a következőképpen nézett ki: több példányt zártak egymástól ráccsal elválasztott cellákba, ketrecekbe, és amíg egyet napokig éheztettek, a mellette levőknek adtak enni, amikor pedig ő kapott, a többiek nem ettek. Ezáltal megtanulták gyűlölni a fajtársaikat és az őket hergelő fogvatartóikat is, s kiszabadulva szinte mindenre lőttek, ami mozgott.
Azonban Anne hamar belátta, hogy a napokig tartó koplalások nyomot hagytak a sárkányok erőnlétén. Berki társaik valamivel többen is voltak, szervezetten, jó erőben, s a túlerőre nem számító csapdászok hamar megtörtek. 
És csúnyán törtek meg. Az első sorok aránylag szervezett visszavonulása hamar fejvesztett menekülésbe torkollt, amelyet az utánuk suhanó Snotlout és Spitelout tett még hatásosabbá. A lány tekintete azonban megakadt valamin: egy emelkedő számszeríjon... A következő pillanatban Spitelout összerándult. Anne még látta, ahogy a combjából kiálló, gyomorforgatóan rövid vesszőszárhoz kap, a kavargó sárkányraj azonban eltakarta a szeme elől.
A csatatér felett Toothless nyilallt keresztül sziszegő szárnyakkal, gerincén kéken izzottak a taréjlemezei, orrából füst tört elő, sikolyszerű üvöltése pedig a lány csontjáig hatolt. Egy pillanatra elhallgatott a sárkányok örökké mormogó, rikácsoló, kerregő zajongása, hogy néhány másodperc döbbent csend után hovatartozástól függetlenül induljanak meg robajló szárnyakkal az éjfúria után, aki fölcsavarodott a magasba, majd sziszegő szárnyakkal zuhant vissza, hogy elsuhanjon a megmaradt hajók felé menekülő sereg feje felett, hogy Hiccup akár meg is érinthette volna őket.
Az ,,éjfúria!" és ,,hasra!" kiáltások túlharsogták a sárkányok zsibongását, amikor azonban Toothless ismét a magasba emelkedett, a többi pedig egy sárkányként eredt a nyomába, a falu felé.
Egyedül az ikrek és Snotlout nem követték, akik tovább köröztek a menekülő sereg felett, egy-egy levegőbelövéssel siettetve meg a dolog menetét,  az ilyesfajta támadáshoz nem szokott katonák riadalmára és az ikrek nagy derültségére.
Anne érezte, ahogy a szörnyennagy rémséget elragadja a Toothlessből áradó hatalom és magabiztosság. ,,Ő az Alfa" - villant át az agyán. ,,Az ő vezetőjük... És a miénk is".
Felkarja lüketett, azonban a fájdalom egyre csillapult, s a vér alvadásnak indult a ruháján.
A falu fölé érve Raindancer a térde nyomására kivált a rajból, és a tanácsterem felé szárnyalt. A lány karja belesajdult, ahogy benyomta a súlyos fakaput, odabent azonban csak egy idős asszonyt talált, aki a sápadt Spitelout lábáról törülgette az alvadt vért, és annyit tudott, hogy a foglyokat az aréna felé vitték el, hogy a sárkányok egykori ketreceibe zárva biztosabbak lehessenek abban, hogy nem szökhetnek el.
A lány már éppen indult volna, amikor az idős asszony utánaszólt.
-Te vagy az a lány, aki sebeket gyógyít? Te javas vagy, ugye? Ha visszajössz, meggyógyítod a fiamat...?
Anne összeszorított szájjal pillantott Spiteloutra.
-Igen... Visszajövök.
A zár halkan kattant utána.

Az arénában Fishlegset találta, aki megoldotta ugyan a két fogoly elhelyezését a cellákban, azonban, úgy tűnt, elég nyomorultul érzi magát emiatt. Homlokán verejtékcseppek gördültek le, s mikor a lány odaért a hordóhoz, amelyen ült, csak a fejét rázta meg.
-Gyűlölöm, hogy ezt kell csinálnom. Anne, gondolj bele, mi lett a végük - mutatott a két cella felé, majd a lányra pillantott. - Dicsőségért jöttek, vagy hatalomért, vagy kincsekért, vagy sárkányokért... És mi lett belőle? Egy régi sárkányveremben ülnek...
Anne félrehajtott fejjel pillantott rá.
-Nézd. Mit gondolsz, ha ők győznek, hányan maradnak életben közülünk? Már, akik nem adják meg magukat, vagy nem esnek fogságba, hogy tudást csikarjanak ki belőlük. És ki mondta, hogy őket ne lehetne meggyőzni? Mint E...
-Ne itt! - Fishlegs lehalkította a hangját. - Sok mindent hallhatnak. Nem tudom, Hiccupnak mi a célja velük, de ha esetleg ismét szabadok lesznek, jobb, ha nem tudnak mindent...
Anne keserűen elmosolyodott.
-Késő. A csatatéren már találkoztak...
A másik megrázta a fejét.
-Jobb, ha nem hozzuk szóba. Jut eszembe, az ott ugye nem a te véred? - bökött a lány fehér ruháján terjedező, sötét foltra.
Anne zavartan fordult el.
-Hát... Nem hiszem, hogy mind, de az is lehet, hogy... Áh, hagyjuk. Lehet, hogy most máshol nagyobb szükség van rám...
Fishlegs furcsálló pillantást vetett az arénából kisurranó lányra, majd rosszallóan megcsóválta a fejét.

Anne a nagyterem felé indult. Ahogy látta, már jóval többen gyűltek oda, akadtak sebesültek, akiknek egy része Gothit kereste, és olyanok, akik el akartak dicsekedni a hősiességükkel, vagy egyszerűen nem volt hová menniük: a hajítógépek derekas munkát végeztek. A falu házai közül soknak be volt horpadva a teteje, akadt, amelynek az egyik fala roggyant meg, mintha a hosszú állásban elfáradva leült volna pihenni, s volt, amelynek sötét, fogatlan szájként ásító lyukak tátongtak a tetején.
A lány torka elszorult, ahogy az egykori főnöki házra pillantott. A tető mestergerendája ugyanis derékban tört ketté, beszakadva az emeleti szobába, maga alá temetve a bútorok egy részét is. Nem volt azonban ideje sokat gondolkozni, mert a nagyterem zugaiban egyre több sebesült kuporgott, szinte kivétel nélkül nyilak érték őket, ez volt az ára a légitámadásnak, amelyet egyszerűen nem lehetett kivédeni.
Az idős asszony, akit az imént látott, odasietett hozzá, és a terem egy hátsó sarkában álló padon végigfektetett Spitelouthoz vezette, miközben folyamatosan beszélt, a lány azonban a mondatai felét sem értette.
-Ugye meg tudod gyógyítani...? 
Anne az asszony felé fordult.
-Megpróbálom. De...
-Hagyj magunkra! - nyögte Spitelout, majd felszisszent a lábába nyilalló fájdalomtól. Bizalmatlanul végigmérte Anne-t, s csak lassan, vontatottan szólalt meg újra. - Haragszol rám igaz, lány? Haragszol, mert azt mondtam, hogy szajha vagy. Mert azt mondtam, hogy te meg az a csapdász nem vagytok ide valóak. Haragszol rám, igaz...? - Anne összeszorított szájjal hallgatott. - Persze. Persze, hogy haragszol. Legszívesebben hagynád, hogy ittmaradjak, nyílvesszőstül-mindenestül. Tudom. Látom rajtad, lány. Hidd el, én is örülnék, ha nem te vakarnád ki a bőröm alól. De azt meg kell értened, hogy nem neked vagy a csapdásznak akarok rosszat. A falunak akarok jót. Érted ezt...? - hallgatott el, majd lassan folytatta. - Nézd, Hiccup éretlen kölyök. Nem mondom, van esze, de tapasztalatlan és jóhiszemű. Nem tudod, mi az, de Dragóról is elhitte, hogy képes alkut kötni vele... Sokat gondol magáról, és van is benne valami, de hiányzik mögüle a tapasztalat. Ha nem adunk neki tanácsokat, elvész.
Anne összefonta a karjait.
-De milyen tanácsokat? Milyen tanácsok azok, amelyek megoldás helyett bűnbakot keresnek...?
Spitelout fáradt gúnnyal vigyorgott a szakállába.
-Ha a bűnbaknak van ideje ellenérveket kitalálni, elvész a szerepe. Ártatlan lesz, akármit tett is. Fiatal vagy nagyon, lány. Azt hiszed, sokat tudsz, de fiatal vagy nagyon. 
Anne végigmérte a férfit. Most nagyon öregnek tűnt, egészen öregnek; szakállába deres szálak vegyültek, szeme alatt lila árnyékokat hagyott a fájdalom, arcán verejtékcseppek gyöngyöztek a kezdődő láztól, meggyűlve arcának ráncaiban, csak a tekintete élt, örökké éber, jeges-kék szempár, amely megpihent a lányon.
-Én a falunak akartam jót. Nem neked rosszat. Hogy szajha vagy-e vagy sem, nem az én dolgom, de örülök, hogy nem az én fiammal abajgatjátok egymást. Neki itteni asszony való. De ez nem azt jelenti, hogy ne lennék hajlandó elismerni, hogy sokat tudsz a gyógyításról. Viszont igazán bebizonyíthatnád...
Anne egy pillanatra megmerevedett, majd arcán lassan szetterült valami furcsa, vad farkasmosoly, s ahogy a férfi fölé hajolt, halk szisszenés tört elő a torkából.
-Bebizonyítom. De előbb...
-Előbb...
-Előbb könyörögj! Könyörögj a szajhának, könyörögj az utolsó, sehonnani kis ringyónak, hogy szánjon meg téged, a nagy nevű viking harcost, könyörögj! A falu nevében, ahol olyan fontos vagy, a családod nevében, a sárkányod nevében! Megszünetetem minden fájdalmad, csak egy szavadba kerül, és megnyugszol, könyörögj, Spitelout, könyörögj az életedért! - mosolya fájdalmas vigyorba torzult, ahogy a másik tekintete elsötétült, azonban testén végiggyűrűző fájdalom, úgy tűnt, meggyőzte.
-Kö... Könyörgök. Ölj meg, szajha, ha akarsz, vagy gyógyíts meg, engem már nem érdekel... Csak szedd ki azt a nyilat! Csak szedd ki...!
Mikor a lány kezébe adott egy furcsa, híg lével teli kupát, nem ellenkezett. 
Azt már nem érezte, mikor a penge fölhasította a sebét.

Anne fáradtan kuporodott le egy padra. A sebesültek lassan elfogytak, volt, aki hazament, mások az épen maradt házakba hurcolkodtak át a szomszédaikhoz, ő azonban pillanatnyilag teljesen tehetetlenül várta, hogy Valka végre-valahára felbukkanjon és közölje a teendőket.
A nagyterem kapujának reményteljes csapódására felkapta a fejét, a következő pillanatban azonban megdermedt.
Valka arca sápadt volt, mint a viasz, rogyadozó lábai meg sem tartották volna, ha Astrid nem bújik a karja alá, hogy legalább állva tartsa, majd a lány segítségével leültette egy padra, ahol az asszony mintha egy kissé magához tért volna.
-Astrid... Anne...? Jól vagytok mindketten...? - hangja fátyolos volt, és érződött benne valami furcsa, lihegő felhang, amitől a lánynak elszorult a torka.
-Igen... Itt vagyunk mindketten, minden rendben van... Fáj valamid...?
A következő pillanatban már tudta, hogy felesleges volt a kérdés, mert az asszony halkan felszisszent, ahogy a karjához ért.
-A hátamnál... Meg itt, baloldalt... - mozdult volna meg, mozdulatát azonban derékba törte a belenyilalló kín. Astrid segítókészen nyúlt feléje, hogy kicsatolja a bogárszerű, kékre mázolt páncélját, a páncélját, a következő pillanatban azonban sápadtan húzta vissza a kezét.
-Anne... Ezt látnod kell.
A lány rosszat sejtve pillantott oda, a következő pillanatban azonban kimeredt  szemmel bámult az asszonyra.
Valka hátából rövid számszeríj-vessző meredt ki. Astrid komoran próbálta lefejteni körüle a páncélzat darabjait, azonban a következő percben halkan fölszisszent.
-Még egy...
Valka nem láthatta az arcukat, azonban hangjából Anne szinte érezte, ahogy fáradtan elmosolyodik.
-Megvan, mi a baj, ugye...? Egy nyíl?
-Nem. Nem egy nyi...
-De, az volt, az volt a baj, Valka - Astid gyilkos oldalpillantást vetett a lányra, akibe beleszorult a szó, ekkor azonban Gothi, az apró javasasszony, aki eddig a tűz mellett pakolászta a szerszámait, feléjük fordult, és egy papírdarabra furcsa jeleket kezdett felrajzolni. Astrid egy pillanat alatt mellette termett.
-Azt mondja, készíts Valkának bódító italt, hogy elmúljon a fájdalma, a többit megoldja ő...
Az asszony erőtlen tiltakozása ellenére, hogy jól van, Astrid szelíd erőszakkal tartotta a szájához a kupát.
-Most lehet, hogy nem érzed annyira, de ha Gothi nekilát kivenni... 
Az apró javasasszony biccentett Anne felé, aki csendben elindult az ajtó irányába.

Mikor azonban kiért a nagyterem belső feléből, a tűzkörön túl derenegő homályban valami mégis megállásra késztette. Mert az egyik padon Eret várakozott, a térdére könyökölve, és, bár egy pillanatra úgy tűnt, észre sem veszi az elsurranó lányt, a következő pillanatban azonban felkapta a fejét.
-Anne...
A lány megállt.
-Azt hittem, már mindenki hazament... - szája sarkában mosoly bujkált, ahogy visszafordult, hogy letelepedjen a másik mellé. - Hogy vagy? Mármint... Sebügyileg?
Eret megrázta a fejét.
-Semmi. Szerencsém volt. De te... - ujjai a lány karjára zárultak, ahogy az megpróbált elfordulni, s óvatosan maga felé fordította.
-Semmi bajom...
A másik türelmesen megingatta a fejét.
-Anne, vérzel. Ez nem a csatában szerzett koszfolt... Azóta is vérzel, vagy rosszul gondolom...?
A lány elhúzódott.
-Megoldom. Hidd el, meg fogom oldani... Javas volnék, vagy nem...? Kiszedtem itt a sebesültekből vagy egy tucatnyi nyi...
A másik hitetlenkedve pillantott rá.
-Nyilat?! Ez... És ezzel te...
A lány fájdalmasan elfintorodott.
-Elszóltam magam, mi? Vadászvessző volt... Nem sárkányvadász, hanem az egyszerű, amit erdei vadakra használnak... Nem volt nehéz kiszedni, és nem is ment mélyre...
Eret hitetlenkedve rázta meg a fejét.
-Ezzel muszály lesz csinálni valamit. Te tudod a legjobban, hogy nem hagyhatod kitisztítatlanul, szabadon vérezni... Anne...! - kapott utána, mikor a lány türelmetlenül fel akart pattanni.
-Hagyj! - szisszent fel Anne. - Megoldom! Megoldom, hidd el! 
-Nem! - Eret hangja szinte csattant, amire egy pillanatra mindketten megdermedtek. Az eddigi beszélgetés szinte suttogva folyt, ez azonban akár a belső helységbe is behallatszódhatott a termet megülő csendben. A lány lehalkította a hangját.
-Figyelj. Ha megelégszel azzal, hogy megígérem, hogy kimosom és bekötöm...
A másik hajthatatlan maradt.
-Ugyan! Egy kézzel...? Anne, figyelj: megcsinálom, és egy perc alatt túl is leszel rajta... Vagy nem ez a baj? - a lány mereven bámult maga elé, a következő pillanatban azonban szinte lerogyott a padra, ahonnan az imént fölpattant. - Nos...? 
-Kérlek... Kérlek, ne! Csak... Ennyi.
-De...
-Ostoba, beteges csitrinek fogsz tartani. Na jó, nem mintha nem lenne valami a dologban, de... Ez... Ez nem normális dolog... 
Eret összezavarodva pillantott rá.
-Mármint... Miről beszélsz pontosan...?
-Furcsa, és talán ijesztő... Beteges... Nem normális... De így történt, és még évek kellhetnek, mire eltűnnek a nyomok... Vagy talán soha nem is tűnnek el...
A férfi tanácstalanul bámult rá, mikor azonban a lány elkezdte lefejteni a bal karját takaró alkarvédőt, mintha valami eszébe jutott volna.
-Várj... Ugye nem azt akarod mondani, hogy...
Anne feltűrte a ruha ujját. Azonban a sima, selymes, tejszerű bőrt apró, fehér hegek borították; a legtöbb régi volt ugyan, azonban a mélyebbek nyomai jól kivehetőek voltak még a félhomályba burkolózott teremben is, elcsúfítva a lágy bőrt. A lány felpillantott. Arcán valami furcsa, mély megadás tükröződött, a másik pedig meredten bámulta a karját.
-Ez... Ezt te...
Anne-ben mintha átszakadt volna egy gát, a szavak egyszerre buktak elő belőle.
-Ma már tudom, hogy ostobaság volt... De akkor, ott nem lehetett mást tenni. Én magam voltam az egyetlen, akit büntetlenül bánthattam, aki nem ütött vissza, aki nem árult be, és a fájdalom eleinte megtisztított. A vér elmosta a bajokat, és nem törődtem velük többet, a sebekre pillantva az az érzés fogott el, hogy ezt már lerendeztem... Tudtam, hogy a hegek megmaradnak, de nem törődtem velük. Akkor, amikor úgy éreztem, muszály vágnom, nem törődtem ilyen dolgokkal.
Nem hiszem, hogy ismered az érzést. Nem azért, mert ne volnál képes fölfogni... Egyszerűen csak nem hiszem, hogy átélted valaha. Mert többféle ember létezik. Van, aki csapkod, üvölt dühében. Van, aki káromkodik, hogy leesnek a csillagok, van, aki megsértődik és alattomosan igyekszik valahogy megbosszulni az őt ért sérelmet, vannak, akik sírnak, és vannak olyanok, akiknek a szeme sem rezdül. Közönyösen tűrik a mások által rájuk zúdított szavakat, és, bár talán úgy tűnhet, lepereg róluk, azonban mélyen, belül tovább rágja őket... És talán sokkal-sokkal később jönnek rá arra, hogy a bajt egyetlen mondat okozta... Azokat a bajokat, amelyek ebből származnak. Hogy az ember nem tud aludni. Hogy nem tud végiggondolni valamit anélkül, hogy el ne csüggedne, mert egy mondat, egy szó odaékelődött a gondolatai közé, és megmérgezi őket. - a lány nagy levegőt vett. - Tudod... Régen csináltam utoljára. Most... Ma már nem teszek ilyet. Tudom jól, hogy beteges. Tudom, hogy ijesztő. Sokan gondolják, hogy aki magát bántja, hajlamos bántani másokat is... Pedig ez nem így van. Ennek éppen az a lényege, hogy magamat büntettem más helyett. Mert nem rosszat akarok, hanem megnyugvást. Csak... Csak megnyugvást - hallgatott el, mintha kifogyott volna a levegőből, s mikor felpillantott, szemei könnyben úsztak. - Most biztos... Dühös vagy. Csalódott. És van okod haragudni. Mégis...
Eret eddig szinte komoran bámult maga elé, most azonban a lányra pillantott.
-Mikor... Mikor csináltál ilyet utoljára?
Anne lesütötte a szemét.
-Régen. Mielőtt Berkre jöttem volna. Meg egyszer... Talán mikor Raindancerrel gondok voltak... De azóta... Azóta...
A másik lassan elfordult, mintha csak magának beszélne, a szeme sarkából azonban látta, ahogy a lány arcán végiggördül egy könnycsepp.
-Te szégyellted ezt. És nem akartad, hogy megtudjam. Vagy, hogy bárki más megtudja. Hogy milyen voltál. Hogy mit éreztél. Hogy fájt. Hogy... Hogy hatalmas ostobaságot csináltál. Baromságot. Akkora, emeletes ökörséget, hogy... Anne, én mondhatom neked, hogy ez nem játék és nem bölcs dolog, de... Úgyis mindegy. Gondolom, ez sem tántorítana el, ha meg akarnád tenni, és úgy sejtem, tisztában vagy a következményeivel - hallgatott el, majd folytatta. - De tudom, hogy olyan dolgokat éltél meg, amelyek közül akár egy is összeroppanthat egy embert... Még mindig azt mondom, hogy ez nem old meg semmit. Marhaság. Senkinek sem lesz jobb, a pillanatnyi megkönnyebbülésen túl pedig ott marad a probléma. Hadd mondjam végig! - mozdult meg, mikor a lány a szavába akart vágni. - Tényleg nem old meg semmit. Akkor sem, ha úgy érzed. Azonban... - a másik reményvesztett arckifejezését látva képtelen volt nem elmosolyodni. - Elmúlt, Anne. A nyomok láthatóak, de ha tényleg nem csinálod többet... - megsimította a lány hátát, aki néma zokogással fúrta a mellényébe az arcát. - Ettől nem leszel rosszabb vagy kevesebb. Nyugodj meg, Anne... Shh. Nincs semmi baj... Nyugalom.
A lány gyorsan elcsitult. 
-Tényleg... Tényleg nem haragszol...?
A férfi megrázta a fejét.
-Hagyjuk ezt. Csak arra kérlek... Tényleg nagyon komolyan!  Hogy ne csináld ezt többet... Most már ne. Így jó lesz...?
Anne halványan elmosolyodott, és mikor a másik elengedte, megrázta a haját.
-Most már nincs is miért.

Anne nem tévedett: Valka házának felső része tökéletesen alkalmatlanná vált az alvásra. A bódító ital még hatott, mikor Gothi végzett a beavatkozással, így Astrid kerített valahonnan egy hordágyféleséget, amelyen jócskán nyomot hagyott ugyan az idő vasfoga, a célnak azonban teljesen megfelelt, és az eszméletlen asszonyt sikerült eljuttatni a házhoz. A belső szobából Gothi kizavart mindenkit, majd jól megrakta a tüzet, és álmosan felkuporodott egy székre, olykor a magatehetetlen Valkára pislogva, mintha attól félt volna, hog az bármelyik pillanatban fölszívódhat.
Astrid fáradtan zökkent le az egyik székre a konyhában. Eddig szinte egyáltalán nem viselkedett úgy, amilyennek Anne a legtöbb terhes asszonyt látta, most azonban mintha valami megváltozott volna. A lány látta a karikákat a szeme alatt, hallotta a nehézkes légzését, s nem kerülte el a figyelmét, ahogy az asszony óvatosan, szinte dédelgetve simított végig a hasán.
-Astrid... Minden rendben?
Az asszony szinte meglepetten pillantott föl.
-Mi? Ja, persze... Csak elfáradtam. Semmi több. Anne, ne csináld ezt - nevette el magát. - Tudom, hogy attól rettegsz, hogy egy ilyen nap után még egy szülést is le kell vezess, ha Gothi Valkával van elfoglalva... Nyugodj meg, semmi bajom. Durva nap volt, ennyi az egész...
Eret halk nyögéssel ereszkedett le egy pad szélére.
-Nem tudjátok, hogy van? - bökött a fejével az ajtó felé. - Persze, elláták a sebeit, mégis... 
Astrid fáradtan elmosolyodott.
-Gothi érti a dolgát. Ha pedig ő sem tud segíteni... Ott már nincs mit tenni. 
Anne kérdőn pillantott rá.
-És te...? Hiccup...
Az asszony megrázta a fejét.
-Itt maradok. Ha keresni fog, úgyis ide jón először, és jobb, ha tőlem tudja meg, hogy... Hogy Valka talán... Veszélyben van...
Anne magában egy kis tisztelettel adózott Astridnak, amiért olyan diplomatikusan mellőzte a ,,meg fog halni" befejezést, mikor eszébe jutott valami.
-És Cloudjumper...? Vele mi történt?
Az asszony elmosolyodott.
-Haza fog jönni. Talán elmehetnél... Elmehetnétek megnézni, hogy mégse legyen olyan egyedül... A sárkányokat is megviseli az ilyesmi.

Cloudjumper a pajta épen maradt felében, karikába tekeredve hevert a földön, és mogorván bámult maga elé. Anne halat rakott elé, és megveregette a pikkelyeit, amire barátságosan felhorkant ugya, de látszott rajta, hogy tisztában van azzal, hogy valami történt.
-Cloudjumper... Ne aggódj, Valka meg fog gyógyulni... Megsebesült, de Gothi már a gondjaiba vette, szóval...
A viharszelő megszaglászta a halakat, majd kérdőn a lányra pillantott, aki megvakargatta a pikkelyeit.
Eret az ajtófélfának támaszkodva figyelte egy darabig, ahogy a sárkány egymás után tünteti el a halakat, majd, mikor Anne feléje fordult, elgondolkozva dörzsölte meg a mellényét összefogó fémbaglyot.
-Azon gondolkoztam... Hogy ha Valka házában beszakadt a szobád teteje, a földszintet viszont Gothi sajátította ki...
Anne elvigyorodott.
-Akkor...?
-Eszembe jutott, hogy nem aludnál-e nálam? Ahhoz még hűvösek az éjszakák, hogy sokáig a pajtában maradj...
A lány elnevette magát.
-Ezer örömmel...
A másik sután vigyorodott el.
-Ezt azt hiszem, tőlem tanultad...

Mikor a két sárkány verdesve leereszkedett a falu másik végében álló kis ház mellett, lassan leszállt a sötétség. Raindancer nyugtalanul fölhorkant. Miután Anne bement a nagyterembe, a szörnyennagy rémség elvegyült a többi sárkány között, és, bár nem éppen bökkenőmentesen, de sikerült kivívnia magának a tiszteletet, amivel, úgy tűnt, nagyon meg volt elégedve. Sérüléseket nemigen szerzett, leszámítva pár karcolást, de az önérzetén ez mit sem csorbított. Miután Skullcrusher elhelyezkedett a szokott kőlapján, érdeklődve figyelte, ahogy Anne bevezeti a bizalmatlanul szimatoló Raindancert, aki szuszogva tekeredett össze az egyik sarokban, a lehető legmesszebb a morajszarvtól.
A lány megvakargatta a pikkelyeit.
-Nyugalom, nagylány, nem lesz semmi baj. Csak arra kérlek, ne gyújtsatok föl semmit...
Mikor visszaért a házba, a kis, kályhaszerű tűzhelyen már élénken lobogtak a lángok. Eret eddig a széles, kemény fapriccs szélén ült, most azonban fölemelkedett, és a lány felé lépett.
-Nem tudom, hogyan szeretnél aludni...
A másik kérdőn emelte föl a fejét.
-Hogy érted? 
A férfi nyelt egyet.
-Ha akarod, kerítek neked szalmazsákot... Vagy, ha az ágyon akarsz aludni, lehet úgy is, hogy...
Anne huncutul pillantott föl.
-Mi volt ez a ,,ha akarod"...? Talán...
Eret nem hagyta, hogy befejezze, hanem száját a lány ajkaira tapasztotta. Anne érezte, ahogy karjait a dereka köré fonja, azonban ez a csók valahogy több volt, mint az eddigiek. Ebben ott lüktetett a vágy, ajkak a nyak lágy bőrén, a másik testének izgató közelsége, puha érintés a derekánál, egy mozdulat, s a válláról lecsúszott a ruha...
Eret kapkodva vette a levegőt. A lány bőrének puha, mézes illata az orrába kúszott, s mikor a másik ujjai finom mozdulattal kiengedték a haját, megborzongott az érintéstől.
Anne nem tudta, mikor és hogyan került az ágyra. Most nem érzett mást, csak a szoba hűvösét, és a másikat, akinek arca olyan közel volt az övéhez, hogy bőrén érezte a forró lélegzetet. A férfi ujjai végigsimítottak a karján húzódó hegeken, ő pedig beleborzongott a lágy érintésbe.
-Akarod...? - Eret hangja mély volt, és szinte rekedt, a lány azonban megsimította a mellkasát.
-Tedd meg! - suttogása lágy sóhajba fulladt, mikor a férfi ránehezedett... A következő pillanatban felnyögött a fájdalomtól.

Halloweeni különkiadás - Gimely

Sziasztok!
Ez a történet egy kis kitekintés Berkről, és egyben halloweeni különkiadás, amely remélem, kárpótol benneteket a pénteken elmaradt rész miatt.
Kellemes olvasást! :) 

Egy kis hangulatkeltő zene:

Esteledett. A nap fényét fáradtan szórták ezerfelé a nyugati égbolton tornyosuló, habos fellegek, vörösen izzó homályba burkolva a tisztás szélén őrködő fákat. 
Az asszony megállt a legszélső fa mellett, és leengedte a kezében tartott bőrzsákot. Pillantása körbejárta a tisztást, s csak miután mindent rendben talált, indult el a füves térnek jóformán közepén magányosan terebélyesedő, százados tölgy felé. A tölgy ritka fa volt errefelé, a fenyvesek és sziklák világában, ez azonban, úgy lászott, jól érezte magát itt, és hatalmasabbra nőtt még a körülötte növő erdő fáinál is.
Az asszony megállt előtte. Fejét meghajtotta, mint aki uralkodó előtt áll, majd letérdelt, és zsákjából gyújtóst szedett elő.
Az alászálló homályban fellobbanó lángok babonás táncot jártak a lombokon és aranyló fényük végigcsurgott a fa törzsén. Az asszony, aki eddig az ölébe ejtett kézzel bámult a tűzbe, most dobot és egy apró csomagot húzott elő a zsákjából, és egy csipetnyi szárított virágot szórt a tűzbe, majd arcát az édeskés füstbe hajtotta, s a dobot a tűzbe hajtva figyelte, ahogy a lángok végignyaldossák a bőrt, amely megremegett. A következő pillanatban kirántotta a tűzből, és a dobverő széles, hirtelen mozdulattal csapódott a hangszernek, hogy a mély, dongó hang betöltötte a tisztást. Majd újra. Még egyszer, és a kimért, ütemes dobolás egyre gyorsuló, dübörgő ritmussá vált, s mikor úgy tűnt, gyorsabb és erősebb már nem lehet, az asszony fölpattant. Kezéből kihullott a hangszer, helyette kés villant meg a tűz fényében, s karját a lángok fölé tartva a penge sebesen szaladt végig a puha, fehér bőrön, s a vér sötét cseppekben hullott a tűzbe, amely sercegve itta be az áldozatot. Az asszony egy percig mozdulatlanul állt, s mikor a cseppek egyre ritkultak, végignyalta a sebet, majd újra a dobért nyúlt. 
A feldübörgő hangok mintha a fejében, a gyomrában, a csontjaiban szóltak volna; lábai megmozdultak, s suhogó szoknyával pördült meg, hogy a lángokkal és a fa lombjában megzendülő széllel hajlongva forogja körül a fát és a lángokat, s nyomában mintha régholt lelkek éledtek volna meg a földből, ahol eddig hevertek.
A felhők elborították az eget, s a szél vadul csapott le, s a lombok rémületes titkokat suttogtak egymásnak. Valahol megdördült az ég, s az asszony magánkívül fölkacagott.
-A mennybéli dobos... Válaszol a mennybéli dobos... - dallamtalul ismételgetett szavai hiszérikus nevetésbe fúltak, ahogy a tűz lángjai elnyúltak a földön, megvonaglottak a szél korbácsától és kétrét görnyesztették az asszony testét, aki egyre verte a dobját, fel-feldübörgő fájdalom hangjait sikoltva az éjszakába. Szája szélén megszáradt egy csepp vér, s felnyögött, mikor a feje felett megdördült az ég. 
A szél felkavart port, esőszagú füstöt és tavalyi leveleket hajszolt át a tisztáson, s mikor az asszony a feje fölé emelte a dobot, és vad pörgésbe kezdett, a világra rászakadt a sűrű, kérlelhetetlen zápor, egy pillanat alatt agyonverve a lángokat. Az asszony tánca vad vonaglásba fordult, fejét és vállát a felhők mintha ököllel verték volna, a következő pillanatban azonban megtántorodott.
Az égből kék fénnyel mennykő cikázott alá, egy pillanatra összekötve a tölgy koronáját a fellegek szürke hasával, s a villanást követő robajtól az asszony sikoltva rogyott a földre.
A barna hajtincs a nyakába kötött zsákocskában szinte felforrósodott. Vállába éles fájdalom nyilallt, szeme előtt sárkány jelent meg, szürke és kék, kimeresztett karmokkal, orrából lángok törtek elő, de nem égettek, sőt, inkább hűsen simogatták a bőrét. Egy arc. Ugyanaz, mindig ugyanaz, szőke, rövidre nyírt szakállú arc, éles, kék szemek, a kép azonban elhomályosult, és az arc változni kezdett. A szakáll eltűnt, a haj feketébe olvadt, a szemek zöldbe játszó, melegbarna színnel teltek meg, az állán azonban furcsa, festett minta vált lassan kivehetővé. Aztán már csak a száját látta, ahogy ajkai egyetlen szót formáznak: Anne...

Az asszony a földön hevert. Az eső rég elállt már, a villámsúlytotta tölgyet égett enyészetszag lengte körül, s a keleti ég alja szürkéből lassan rózsaszínre fordult.
A szellemek átlendültek a kialudt tűz és az asszony felett, és eltűntek a félig halott fa odvában. 
Elmúlt az éj.
Hajnalodott.

24. Fejezet - Csatatér

A készülődés feszült órái csigalassúsággal múltak el. A tervek, a remények, a félelmek lassan őrölték a perceket, azonban az egész annyira valószínűtlennek tűnt, hogy a lányban csak akkor tudatosult az ellenség közelléte, mikor a soron következő őrszem azzal a hírrel érkezett vissza a szigetre, hogy a hajóhad már el sem tudná kerülni Berket, és várhatóan néhány órán belül a sziget közelébe ér.
Az őrszem nem tévedett. A hajók estére már a partról is jól kivehetővé váltak, azonban úgy tűnt, éjszaka nem kezdenek támadást.
A sötétség leszálltával a parttól nem messze kigyúltak a fáklyák, így a hajók helye jól láthatóvá vált, Hiccup azonban újabb őrséget osztott be, órás váltásban, akik figyelték, hogy a fényt elkerülve nem indulnak-e csónakok a part felé.
Sárkány egy sem mutatkozhatott, ez volt a főnök rendelkezése.
Anne a pajtában tért nyugovóra, Raindancer mellett. A szörnyennagy rémség kiflibe tekeredve szuszogott, ahogy a pokrócba burkolózott lány az örökké forró oldalának dőlt, készen arra, hogy bármelyik pillanatban talpra ugorjon. A sárkány okos, sárgán égő szemeit a Anne arcára függesztette, s halk, doromboló mormogással nyugtázta a pikkelyvakargatást és a halk, nyugtató szavakat.
-Jó éjt, nagylány. Holnap... Talán harc lesz. Vadászat. Embervadászat, ahol könnyen válhat az üldöző üldözötté... De vigyázni fogok rád. Vigyázni fogok rád, ígérem...
A lány elbóbiskolt mellette, hajnalban azonban nem a harci kürtök szavára vagy Valka motozására ébredt, hanem halk csikordulásra, mert a pajta ajtaján Eret dugta be a fejét.
-Anne...
A lány pislogva emelte föl a fejét.
-Reggel van...? Támadnak?
A másik megrázta a fejét, azonban a félhomályban ez alig látszott.
-Nem. Még nem... - benyomta a csikorogva tiltakozó ajtót, és leguggolt a lány mellé, aki lefejtette magáról a pokrócot, és fölült. - Azt akartam még mondani, hogy... Tegnap nem rosszból mondtam azt, a babonával. Csak gondoltam, hogy... 
A lány elmosolyodott, és megsimította a karját.
-Ugyan... Hagyjuk. Nem fontos. De gondolom, nem ezért jöttél...
-Azért jöttem, mert könnyen lehet, hogy nem kell már sokat várni. Mozgás van a hajókon, valószínűleg hamarosan... - Szavait egy tülök vonítása akasztotta meg, amelyre szinte azonnal válaszolt a hatalmas, csontremegtető berki kürt hangja.
A lány egy pillanat alatt talpra ugrott, és megragadta az íját. Egy mozdulattal Raindancer hátára borította a nyerget, és fürge ujjakkal fűzte a helyükre a szíjakat. A nyergen két tömött tegez lógott, egyet pedig a saját derekára szíjazott, s már épp megindult volna kifelé, amikor Eret az útját állta.
-Várj egy percet. Tudod, hogy ez veszélyes, és lehet hogy... Szóval... - a lány meglepett arcával nem törődve a derekánál fogva magához húzta, és száját az ajkaira tapasztotta. - Örökké sajnálnám, hogy nem mentem tovább...
Anne lélegzete egy pillanatra elakadt. Arca égett, azonban lassan elmosolyodott. 
-Azért igyekezz nem lelövetni magad. Azt hiszem... - a második kürtjel élesen hasított a levegőbe. - Azt hiszem, sietnünk kell. 
A lány szinte futva indult meg kifelé, nyomában Raindancerrel, akire átragadt valami Anne idegességéből, és mintha észre sem vette volna Skullcrushert, és a lánynak alig volt ideje fölhúzni magát a hátára, mikor a levegőbe emelkedett.
Anne aggodalmaival ellentétben a falu lakóit nem érte álmukban a támadás. A tegnap oly csendes és kietlen sziget fölött sárkányok raja örvénylett, azonban a lány tudta, hogy ezek csak a hátasok. A sárkányok csaknem fele, vagyis a Valka fészkéből valóak az erdő szélén rejtőzhettek, hogy a megfelelő pillanatban az ellenségre szabadulva törjék meg a vonalakat.
A harci kürt szavába beleremegett a gyomra, s szinte megrészegült az arcába vágó mormogó, csárogó zsongástól, mikor Raindancer csatlakozott a falu felett kavargó rajhoz.
Arca előtt színes szárnyak lejtettek, s meg-megcsapta őt az általuk felkavart szél, mikor azonban a tülkök harmadszor is felsírtak, a hajókról emberek özönlöttek elő.
Akadtak köztük szervezett, egyenpáncélos seregtestek, de a legkülönfélébb szerzetek bukkantak fel itt-ott. Vadászok, egy-két csapdász, talán Eret egykori társai, magas kucsmákban és hajadonfőtt, színes gyapjúba vagy rideg páncélba bújtatva, olykor furcsa tetoválásokkal és a legkülönfélébb fegyverzetben. 
A lány már épp elfordult volna, hogy utoljára ellenőrizze a nyereg szíjait és a tegezeket, ekkor azonban megakadt a szeme valamin. A sereg szinte körülhullámzott egy sziklát, amely túl meredeknek bizonyult ahhoz, hogy a tömeg átsöpörjön rajta, a tetejéről azonban jól be lehetett látni a terepet, s ezt, úgy látszik, a sereg vezetői is felismerték, mert néhány, finomabb fegyverzetű alak fölkaptatott rá. Egy volt, amelyiket a lány első pillantásra a vezetőjüknek gondolt: ha beszélt, a többi tiszteletteljesen hallgatott, és, bár erősen gesztikulált, de a kezében tartott, nála csaknem magasabb bikahorog elég harciassá tette a megjelenését. 
-Björn...? - hallotta a feje fölül szájról szájra terjedni az ismeretlen, furcsa ízű nevet, azonban nem sok ideje maradt gondolkozni.
A hajóról jövők eltökélten zúdultak a falu felé, azonban, mikor rádöbbentek, hogy a földön szinte semmiféle ellenállásba nem ütköznek, az elöl haladóknak már úgy tűnt, kezdett gyanússá válni a dolog. Ebben a pillanatban azonban fülsértő, sivító zaj hallatszott, s a házak mögül Toothless vágódott elő, Hiccuppal a hátán, s hihetetlen sebességgel nyillalt át a sereg fölött... Az éjfúria első lövése megadta a kegyelemdöfést az egyik, a hajókról éppen partra vontatott katapultnak.
A sárkányraj fölbolydult. Egyesek az alfájuk után eredtek, Anne azonban feladatot kapott Hiccuptól.
-Gyerünk, nagylány!
A szörnyennagy rémség szinte kilőtt, s mikor a hajítógépek lövedékutánpótlását szállító hajók mögé ért, a lány elkiáltotta magát.
-Raindancer, tűz!
Az eredmény gyors volt, és váratlan, a lövedékek ugyanis valamilyen gyúlékony anyagból készülhettek, mert alig néhány másodperc alatt a fél hajó lángokban állt, s a tűztől recsegő gerendák közül csontig hatoló zümmögéssel távozott a gőz. Anne, miközben elsuhantak, még hallotta, hogy valami tompa morajlással felrobban mögötte, majd újra előrefordult, vigyázva, hogy mindig a hajítógépek mögött maradjon, ahogyan a terv szólt. Íjának markolata fölmelegedett a kezében, egyik nyilat a másik után küldte a katonák sorai közé, akik hátulról nem számítottak támadásra. Egyik tegeze kiürült, egy másikhoz nyúlt hát, amelyben vörösre festett vesszők sorakoztak. Hátrafordult a nyeregben, és újabb két nyilat eresztett el. Oldalt pillantva az ikrek sárkányát látta meg először, aki alig valamivel az íjászok fölött suhant el, egyik fejével gyomorforgatóan zöld gázt lehelve, majd a következő pillanatban a másik egy jól irányzott szikrával az egészet berobbantotta, az emberek fájdalmas üvöltése és elszakadó íjhúrok szánnivalóan kurta pendülései közepette.
A lejtőkön karikába görbült cipzárhátak gurultak csapatostul, mint megannyi elszabadult ördögkerék, s a lány úgy sejtette, ezeket Valka indíthatta útjukra valamelyik magasabban fekvő védelmi vonalról. Ekkor azonban szinte megrémült, mert a feje fölül sötét szárnyak csontig hatoló szisszenése hallatszott, s a következő pillanatban egy vakító, kék plazmabomba csapódott be, alig valamivel előtte, s az egyik legnagyobb katapult zsarátnokként szakadt össze, maga alá temetve néhány katonát. 
Nyílvesszők suttogása, lövedékek becsapódásának hangja töltötte be a levegőt, a következő pillanatban azonban Hiccup és Toothless újra támadott, s az ellenség újabb katapulttal lett szegényebb.
Raindancer felmordult, majd mikor újra a hajók fölé értek, ismét lőtt. Tüze végigperzselte a fedélzet köteleit és belekapott a vitorlákba, s mikor a raktárakat elérte, ugyanaz történt, mint az előző hajóval: a lövedékek lángra kaptak. A lány azonban ekkor Astridot pillantotta meg, aki eddig ugyan inkább a szokatlan támadástól csordába tömörülő katonák közé lődözött, azonban, mikor látta, hogy Snotlout és az ikrek nélküle is jól boldogulnak, Hiccup parancsának értelmében a hajók felé vette az irányt.
-Ez jó húzás volt, menyétlány! - szorította ökölbe a kezét, hüvelykujját magasra tartva, mielőtt Stormfly elsuhant volna a szörnyennagy rémség felett.
Anne már éppen válaszolt volna, ekkor azonban megpillantott valamit, amitől elszorult a torka: Skullcrusher egyenesen a vezér sziklája felé röpült.


Eret azt tette, amit Hiccup parancsa szerint tennie kellett: ártalmatlanná tenni a veszélyesnek ítélt személyeket, akik elszabadulva nagyobb gondot is okozhatnak.
Egy tisztet, akit látott már párszor, sikerült kiemelnie a tömegből egy egyszerű, régen a sárkányok ellen használt kötélhurok segítségével, és elszállítania a Tanácsteremhez, hogy ,,gondját viseljék" a csata végéig, s Skullcrusher tüze használhatatlanná tette az ellenség kürtöseinek ,,hangszereinek" jó részét, ezzel ellehetetlenítve a kommunikációt a seregtestek közt, pontosabban a sereg és a vezérük között, aki, úgy látszott, lényegében a feje volt mindennek.
Ekkor azonban meg is pillantotta őt, aki néhány embere között egy kisebb magaslaton állt, s láthatólag nagyon elmélyedtek a tanácskozásban, így későn vették észre a levegőből közéjük zúduló Skullcrushert.
A tisztek fejvesztve menekültek, a zömök, szőke, bozontos férfi pedig dermedten állt, mintha a földbe gyökerezett volna a lába.
Eret lecsusszant a morajszarv hátáról, és egy gyors mozdulattal kirántotta az egyik rövid, széles pengéjű kardját.
-Björn! Hogyhogy itt, barátom? - terült szét a képén kaján vigyor. - Nem gondolod, hogy kissé nagy fába vágtad a fejszéd, amikor ezekre a lovasokra támadtál, hm?
A másik végre megmozdult. Arcán félelemmel vegyes megvetés tükröződött, s megrándult, ahogyan a levegőbe hasított egy újabb, pozdorjává aprított katapult robaja, azonban hangja nyugodt maradt.
-Annyira megkedvelted a sárkányokat, hogy beálltál lovasnak? Vagy csak a bőrödet mentetted, mert puhány voltál ahhoz, hogy elintézd a sárkánytolvajt? 
Eret elkomorult.
-Annyira még nem, hogy ne tudnék leszámolni veled - lépett közelebb a másikhoz. - Vagy, ha mégsem sikerülne, Skullcrusher elvégzi helyettem is - intett a háta mögött a földet kaparó morajszarvra. Björn hátrálni kezdett, a következő pillanatban azonban arcán gúnyos mosoly terült szét.
-Valóban? Akkor figyel csak IDE! - az utolsó szót már szinte üvöltötte, s valahová a másik mögé nézett, ahonnan katonák rontottak elő, és egy szempillantás alatt bekerítették. -Nos? Még mindig ezt gondolod? Mert...
Eret megmozdult, hogy Björnre vesse magát, egy katona azonban hálót dobott rá, s ő összegörnyedt a megakasztott lendülettől. A vezér, egykori munkatársa csupán megvető mosolyra méltatta. - Egy ember ereje semmit sem ér. Ha pedig a sárkányodra vagy kíváncsi... - Skullcrusher keményen küzdött ugyan, szarvaira azonban kötelek fonódtak, és nem bírt tőlük szabadulni. Björn a katonáihoz fordult. - Engedjétek ki a mi sárkányainka...AAAAAaaaat!
Parancsát azért zárta ilyen furcsán, mert ebben a pillanatban egy kék-szürke árny vágódott a társaság fölé, s Raindancer úgy emelte ki a vezért a katonái köréből, hogy azok még nyikkanni is elfelejtettek. Eret ezt a pillanatot használta ki arra, hogy kicsusszanjon a háló nyílásán, és a még mindig kábult katonákat félrelökve ugrott Skullcrusher mellé. Elég volt két főbb kötelet elvágnia, hogy a morajszarv busa fejét megrázva szabaduljon a többitől is, majd, mikor lovasa már a nyeregben volt, erőteljes szárnycsapásokkal Anne után indult.
Az akció ugyan nem egészen úgy sült el, ahogyan a lány szerette volna, mivel Raindancer csak a ,,kapd el a vikinget" parancsot ismerte, azt nem, hogy ,,kapd el Eretet", így a pácba jutott csapdász helyett azt a szőrmókot, vagyis Björnt markolta fel, akit a legkönnyebben elérhető helyen, vagyis a kör közepén látott, mikor azonban Anne látta, hogy a férfi nélküle is boldogul, inkább a Tanácsterem felé vette az irányt. 
-Nem baj, nagylány, szerencsénk volt - veregette meg a sárkány nyakát, aki felmordult, s mert az a másik nagyon kapálózott a karmai között, földobta a levegőbe, hogy fogást váltson, amit az erőteljesen helytelenített ugyan, de ez sem a lányt, sem Raindancert nem zavarta különösebben.
Anne visszafogta kissé a szörnyennagy rémséget, hogy Skullcrusher beérje őket, majd átkiáltott a férfinak.
-Ez mi volt itt az előbb? Nem tudom, mit parancsolt neked Hiccup, de az öngyilkos akció biztosan nem szerepelt benne!
A másik a szavába vágott.
-Anne, erre most nincs idő, ez Björn, a vezérük! A válogatós gyíkod őt kapta fel... Vidd a Terembe, és szólj Valkának, hogy kiengedik a sárkányokat, jöjjön, de most rögtön! Nincs vesztgetni való idő - hallotta még a lány, Skullcrusher azonban tett egy fordulatot, s Toothless egy újabb lövedékének hangja elnyomott minden mást.
A lány bólintott, bár már nem volt kinek, s a Tanácsterem felé fordította Raindancert.
Mikor Björn dolgát rábízta a Teremben szolgálatot teljesítő Fishlegsre és a többi vikingre, az erdőszél felé vette az irányt, ahol a terv szerint Valka és a lovas nélküli sárkányok rejtőztek addig, amíg Hiccup parancsot nem ad a támadásra.
Raindancer vakmerően suhant be a fák közé, s Anne szinte azonnal megpillantotta Cloudjumper tarajának körvonalait.
-Valka! - ugrott le a nyeregből. - Most nincs idő magyarázkodni, de...
Az asszony megragadta a vállát.
-Hiccup! Mi van Hiccuppal? 
Anne megrázta a fejét.
-Semmi baja. Toothless vigyáz rá. A katapultokat robbantják. Siessetek, jönnötök kell...
-Ez az ő parancsa...?
A lány türelmetlenül a levegőbe markolt.
-Nem, de... Erre most nincs idő! Valka, kérlek! Segítened kell... 
Ebben a pillanatban süvítő szárnyak szisszenése hasított a levegőbe, s a fák közé Toothless vágódott be. 
-Hiccup...!
A főnök fölemelkedett a nyeregben.
-Gyertek, itt az idő! Anya, kieresztik az ő sárkányaikat, nem tudjuk, mire számíthatunk, de meg kell próbálnotok megállítani!
Az asszony aprót bólintott, és a fejébe húzta azt a különös, kék sisakot, amelyről hosszú, göcsörtös szarvak meredeztek minden irányba. Anne tudta, hogy a sisakot egy Alfa koronabóbitájáról mintázták, hiszen a faluban egyre különösebb történetek kaptak szárnyra az asszony addigi életéről, Hiccup régi asztalán még rajzokat is talált a sárkányról, így az összefüggés valahol érthető volt számára.
Ebben a pillanatban azonban Valka megforgatta a feje felett azt a hosszú, kampós-göcsörtös botot, amelynek zsiborgó hangjára a sárkányok fölkapták a fejüket. Raindancer fölmordult, és felemelt fejjel, feszülten figyelte, ahogy az asszony fölkapaszkodik a narancsszínű viharszelő hátára, és ismét megforgatta a botját, ekkor azonban Cloudjumper elrúgta magát a földtől, a sárkányok pedig fölrobajló szárnycsattogással követték őt.
Anne erősen fogódzott Raindancer szarvaiba, s mikor a sárkányraj kiemelkedett a fák takarásából, egy pillanatra elakadt a lélegzete az elé táruló látványtól.
A csapdászhajók gyomrából sorra emelkedtek fel a sárkányok, kisebb csoportokban vagy egyesével, a levegőben azonban szinte abban a pillanatban egymásnak is estek, ahogy kijutottak a fogságból. Figyelmük azonban nem sokáig lankadt, mert a közéjük zúduló berki sárkányok tökéletes új célpontot jelentettek. Raindancer jobbra-balra kapdosott, a lány inkább érezte, mint látta, hogy állkapcsát összezárja egy vicsorgó, öreg gronkel mellső lábán, majd a következő pillanatban oldalt perdült a lezúduló, sziklányi farokbunkó elől, és alábukott. Anne megfeszítette az íját, és combjaival szorítva-kapaszkodva hanyattfeküdt a nyeregben, hogy az őket üldöző, felbőszített sárkányra lőjön, Valka hangja azonban megállította.
-Ne! Sárkányra... Sárkányra ne...!
A lány megmerevedett. A hang irányába fordult, de Raindancer már a megmaradt hajók felett suhant. A lány már leengedte a fegyverét, azonban későn vette észre az egyik hajó fedélzetén álló íjászt.
Vállába éles fájdalom hasított, a következő pillanatban azonban Raindancer szájából aranyló lángok csaptak ki, és beterítették a hajót, az eget, az egész világot...