28. Fejezet - Csak álom

Sziasztok! 

Igazán sajnálom, hogy megint ennyit csúsztam a résszel, sajnos mostanában egészen biztosan nem fogom tudni tartani a heti egy részt, de amilyen sűrűn csak lehet, igyekszem írni, és higgyétek el, nem feledkezem meg róla egy pillanatra sem :)

Mindazonáltal jó olvasást kívánok most is, és remélem, nem kell ilyen sokat várnotok a legközelebbi fejezetig ^.^

Odakint már alászállt a sötétség, mikor a lány nekiállt a munkának.
-Mit is terveztél pontosan készíteni? - Eret némi fenntartással fogadta a főzés ötletét, de Anne tántoríthatatlan maradt, Gerda pedig felajánlotta a segítségét, amivel szemben a férfi nem tudott több érvet felhozni. - De azt nagyon remélem, hogy főzni nem Valka tanított meg...
A lány elnevette magát.
-Afelől megnyugodhatsz! Csak azt szeretném tudni, merre találok egy lábost...
Lábos persze nem volt, így Anne egy kisebbfajta üstbe darabolta bele a halakat, amelyeket Gerda nagy igyekezettel próbált megszabadítani a pikkelyeiktől, több-kevesebb sikerrel, így végül mormogva bár, de Eret mutatta meg neki, hogyan kell.
Mikor Anne megkavarta az üst tartalmát, a kislány kíváncsian figyelte.
-Ezt úgy csináltad, mint egy boszorkány!
Eret, aki közben letelepedett a priccs szélére, elnevette magát.
-Hiszen az is! Igazi boszorkány... Éppen csak hogy nem repül, de ezen kívül...
-Magam ellen beszélek, de akkor Raindancer neked micsoda? Ne engem boszorkányozzatok, ő tehet mindenről - vigyorgott a lány, Gerda azonban kíváncsian pillantott föl.
-Te tényleg boszorkány vagy?
-Nem, mókus, csak javas, aki gyógyítással is foglalkozik... Neki meg egy szavát se hidd - intett a férfi felé, aki vigyorogva megcsóválta a fejét.
-Pedig már tényleg azt hittem...
Anne kihívó pillantást vetett rá.
-Már te is kezded?
Eret fensőbbséges mosollyal emelkedett föl ültéből, és lépett oda a lányhoz, szinte föléje magasodva, s egyik kezét a derekára simítva szinte erővel húzta magához. A csók rövid volt, zárt, és a lány dacosan szorította össze az ajkait, azonban mikor elengedte, a férfi arcára kiült valami halvány, önelégült vigyor.
-Mondom, hogy az vagy, menyét! Aki Raindancerrel ilyen jól kijön...
Anne nevetve rázta meg a fejét.
-Arról nem én tehetek, csupán az elbűvölő személyiségem, nem igaz?
A másik békülékenyen simította meg a vállát.
-Most homlokegyenest magad ellen beszélsz, de inkább hagyjuk a témát. Talán a halat is érdemes volna megkeverni - hajolt közelebb a tűzhöz, mikor Gerda fölemelte a fejét.
-Amúgy... Ti nagyon szeretitek egymást? - az egyenes gyermekkérdés felkészületlenül érte Anne-t, aki egy pillanatig úgy meredt a kislányra, mintha most látná először, mikor a másik pedig megsimította a vállát.
-Persze. Különben miért laknánk együtt...?
A lány fölkapta a fejét.
-Azért azt a pár éjszakát, amíg Valka jobban nem lesz, nem nevezném együttlakásnak...
-Amíg meg nem gyógyul, így volt, nem? Amíg teljesen meg nem gyógyul, nemigen lehet javítani a házon, viszont ez, azt hiszem, hosszabb ideig tart néhány napnál... De beszélni bárhogy lehet róla, nem igaz?
Gerda értetlenül pillantott hol az egyikükre, hol a másikukra, láthatóan igyekezett elkapni a szavak értelmét, Anne pedig az üstbe szórt valami átható illatú fűszert, majd némi kavargatás után óvatosan leemelte a tűzről.
-Hagyjuk még kicsit hűlni.


A cella sötétjéből nézve az éj szinte világos volt odakint. Az aréna falai halványan derengtek a holdfényben, s mikor a rács előtt kuporgó fiú szorosabban magára csavarta a fekhelyén talált pokrócot, hogy védve legyen a résnyire nyílt ajtón beáramló, nyirkos hidegtől, a másik megmozdult a sarokban.

-Még mindig nem bírsz aludni…?

A fiatalabb nem pillantott hátra.

-El kellene tűnnünk. Csak gondolj arra, te mit tettél volna, ha győzünk, és… - akadt meg, mikor a másik hirtelen felült a szomszéd cellában, és lehalkította a hangját.

-Ne hidd, hogy én nem gondolkoztam ezen, kölyök. Hidd el, ha a legkisebb lehetőség adódott volna rá, már nem lennék itt, és téged is csak azért vittelek volna magammal, hogy el ne járhasson a szád, ha észreveszik… - halk sóhajjal huppant vissza a földre terített pokrócra. – De kell lenni e valami megoldásnak. Nézd: a dagadt kölyök elkottyantotta, hogy holnap kihallgatást tart a főnökük…

-Az a tejfelesszájú? És még te is főnöknek nevezed? – pillantott felé a fiú sötéten, de a szakállast ez nem zavarta különösebben.

-Ha győzelemre vitt egy csatát ellenem, igazán megérdemli, hogy főnöknek nevezze őt a népe. Fenris, a tisztelet nem zárja ki azt, hogy gyűlölj valakit. Gyűlölheted csontod velejéből, kívánhatod a vérét, álmodhatsz a szájából kibuggyanó vérpatakról, taposhatod a beleit, és mindemellett meg lehetsz győződve arról, hogy nagy harcos volt és jót akart a népének… Csak éppen rossz úton kereste a megoldást.

-De…

-El kell ismerned, hogy ezerszer jobban irányította a sárkányokat. Az övét… És a mieinket is. Persze, ott volt vele a sárkánytolvaj… De ő volt a vezérük. Ezt nem tagadhatod, kölyök. – tartott egy kis szünetet. A fiatalabb mintha mondani akart volna valamit, azonban a másik folytatta. – Hidd el, nem éri meg rosszat mondani róluk. Amit akarsz, én meghallgatom, de ha holnap a kihallgatáson magunkra haragítod őket, úgy itt hagylak, mint egy kikötői szajha hajnalban …

A fiú sértett arccal meredt rá.

-Ha olyasmit mondanak…

-Nem fognak. Ha te sem teszed, nem fognak. Nézd meg, milyen helyen vagy, kölyök: fekhelyet készítettek elő neked, meleg ételt adnak neked, pedig bedughattak volna egy üres tömlöcbe és hagyhattak volna ott rohadni a kivégzésedig, ezek meg tárgyalást tartanak… Szóval most tartod a szád, és hagyod, hogy én beszéljek, megértetted?

A fiú tekintete a kemény, jeges-kék szemekbe kapcsolódott, majd lesütötte a szemét.

-Megértettem.

A másik tekintete megenyhült.

-Remek. Nem kételkedem abban, hogy meg tudod tenni, amit kérek tőled. Holnap figyelj meg mindent, amit csak lehet, embert, helyet, gyenge pontot, és ha az istenek megsegítenek…

-Igen, Björn. – Fenris arcán torz vigyor futott keresztül. – Ígérem, figyelni fogok.

Az éj sötét szárnyai puhán zárultak össze a világ felett.

Mikor betakarta a kislányt, Anne megült a fekhely szélén, Gerda pedig szuszogva fordult feléje.

-Ha bármi baj van, nyugodtan kelts fel bármelyikünket, jó? Ha félsz, ki kell menned, vagy bármi…

A kislány komolyan bólintott, majd felpillantott a másikra.

-Amikor te kicsi voltál…

Anne közelebb hajolt.

-Igen…?

-Amikor te kicsi voltál, neked volt anyukád? Mint a többi gyereknek?

A lány elkomolyodva simította meg a takarót ott, ahol a kislány vállát sejtette.

-…Igen. Anyám… ő nevelt. Igen. De nagyon régen nem láttam őt.

-És… - Gerda megköszörülte a torkát. – Emlékszel még rá?

Anne elmosolyodott.

-Már hogyne emlékeznék! Azt mondták, hasonlítunk, csak… persze ő idősebb volt és mindig is erőteljesebb… Sokat talán épp emiatt tartották gyönyörűnek, amíg fiatal volt. Most sem lehet öreg, olyan negyven év körüli… De bizonyára sokat változott azóta.

Gerda komolyan bólintott, majd felpillantott.

-És ő is olyan dolgokkal foglalkozott, amivel te? Ez az egész boszorkányság…

Anne bosszúsan rázta hátra a haját.

-Ez nem boszorkányság, Mókus. Én nem vagyok…

A kislány megrázta a fejét.

-Ez más. Más az, amit gondolsz róla, és más az, amit teszel.

Anne egy darabig Gerda arcát tanulmányozta, majd sóhajtva beszélni kezdett.

Astrid fölriadt. Szíve hevesen vert, még mindig az álom hatása alatt, azonban, mikor kipillantott az ablakon, megnyugodott. Sehol egy égő ház, sehol egy gnúvad, sehol semmi, csak az égen sziporkázó csillagok szitáltak harmatot a világra, s a csend szinte már fájt.

Mikor visszahanyatlott a párnára, érezte, hogy a férfi megmozdul mellette.

-Astrid…? Minden rendben? - Hiccup hangja álomittas volt, és kissé ijedt, azonban mikor a másik visszafeküdt, némileg nyugodtabban simította meg a vállát.

-Semmi baj… Csak egy rossz álom volt. Rosszul feküdtem, ennyi az egész – sóhajtott halkan, mikor a másik karja a derekára csúszott, és ahogy a férfi végigsimított az asszony domborodó hasán, mellkasa Astrid hátának préselődött.

-Vigyázz magadra, hölgyem. És szólj, azonnal szólj, ha bármit érzel…

Az asszony halkan fölkacagott.

-Ugyan, Hiccup, eddig csak ezerszer mondtad el ugyanezt… Hidd el, észre fogod venni, ha…

-Téged ismerve nem vagyok ebben olyan biztos… - dorombolta a másik, hogy Astrid ösztönös mozdulattal fészkelődni kezdett az ölében.

-Ne aggódj… Miattam ne. Minden nő… na jó, a legtöbb nő átesik rajta. Nem lesz semmi baj, Hiccup – dőlt vissza a párnára halk sóhajjal. – Nem lesz semmi baj.

Anne ijedtében majdnem felugrott. A sötétség puhán csordult le a kunyhó falain, az ágy mellett azonban, ahová halvány fényfoltot vetett a hold sápadt pillantása, Gerda állt, a takarója szélét morzsolgatva zavartan.

Eret elmotyogott egy ,,mi van?”-t, mikor a lány egyszerűen kicsusszant az öleléséből, Anne pedig egy pillanatig értetlenül meredt a kislányra, majd visszakönyökölt a párnára.

-Mi történt, Mókus? Valami baj van?

Gerda lebiggyesztette a száját.

-Semmi, csak… csak…

-Csak…? – Anne elnézően mosolyodott el, s érezte, ahogy Eret felkönyököl mögötte.

-Gerda…?

-Csak rosszat á-álmodtam, és… Mondtad, hogy… Gondoltam, idejövök, hátha…

A lány odébbhúzta a takaróját.

-Na gyere, te, nincs semmi baj! Csak egy álom volt – vonta magához a kislányt, aki a nyaka köré fonta a karjait. – Ha félsz, maradhatsz itt is, de ahogy gondolod…

-Maradhatok? – Gerda hallhatóan megkönnyebbült. – Akkor, ha szabad… - Anne elnevette magát, Eret pedig szusszanva húzódott odébb, elnyomva egy ásítást.

-Akkor…?

A lány mintha mondani akart volna valamit, Gerda azonban fölkuporodott az ágy lábához, és bemászott kettejük közé.

-Nem egészen így gondoltam, de ahogy akarod – sóhajtott Anne, majd miután a kislány abbahagyta mellette a fészkelődést, a másik oldalára fordult. – Megbocsátasz, ha… - Gerda mozdulatai valóban egy mókusra emlékeztették, egy álmos kis mókusra, s mikor a kislány egy szusszanással elhelyezkedett, megsimította a pufók arcocskát. – Hát… Jó éjt.

A kislány összegömbölyödött mellette.

-Jó éjt, Anne.

27. Fejezet - Gerda

Sziasztok!
Nagyon sajnálom, amiért ennyi ideig csúsztam ezzel a résszel, szó szerint kihagytam egy alkalmat, mentségemre szóljon egy leszervezett bál és úgy egyszerűen a nap huszonnégyórás mivolta, valamint egy kisebb elakadásom, amelyet végül sikerült leküzdenem, csak hát... Mindez időbe telt.
Mindenesetre igyekszem nem rendszert csinálni belőle, vagy legalább szólok, azonban most lássuk is a történetet! :)

Anne szinte fel sem tudta fogni, mi történt. Az egyik pillanatban a sikló még szinte barátságosan közeledett felé, aztán már csak arra eszmélt föl, hogy a sajgó bordákkal, levegőért kapkodva térdel a porban, miközben Raindancer, aki fellökte, vészjósló sziszegéssel közeledett a sikló felé.
-Állj meg! Hé! Raindancer! - a lány az oldalára tapasztott kézzel pattant föl. - Nyugodj meg...!
A sikló felborzolt tüskékkel hátrált. A szörnyennagy rémség lesunyt fejjel csúszott felé, izmai ugrásra készen feszültek meg, a következő pillanatban azonban megtorpant, mert a lány egy kétségbeesett ugrással termett közte és a sikló között. 
-Azt mondtam, állj! ÁLLJ MEG! RAINDANCER! - a sárkány lekushadt. Anne lassan kinyújtotta felé a karját, mögötte azonban halkan felmordult a sikló, így feléje fordult. - Jól van... Csak nyugalom. Semmi baj. Semmi baj... Raindancer nem bánt - fordult a szörnyennagy rémség felé, majd vissza. - Nem akar bántani. Shh. Csak gyere... Nyugodj meg... - a sikló lassan közeledett. Anne visszafogott lélegzettel nyújtotta felé a karját, s bár Hiccup máshogy tette volna, ujjait lazán összezárva érezte, ahogy a sikló érdes, száraz bőre a csuklójához ér. 
-Jól van... Jó... Minden rendben... Nyugalom - ujjai széjjelcsusszantak a pikkelyeken, és tenyerét a sikló orrára, majd állára simította, mire Raindancer halkan  fújt egyet.
A lány hátrabb lepett, hogy mindkét sárkányt lássa, a következő pillanatban pedig halkan elnevette magát.
-Na, látjátok... Most már megehetitek egymást - simította meg a szörnyennagy rémség orrát, aki bizalmatlan pillantást vetett a siklóra, mikor az Anne karjához dörgölőzött, de némileg békülékenyebben fordult felé, mikor az a földre öklendezett egy félig megemésztett halat. A lány ijedten ugrott félre a lába elé érkező ,,ajándék" elől, majd vigyorogva pillantott a siklóra. 
-Igazán köszönöm, de ezzel nem nagyon tudok mit kezdeni... Raindancer...? - vetett egy kérdő pillantást a szörnyennagy rémségre, aki elégedetten a fogai közé kapta az oszlásnak indult tetemet.


A kislány leguggolt a főtér egyik sarkán. Órák óta céltalanul járt-kelt a faluban, segítség kéne, de honnan? A felnőttek mindig sietnek, ő pedig nem volt elég bátor ahhoz, hogy megszólítsa őket. A legtöbben úgyis sárkányháton repültek, így esélye sem volt arra, hogy fölfigyeljenek rá, de nem esett kétségbe. Figyelt. Nem tudta pontosan, hogy mit akar, az apja annyit mondott, keressen valakit, aki tud segíteni, ő pedig igyekezett ugyan, de fogalma sem volt arról, kihez fordulhatna. Nem ismert sok felnőttet. Várt.

Skullcrusher szinte nekizúdult a talajnak. Az első igazán nagy tavaszi fogás elszállítása nem volt kis munka, ő pedig a halak súlyától megszabadulva szinte bezsongott.
-Nyugalom, cimbora, csak óvatosan! - Eret nem volt biztos abban, hogy a morajszarv féktelen jókedve használ a különféle épületeknek és berendezési tárgyaknak, de a sárkány tudott vigyázni. Leírt néhány furcsa, körnek éppenséggel nem nevezhető alakzatot a levegőben, azonban a lovasa térdének nyomására megindult a falu főtere felé.

A kislány eddig a porba rajzolgatott az ujjával, mikor azonban meghallotta a lépteket, fölállt.
-Eret...?
A másik megtorpant.
-Áh, észre sem vettelek! - guggolt le mellé. - Hogy vagy, mókus? Nem ettek meg a sárkányok? - borzolta meg a kislány arcába lógó üstökét, aki elnevette magát, és a nyakába kapaszkodott.
-Vegyél fel!
A férfi színlelt beletörődéssel sóhajtott.
-Na, gyere, te sószsák! Mit szeretnél?
A kislány arca elkomolyodott.
-Apa azt mondta, hogy szóljak valakinek, aki tud segíteni... Nem tudom, miért, de sokáig aludt, és utána sem kelt föl... - hajolt közelebb a másik füléhez, hogy szinte suttogott. - Szerintem beteg.
Eret egy pillanatra szinte eltartotta magától a meglepetéstől.
-Ezt csak most mondod? Jaj, te lány... Tudod mit? - engedte a földre a kislányt. - Megkeressük Anne-t, jó? Ő tudni fogja, mit kell tenni, hogy édesapád meggyógyuljon. Jössz? - indult el a nagyterem kapuja felé. 
A kicsi apró lábai hármat is léptek, mire Eret egyet, hogy a kislány szinte szaladt mellette, de nem panaszkodott.
-Ki az az Anne? - pillantott föl, mire a férfinak egy pillanatra a torkán akadt a szó. 
-Anne... Anne különleges lány. Messziről jött, de jól ért a gyógyításhoz... De ha akarod, megkereshetjük Gothit is...
A kislány  igyekezett megnyújtani a lépteit, nem sok sikerrel.
-Akkor kérjük meg Gothit - szuszogott, mire Eret megütődve bámult rá.
-Miért...?
-Mert ott van - mutatott előre a kislány, a férfi pedig a nagyterem kapujára meredt, ahonnan ebben a pillanatban csoszogott elő az apró, görnyedt javasasszony. 
-Akkor... Elmondod neki, mi a baj pontosan? Odamegyek veled, ha félsz egyedül...
A kicsi komolyan bólintott.

Az iménti eset után jó volt ismét Raindancer hátán ülni. A szörnyennagy rémség mindig okozott újabb meglepetéseket, és sosem engedte, hogy a lány elfelejtse, hogy mi is ő valójában. Hogy az ő barátságuk nem jelenti azt, hogy levetkőzi a valódi, vad önmagát.
A sárkány kiterjesztett szárnyai megrebbentek, s a következő pillanatban kérés nélkül ereszkedni kezdett, a lány legnagyobb megdöbbenésére, a következő pillanatban azonban elvigyorodott, mikor megpillantotta a falu végi kunyhó előtt ácsorgó morajszarvat.
-Ennyire jóban vagytok már Skullcrusherrel? - ugrott le a nyeregből, és megveregette a morajszarv zománcosan fénylő oldalát, a következő pillanatban azonban, mikor a sárkány odébb lépett, egy pillanatra megtorpant.
-Anne! - Eret eddig a földön guggolt, hogy a feje egy magasságban legyen a kislányéval, aki valamit nagyban magyarázott az ajtón gondterhelt arccal kilépő Gothinak, most azonban fölemelkedett, és a lány felé lépett. - Jó, hogy itt vagy. Van valami, amit meg kellene beszélnünk négyszemközt...
A lány rosszat sejtve pillantott föl a másikra, a következő pillanatban azonban közvetlen mögötte megszólalt egy vékony hangocska.
-Anne...? - mikor megfordult, alig vette észre a kislányt, aki hatalmas, zöld szemeket meresztve pillantott hol rá, hol a férfire, aki megvakarta a tarkóját.
-Igen, ő Anne... Tudod, meséltem róla neked azelőtt... - fordult a lányhoz. - Ő... Ő itt Gerda. Nem hiszem, hogy találkoztatok már, viszont... Azt hiszem, te tudnál segíteni.
Anne megrázta a fejét.
-Egy pillanat. Miről is van szó pontosan?
Eret lehalkította a hangját.
-Elég nehéz helyzet. Gerda... Csak egy kislány, az apja egyedül  neveli, és... Beteg. Nagyon. Gobber volt itt, ő ismeri Gothi jeleit, és...
Anne elég régóta foglalkozott gyógyítással ahhoz, hogy tudja, mi következik.
-Szóval... Nincs remény?
A másik az ajtó felé fordult.
-Gyere.
Odabent félhomály uralkodott és az alacsony mennyezetű kunyhót a nagybetegek édeskés enyészetszaga töltötte meg, amit a lány annyira jól ismert. Az egyik sarokban apró fekhely árválkodott, mikor pedig a lány szeme megszokta a homályt, megpillantotta a kemény fapriccsen fekvő alakot.
A férfi arca sápadt volt és beesett, sötét szakállába őszes szálak vegyültek. Első pillantásra egészen öregnek tűnt, azonban Anne azonnal látta, hogy ezt nem a kor teszi. Az ember halk, száraz köhögéssel tornázta feljebb magát a fekhelyen, azonban mikor a lány belépett, halkan megszólalt.
-Te vagy az, aki...?
Eret közbevágott.
-Így van. Ha el tudnád mondani mégegyszer...
A férfi megveregette az ágyat.
-Ülj le, leány. Tudom, hogy furcsa, amit kérek tőletek, de Eret mondta, hogy gyógyítással foglalkozol, hát meg fogod érteni... - kezdte, mikor Anne óvatosan leereszkedett a priccs szélére. - Beteg vagyok. Hiszen látod... Tudom, hogy ebből szinte lehetetlen kigyógyulni, ne is gyere közelebb, de... - sóhajtott. - Hadd kezdjem az elejéről a történetet, hogy mindent megérts. Tudod, nekem is volt feleségem, Gerda édesanyja, a kislányomé, biztosan találkoztál már vele - lágyult el egy pillanatra a hangja. - Azonban ő... Ő meghalt nem sokkal azután, hogy Gerdát világra hozta. Nem mondhatom, hogy ne lennénk meg kettesben... De ez most más. Egyedül vagyok, és nem tudom elláni magamat sem... Vagy ha valahogyan sikerül is, ha bármi történne velem... Gerda egyedül maradna. Gothi megígérte, hogy eljön majd, de tudom, hogy rá nem bízhatok egy kisgyermeket... Sok dolga van, és máshol is szükség van rá. Viszont... Azt sem akarom, hogy Gerda is megbetegedjen. A tüdőbaj fertőző, és az ő korában szinte biztosan halálos, ezt te is tudod, hiszen... - hallgatott el. - Azt akarom kérdezni, hogy... Nem tudnátok vigyázni rá egy darabig? Ha minden jól megy, pár napról, hétről volna csak szó... Ha valami történne velem, Hiccup megígérte, hogy keres majd neki helyet. Addig azonban... Ő csak egy kislány. Mindössze öt éves... De a tietek a döntés. Én csak... Gondoltam, hogy ha valakik, ti tudnátok róla gondoskodni, amíg... - szavai köhögésbe fulladtak. Anne lassan mozdult meg.
-Ezt... Eret döntse el.
Hangja tompán csengett, mikor fölemelkedett a fekhely széléről, és elindult kifelé az ajtón. A férfi utánalépett.
-Anne... - a lány megtorpant, mikor a másik megérintette a vállát. - Én... Én veled akarok maradni. Ha te elmennél emiatt, akkor... Akkor inkább bízzuk Gerdát másra. Biztos vagyok benne, hogy volna, aki befogadná arra az időre. Nálam... Nálunk volna helye, de ha te nem akarod, hogy ott legyen...
A lány megfordult.
-Nekem... Nekem teljesen mindegy. Szívesen maradok nálad, amíg szívesen látsz, vagy amíg Valka rendbe nem jön, ezt... Ezt te is tudod - simította meg a másik karját, majd fölpillantott. - De ez a te otthonod, és bármit döntesz, én... Támogatom - mosolyodott el.
Eret megsimította a lány karját.
-Nem lesz hosszú. Tényleg... Köszönöm, Anne. Hidd el... 
A lány megszorította a másik kezét.
-Ha az apja idegenekre bízza a kislányát, komoly oka lehet rá. 
Mikor a másik befordult az ajtón, Anne körülpillantott. A ház nem volt éppen nagynak mondható, alig valamivel tágasabb, mint Ereté, azonban homlokzatát sok falusi házhoz hasonlóan színesre festett faragványok díszítették. Nem volt azonban ideje sokat nézelődni, mert megpillantotta a halványzöld pulóverbe bújtatott, megszeppent kislányt, aki reménykedve vizslatta őt egy darabig, majd közelebb lépett.
-Te vagy... Te vagy Anne...?
A lány elmosolyodott, és leguggolt, hogy feje egy magasságba került a kislányéval.
-Így van. Te pedig... 
-Gerda - simított el az arcából egy rőtbarna tincset, hogy ismét felpillantson. - Eret mondta, hogy jönni fogsz. Azt is mondta, hogy te talán meg tudod gyógyítani apát...
Anne elmosolyodott.
-Őszintén szólva örülök, hogy Gothi előttem ért ide. Ő sokkal többet tud nálam, és...
-És most tényleg nálatok fogok aludni? - a kislány hangjában izgalommal vegyes aggodalom csengett. - Még sosem aludtam apa nélkül... De apa azt mondta, elég nagy vagyok már hozzá.
A lány alig bírta visszafojtani a nevetését.
-Elhiszem... - komolyodott el. - Viszont, ha félsz, vagy bármi baj van, szólj majd nyugodtan. Most...
-Akkor... Talán indulhatunk is - lépett ki az ajtón Eret. - Édesapádtól el akarsz köszönni? - fordult a kislány felé, aki szó nélkül pillantott beszaladt a házba. 
Anne fölpillantott a férfira, aki halvány mosollyal fogta át a derekát. - Köszönöm, Anne.
Mikor Gerda újra előkerült, a lány kicsúszott a karjai közül, és a kicsi felé fordult.
-Szóval... Gerda, mondd, repültél már sárkányon?
A kislány Raindancer, majd Skullcrusher felé pillantott, majd elgondolkodva meredt maga elé.
-Mehetek Skullcrusher hátán?
Anne elnevette magát, Eret pedig vigyorogva nyalábolta fel a kislányt.
-Akkor talán indulhatunk is...