Hullámok. A vérszínű tenger
tarajos hullámai úgy vonaglottak, akár az izmok egy élve megnyúzott testen. A
kín égő szigonyként fúródott a mellkasába valahonnan a mélyből, s ahogy mozdulni
próbált, valami ismeretlen, félelmetes erő rántotta le a zavarosan kavargó,
fortyogó mélységbe. Levegő után kapott, ahogy a hullámok összezárultak a feje
felett, sikoltó fohászai buborékokként szálltak felfelé, azonban az istenek némák
maradtak, mint oly sokszor.
Az asszony süllyedt. Eleinte
küzdött ellene, teste rángatózott, lábai céltalanul rugdaltak, a víz azonban
erősebbnek bizonyult. Az áramlat puhán húzta őt a mélység ölelésébe, neki pedig
nem maradt ereje ellenkezni… A következő pillanatban azonban a szemébe ötlött
valami. A zavaros, vörösen kavargó ár lassan letisztult, s ahogy fölemelte a
tekintetét, hosszú nyakú, nagy hasú lényt pillantott meg, amely lusta, széles
csapásokkal szelte körülötte a vizet. A forrkatlan egy darabig kényelmesen
körözött, azonban ahogy eltávolodott, az asszony csodálkozva pillantott körül.
Tengeri sárkányok, a hatalmas rájákra emlékeztető kétfejűek, forrkatlanok,
amelyek hordóhasuk és aránytalan alakjuk ellenére lágy, kecses mozdulatokkal
terelték az ezüstösen kavargó halrajokat, s a szivárvány minden színében
pompázó vízi sárkányok közé olykor buborékoszlop és tompa morajlás kíséretében
érkeztek a magasból halászó légi sárkányok: megannyi szárnyas halász, színes,
csodálatos sárkányok.
A vízbe csapódó testek tompa
morajlása lassan elhalt, ahogy egyre mélyebbre húzta őt a mellkasát tépő, horgas
szigony, s ahogy a víz kezdett ismét egyre zavarosabbá válni, úgy húzódtak el
tőle a sárkányok. Bordái közé élesen nyilallt a fájdalom, s a testén
végiggyűrűző kín elfojtott minden mást. Karjai erőtlenül kaptak a mellkasához,
a következő pillanatban azonban felsikoltott: ő tudta, érezte, hogy a fegyver
hegye a hátán ment be… a szakállas bikahorog vasvége azonban a keblei között
jött ki. Tudta, valahol tudta, hogy ez lehetetlen, ilyen nincs, aki ezt a
fegyvert viselte, rég halott, azonban a következő pillanatban mély, morajló
nevetés töltötte be a tudatát.
-Azt hiszed, lehetetlen? – a
hang mintha a fejében szólt volna. – A gnúvadod elpusztulhatott, és mégis, minden éjjel látod
őt azóta is, mi itt a különbség?
A hang… Tompa volt ugyan, és
rekedt, azonban az alak valóban ott lebegett, szinte közvetlenül az arca előtt.
Vaskezére alga rakódott, láncízületei közt tengeri kagylók vertek tanyát, a
raszta tincsek egy része pedig kifehéredett, azonban a legrettenetesebb a szeme
volt, az egykor haragoszölden villogó szemek, amelyeket most fakó hályog
fedett… mégis látott velük.
Az asszony megborzongott. El
akarta húzni a kezét, a szigonyra csomózott kötél vége azonban a másik kezében
volt, s ahogy kényszerítette magát, hogy rápillantson, megmerevedett: a
szokott, fekete sárkánybőr köpeny helyett barna, szakadt bundát viselt,
amelyben Stoick utolsó viseletét ismerte fel.
- Ne…
- Sajnálod? Vagy sajnálsz? – a
férfi elővillantotta szürke, rothadó fogait. – Sajnálsz, amiért elvettetek
tőlem mindent? Te, a fiad és a sárkányok, amelyekről azt hiszed, hogy feltétel
nélkül engedelmeskednek neked? – a nő viszolyogva vette észre az áramlattól
tekergő tincsek közül sziszegő angolnát. – Ha fölmennél, csak kínt és
keserűséget látnál megint… Akire számítasz, másfelé fordul, akinek bíztál az
emberségében, ártatlan életet szán halálra, aki bölcsességet tanítana neked, a
saját gyermeke öli meg, s te magad pedig gyengébben ébrednél, mint ahogy
születtél… Hát mondd, nem volna ezerszer könnyebb itt maradni? Rendbe tennéd
mindazt, amit elrontottál, kicsi Val… - hangja most olyan volt, éppen olyan,
mint Stoické egykor. Ugyanaz a hang, ugyanazok a szavak, azonban ahogy a
tétovázó asszony felé nyúlt, az hirtelen fölsikoltott.
-Ne…!
A következő pillanatban a
fölkavarodó áramlatok közül forrkatlan villant elő. A gyomrából kipréselt víz
fortyogó sugárban ölelte körül az asszonyt, s a férfi üvöltve sodródott
hátrébb. Szürkés bőrű, jobb karjáról mállani kezdett a hús, azonban a szigony
kötelét még mindig tartotta, görcsös akarattal küzdve a sárkány ereje ellen, az
azonban gyorsabb volt. Az asszonyt a karmai közé kapva irtózatos erővel lökte
magát egyre feljebb, s a következő pillanatban Valka testébe olyan erővel
nyilallt a fájdalom, hogy egy rándulással a fél karját kiszabadította a karmok
közül… mikor azonban a mellkasához kapott, a vas eltűnt.
Ahogy feje a hullámok fölé
emelkedett, már nem érzett mást, csak a vízben felhőként lebegő vért.
Levegőhöz jutott.
Mikor Gerda kiszaladt a házak
közé, a többi gyerekhez, Anne kesernyés mosollyal nézett utána. Csodálta a
kislány koravén, okos komolyságát, amely azonban nem tudta beárnyékolni azt a
gyermeki, kedves, szinte szelíd vidámságot, amely fájdalmas mosolyt csempészett
a lány arcára. Olyan kedves, és mégis, annyira szomorú…
Anne felsóhajtott, és éppen
fölállt volna a székről, ahol eddig ült, mielőtt a kislány kicsusszant volna az
öléből, Eret azonban, mintha megérezte volna a gondolatát, az asztalra
könyökölt.
-Tündéri kislány. Néha úgy
sajnálom szegényt, hogy…
Anne fölemelte a fejét.
-Hogy…?
-Nézd, Anne, te is tudod, hogy
Jörg… Gerda apja… Nem bírja már sokáig. Mondhatunk akármit, tehetünk akármit,
de ő…
A lány tiltakozó mozdulatot
tett a kezeivel.
-De ott van Gothi, ő tudja,
mit kell tennie, és máris jobban van…
A másik megrázta a fejét.
-Nem mondtam, hogy most fog
meghalni. Biztos vagyok abban, hogy Gothi orvosságai elég erőt adnak neki még,
hiszen rengetegszer láttam már, mi mindent tud, azonban… Ez erősebb az
embernél, Anne. Fölépülhet valamennyire, de meggyógyulni sohasem fog. Gerda
visszakerül hozzá, aztán megint el… Az apját belülről őrli fel az, ami a
betegségét okozza.
Anne oldalra döntött fejjel
pillantott rá.
-Ismerem a tüdőbajt, és téged
is ismerlek annyira, hogy tudjam, hogy nem erre akarsz kilyukadni.
Eret kesernyésen
elvigyorodott.
-Igazad van, Menyét. Én… csak
gondolkoztam. Én is nagyon szeretem Gerdát, mint egy kishúgot, de nem, mint egy
gyermeket. Vagyis… nem, mint a saját gyermekemet. Kedves kislány, azonban… -
nagyot nyelt.
-Az ember nem ennyi idősen
akar elköteleződni. Megértem, és… tudom, milyen az, ha nem vagy még kész
valamire – Anne arcáról semmit nem lehetett leolvasni.
-Nem... Nem azért mondtam,
hiszen…
-Hidd el, tudom – a lány
halvány mosolya már-már megnyugtató volt, azonban hárító mozdulata tönkretette
a hatást. – Nem neked kell őt befogadni. Senki nem kötelez rá. Se téged, se engem, és ha bármi történne, Hiccup úgyis egy családot fog keresni. Egy családot, ahol gyerekek vannak, és tapasztalt szülők, akik segíteni tudnak majd Gerdának feldolgozni azt, hogy... De minek is beszélünk erről? Jörg egyre jobban van, Gerda pedig
nemsokára visszamehet hozzá…
Eret szinte szelíd
szomorúsággal ingatta meg a fejét.
-Te is tudod, hogy ez nem így
működik.
-Az azonban könnyen lehet,
hogy Gerda jóformán felnő, mire… mire… - Anne visszapislogta a könnyeit
tehetetlenségében. – Nem most lesz, és ez a lényeg. Ennyi… ennyi nem elég?!
A másik elmosolyodott.
-Elég. Sajnálom, ha…
-Ugyan… - a lány halkan
szipogott, majd halk sóhajjal erőltetett nyugalmat az arcára, majd fölállt,
hogy elpakolja a sovány reggeli maradékait.- Te nem… te nem csináltál semmit.
És igazad van. De… most annyira nem tudni még semmit! Lehet, hogy ha Valka
jobban lesz, és vissza kell mennem ápolni, nem tudjuk, mi lesz a foglyokkal,
és…
-Vissza akarsz menni
Valkához…? – Eret hangja tompán csengett. – Nem… nem akarsz…?
-Valkának most nagyobb
szüksége lesz segítségre, mint bármikor, már ha… már ha fölébred valaha… -
nyelt egyet. – Astrid már nem bír annyi mindent, mint azelőtt, akármit is mond,
és… De ez nem jelenti azt, hogy…
-Hogy…?
Anne elvörösödve állt meg.
-Nem jelenti azt, hogy ők…
hogy ők fontosabbak lennének nálad. Viszont Valkának néhány napig, esetleg
hétig valóban szüksége lesz segítségre…
-Valkának ott van Hiccup,
Astrid, a lovasok mind, Gothi, és a fél falu, aki szereti őt rajtad kívül –
állt fel, és a lány felé lépett. - Nekem
viszont nincs más, csak… csak te – ölelte át puhán Anne-t, aki fáradt mosollyal
fonta a karjait a férfi nyaka köré.
-Ha tényleg akarod ezt… én
mindennél szívesebben maradok, amíg szeretnéd. Valkához innen is bármikor el
tudok menni, nem igaz…? – halvány mosolya feloldott valamit, amely eddig ott
feszült köztük a levegőben. – Ha valóban… Ha valóban…
A férfi érdes ujjai lágyan
simítottak végig a lány arcélén.
-Igen, Anne. Én ezt akarom.
