35. Fejezet - Nyilak

Sziasztok! Ugyan pár nap késéssel, de ismét itt vagyok, és most igazán eseménydús, meglehetősen hosszú résszel érkeztem. 

 Figyelem! Egyes jelenetek felkavaróak lehetnek. 
Köszönet Kassai Zsófinak az Astrid-Anne beszélgetés szerepezéséért! ^.^

Jó olvasást! *.*

Spitelout a hajó mellvédjére könyökölt.

- És mégis, mit akarsz nekem mondani róluk, amit ne tudnék? Csapdászok, vadászok. Nekem mondhatod, hogy a te férjed is ugyanolyan, meg hogy a mi kis Hiccupunk bárkit meg tud győzni, de…

Anne elnevette magát.

- Kedves tőled, hogy már nem hívsz a szajhájának, de Eret nem a férjem. Kicsit… talán fiatal vagyok még az ilyesmihez… De amit a csapdászokról mondani akarok, az valami egészen más.

- Pedig nekem úgy tűnt. Mindenesetre…

- Nem állítom, hogy Björnt büntetlenül az útjára lehetne engedni, vagy könnyű volna vele szövetséget kötni, de… már megbocsáss, de semmiképp sem szabadna elpazarolni az életét egy elrettentő példa miatt. Gondolj bele: ő volt a vezér! Ha a szigeten van, a csapdászok is óvatosabbak. Ha megölöd… olyan kulcsfigurát vesztesz el, amivel visszatarthatnád a seregeit egy időre…

Spitelout egy percig oldalt döntött fejjel, jeges kék szemekkel meredt a lányra, majd elgondolkodva maga elé pillantott.

- Nem mondasz éppen ostobaságot, lány, és szép, hogy emiatt megkerestél, de… Ez nem csak ebből áll. Meg kell értened, hogy…

Anne türelmetlenül rázta meg a fejét.
- Óriási hiba volna megölni őket, hacsak nem… Hacsak nem tesznek olyasmit, de ha…

- Lehet, hogy igazad van. De ha szökni próbálnak… Sok mindent tudnak, túl sok mindent, ami nem juthat el a seregükhöz, remélem, ezt te is megérted…

A lány komoran pillantott föl rá.

- Akkor meg kell őket állítani. Mindenáron.

Anne a vállára kanyarított íjjal kopogott be a főnöki ház díszesen faragott faajtaján. Astrid hívta, hogy legalább egyszer menjenek ki a gyakorlótérre, mielőtt… Mikor azonban megpillantotta az ajtót nyitó asszony arcát, azonnal látta, hogy ebből ma már nem lesz gyakorlat. Még íjjal sem.
- Jól vagy? Astrid, minden rendben?

- Dehogy zavarsz, gyere, kerülj beljebb! - a szőke asszony szája halvány mosolyra húzódott, Anne pedig zavartan állt egyik lábáról a másikra.

- Kedves tőled... Na de... Hogy érzed magad? Ha bármiben tudok segíteni, csak szólj, vagy küldj egy rémet, vagy... Nem nehéz? Azt hiszem, ma jobb lenne, ha inkább pihennél…

- Melyik választ kéred? - kuncogott fel halkan, és fáradt mozdulattal leült az étkezőasztalhoz.

Anne elkomolyodott.

- Őszintén.

- H-Hiccupnak nem nagyon mondom, de... Fáradt vagyok. Egyszerűen csak… csak kimerült – sóhajtott fel halkan. A lány aggodalmasan előrehajolt.

- Fáj? Vagy csak... Vagy csak... Tudom, hogy nem könnyű. Vagyis... Persze, hogy nem tudom, milyen, hisz... De érted, hogy gondolom - mosolyodott el halványan.

- Most… most éppen nem fáj, hanem... Ez eléggé… más. Inkább... Fárasztó.

A  lány lassan bólintott.

- De azért... azért nagyon jól tartod magad. Ahhoz képest, hogy lassan bármelyik órában...

Astrid elnevette magát. 

- Óh, csakugyan?

Anne elmosolyodott.

- Na de... Ha bármi van... Nekem nyugodtan szólhatsz. Éjjel is, vagy akármikor, mert... mert ez nem játék, de azt hiszem, ezt nem kell ragoznom.

- Kedves dolog tőled... Bár ezúttal azt hiszem, Hiccupnak kell elsőnek szólnom - hatásszünetet tartott - feltéve, ha a közelemben lesz.

A lány felpillantott.

- Ne az legyen az első. Bárki... érted, bárki jó. De... úgyis tudni fogod.

- Na és... Érdekel valami? Mármint... Érted. - Astrid próbálta megtörni a kínos csendet.

A lány oldalt hajtotta a fejét.

- Mondhatnám azt, hogy... milyen? Úgy általában. Milyen lehet az, ha... ha egy másik test van benned. Persze, biztosan lehetetlen körülírni, de...

Az asszony lágyan simította meg a hasát.
- Ebben igazad van. Lehetetlen. Talán nem is maga az érzés, inkább… Inkább a tudat. Hogy egy életet fogsz a világra hozni. Hiccup meg… Nos, olykor ugyan úgy érzem, mintha ő jobban aggódna az egész miatt, mint én, de… Ha rajta múlt volna, az utóbbi napokban legalább háromszor küldött volna érted - mosolyában érezhető volt a fáradtság.

A lány elnevette magát.

- Olyan furcsa, hogy eddig csak úgy ismertem, hogy főnök így meg főnök úgy, ahogy Eret mesél róla, hogy mit beszéltek épp meg, vagy hogy áll a foglyok ügye, de így... Olyan... Furcsa őt elképzelni csak... csak emberként. Főnöki szék és palást nélkül.

- Valóban... Ha nem lenne a párom, én is csak "főnökként" – formált idézőjeleket - ismerném, tudnám elképzelni. Figyelj... Hogy ne csak rólunk beszélgessünk... –köszörülte meg a torkát, és rákönyökölt az asztalra. – Na és Eret? 

Anne úgy vörösödött el, mint egy szemérmes kislány, ami felettébb mulattatta Astridot.

- Hát... Valójában... Igen, úgy néz ki, most már nem megyek vissza Valkához... - nyelt egyet, majd rosszat sejtve pillantott fel. – Mi van vele?

- Anne... Most mondjam… Mondjam azt, hogy mindenkin, még rajtam és Hiccupon is meglátszik, hogy... - neki nem esett nehezére erről nyíltan társalogni. - Ti… Akkor már bizonyára…

A lány lesütötte a szemét. Hirtelen olyan ügyetlennek és leleplezettnek érezte magát, mintha rajtakapták volna valamin, az asszony kék szemeiben azonban nyoma sem volt rosszallásnak vagy gúnynak.

- Őszintén tudni akarod? Szeretem őt. Szerelemmel, vággyal, de úgy is, mint embert. És... úgy érzem, ez kölcsönös, de hát neked magyarázzam? - mosolyodott el.

– Magyarázhatod nekem... Nyíltan. Ketten vagyunk - mosolyodott el. - Nem vagy szomjas? Nekem nem esne rosszul egy csupor víz… - Derekára támaszkodott két kezével, úgy nyújtózott egy nagyot.

Anne fölpattant.

- Ugyan, ne fáradj... ne erőltesd meg magad. Csak mondd, hogy mi hol van, és idehozom...

Az asszony hálásan pillantott Anne-re, és visszaült a székre. 

- Kedves tőled.

- Ugyan... - motyogott a lány, majd mikor lerakta a csuprot az asszony elé, visszakuporodott a székre. - Mégis, mit akarsz tudni? Hogy milyen az ölelése? Hogy milyen a csókja? Hogy... - elvörösödött. - Nem tudom elmondani. Csak azt, hogy nekiadtam a szüzességemet, és... és most arra kért, hogy maradjak vele, én pedig...

- Félsz tőle? Mármint… ettől az egésztől? - lassú mozdulattal kortyolt a vízbe.

A lány hárító mozdulatot tett.

- Nem! Épp ellenkezőleg: én... kimondhatatlanul örülök neki. Persze...

Az asszony szemeiben évődő mosoly villant meg.

- Pedig azt hittem, te visszafogottabb vagy…

Anne szája sarkában gonosz kis mosoly jelent meg.

- Ó, ne hidd.

Astrid oldottan próbált felkacagni, de hangjában fáradtság bujkált.

- És... ostoba kérdés, de... milyennek képzeled a... a kicsit? - Anne igyekezett elterelni a témát.

Az asszony rózsaszín arcán mosoly terült szét.

 - Valkával beszélgettem kicsit erről. Persze, mindenki azt reméli, hogy fiú lesz… egy kis örökös. Kislánynak meg, hát… Nincs olyan anya, aki ne örülne.

 A lány elmosolyodott.

- Szép lehet. Szép lehet... anyának lenni.

Astrid mintha mondani akart volna valamit, a következő pillanatban azonban éles kiáltás hasított a ház csendjébe. Anne felpattant.

- Várj! Ne menj sehova! – egy ugrással az ajtónál termett, s a hirtelen arcába csapó fénytől egy percig vaksin pislogva meredt a pár, kétségbeesetten rohangáló vikingre, akiket elsőként pillantott meg, ekkor azonban szinte arculcsapta Snotlout kiáltása.

 - Megszöktek!

A lány anélkül, hogy átgondolta volna, mit is tesz, vette kézbe az íját, majd futva indult meg abba az irányba, amerre a fiú mutogatott. Háta mögül Astrid ,,Stormfly!”- kiáltását elnyelte a benne kavargó rémület.

 Hiccup észjárására utalt, hogy a keresők karéjban, széles csatárláncban indultak meg abba az irányba, amerre a szökevények menekültek, azonban nem telt bele sok idő, hogy valaki felkiáltson.

- Ott vannak!

Anne futtában helyezett vesszőt az idegre, de fél füllel még hallotta Hiccup kiáltását.

- Nem érhetik el az erdőt!

A lány a lihegő Snotloutot megelőzve ugrott át egy kidőlt kerítésen, és a falu vége felé kerülve igyekezett az átkozódva menekülő Fenris elé vágni, akit kissé lemaradva Björn követett. Mikor a fiatalabb megpillantotta, eltorzult arccal vigyorodott el. Túl messze volt ahhoz, hogy hallja, túl messze ahhoz, hogy eltalálja, de a vigyora… Anne torka elszorult.

 Nem értette, miért nem ül senki sárkányra. Nem értette, hogyan szökhettek meg, de most ez messze nem volt olyan égető kérdés, mint az, hogy mi lesz, ha a csapat maradéka egyesül a vezérével…?

- Ha kell, haljanak meg, de nem érhetik el az erdőt! – csattant Spitelout hangja valahonnan hátulról, valahonnan nagyon messziről. Ahogy a két szökevény elfordult a fák felé, gondolkodás nélkül emelte föl az íját. Björn vaskos alakját látva megszállta valami jéghideg, gyilkos nyugalom, s mikor elengedte a vesszőt, már tudta: nem fog célt téveszteni.

A nyíl gyomorforgató, tompa reccsenéssel ütött át ruhát és húst, Björn pedig sebzett hördüléssel bukott előre. Megrándult, mintha föl akarna emelkedni, a következő nyíl azonban derékba törte a mozdulatát. Anne egy harmadik vesszőt helyezett a húrra, azonban mikor közelebb ért, már látta, hogy nem lesz rá szükség. A férfi mozdulatlanul hevert, csak ujjai görbültek meg karomszerűen a kíntól.

A lány elfutott mellette, hogy utolérje az erdő felé rohanó Fenrist, s ahogy körülpillantott, tudta, hogy a fiúnak nincs sok esélye, akkor sem, ha esetleg eléri. A lovasok lassan elkezdték bekeríteni a kifulladt fiút, az azonban nem úgy festett, mint aki fel akarja adni.

- Állj! Ne lőj! – hallotta a főnök hangját, s meg is pillantotta, ahogy lihegve igyekezett tartani a lépést a többiekkel, ami fél lábbal nem bizonyult olyan egyszerű dolognak. – Kell egy… kell egy tanú… - Egy pillanatig biztos volt benne, hogy a csapdásznak sikerül egérutat nyernie, a következő pillanatban azonban valami mozdult a fák között, Fenris pedig összegörnyedt a fájdalomtól, és a lendülettől előrebukott. Anne utánairamodott, a következő pillanatban azonban a fák közül Stormfly lépett elő, vészjósló sziszegéssel.

A lány megtorpant.

- Astrid...?

A szőke asszony lihegve állt meg a legszélső fa mellett, szekercéjét csapásra készen felemelve, erre azonban már nem volt szükség.

Fenris föltérdelt. Egy iszonyú mozdulattal rántotta ki a testéből a sikló tüskéjét, amely azonban, úgy látszott, az esés következtében szinte fölhasította. A hasára szorított kézzel próbált föltápászkodni, tenyere mögül azonban vér csurgott a porba, s mikor megbotlott, ujjai közül lilán sikamlottak elő a belei. Üvöltése bugyborékoló hörgésbe fulladt, s mire Anne odaért, ismét a földre rogyott.

A lány kifeszítette az íját, és a csapdász felé fordította.

- Ne mozdulj!

Fenris hörögve szedte a levegőt.

- Ne engem sajnálj, rohadt picsa, hanem az apádat, aki ezerszer megbánta már, hogy fölcsinálta azt a nagyseggű anyád! Nézz már egyszer magad elé, te fajanka, én halott vagyok, de az apád ott fekszik a te nyilaiddal a hátában...!

 Anne egy pillanatig meredten bámult rá, majd némán fordult sarkon, és letérdelve megrázta a földre borult Björn vállát.

 - Igaz ez? Beszélj, hogy szakadna rád a… - nem folytatta, mert a férfi eltorzult arccal emelte föl a fejét. 

- I-igaz – szakállát vörösre színezte a szájából vékony patakban csurgó vér.

Anne elfelejtett levegőt venni.

 Hallotta a szavakat, de azok nem jutottak el a tudatáig, látta Björn kíntól eltorzult, fehéredő arcát, azonban…

 Nem. Ez egyszerűen túl sok volt neki, ám a következő pillanatban Hiccup lépett mellé, és a vállára tette a kezét.

 - Hazugsággal az ajkadon akarsz meghalni? Menekülés közben…

 A szőke szakállú férfi arca megrándult.

 - N-nem hazudok – fordította arcát kínlódva Anne felé. – Egy füvesasszony volt az anyád valahol… valahol a Fenyves szélén. Vagy legalábbis… Akkoriban… abban az időben.

 A lány kételkedő arccal hajolt fölé. 

- Megerőszakoltad. Megerőszakoltad és otthagytad őt teherben… - Anne pillantása ellágyult egy pillanatra. – Vagy… Akkor mondd meg: tudod még a nevét? Vagy… tudtad valaha is? – csak ekkor vette észre, hogy időközben Eret is megérkezett és zavarodott, aggodalmas arccal figyelte az eseményeket.

 Björn hangja elfulladt, ahogy a szájából már sűrű, fekete vér buggyant elő.

- Az anyád… a-az anyád neve G-gimely…?

 Anne alakja megrogyott. Nem érdekelte, hogy Eret leguggolt mellé és átölelte, Nem hallotta Hiccup hangját, aki rohanvást indult meg mellőlük valamerre, nem hallotta a a zsibongó embereket, s csak homályosan, valahonnan nagyon távolról hallotta Astrid jajkiáltásait.

 - Megöltem az apámat – kimeredt szemmel suttogott maga elé. – Megöltem az apámat… Ilyen… ilyen nincs… megöltem az apámat…
Eret görcsösen ragadta meg az ujjait, amitől mintha felocsúdott volna.

 - Anne, még nem késő… Te meg tudod őt menteni, nem? Spiteloutot is megmenttetted, ahogy segítettél Valkának is, nem… Nem halhat meg!

A lány megmozdult.

 - B-björn… A-apám… A-apa…

A férfi arcára tapadt por mögött jeges, kék szemeiben mintha könny csillant volna.

 - Megérdemeltem, nem… nem gondolod? T-tudom, hogy…

Anne szinte gyengéden simította a vállára a kezét.

- Életben fogsz… - nem tudta befejezni, mert Björn hangjába szomorú, csendes nyugalom vegyült.

 - Nem fogok – szavai belefulladtak a szakállába alvadó vérbe. – M-megöltél… A.anne…

A lány kétségbeesetten fordult a mellette térdeplő Eret felé.

- Add a késedet.

 A férfi tétován pillantott rá, Anne azonban türelmetlenül rándult meg.

 - De…

- Ki akarom vágni azt az átkozott nyílvesszőt!

 Eret némán húzta elő a pengét, azonban mikor Anne Björn fölé hajolt, a férfi görcsösen megrándult.

 - Me-egöltél… Anne… - görcsös mozdulattal ragadta meg a lány kezét. – pupillái kitágultak, s kék, jéghideg-kék szemeiben könny csillogott. – Anne… lányom…

 Hörgő lélegzete megakadt, szemei nagyra nyíltak, pupillái félelmetesen kitágultak, teste megrándult, s szája szélén fehér hab ütött ki. Lábai erőtlenül rugdalták a port, mintha menekülni akarna valami névtelen, hideg rém elől, s az elmúlás kegyetlen közelsége egy pillanatra eltorzította az arcát, a következő pillanatban azonban szorítása elernyedt, szemei pedig üveges csodálkozással nyíltak fel.

 Halott volt.

34. Fejezet - Férfiak

Sziasztok! Sokan jeleztétek, hogy szeretnétek, ha lassan elkezdenének beindulni az események, ti se csüggedjetek, most már igazán nem kell várni. Remélem, elnyeri a tetszéseteket ez a rész is, rövidsége ellenére is, és nemsokára érkezhet különkiadás, azonban ne vágjunk elébe az eseményeknek, jó olvasást! :3

A nagyterem üresen ásítva nyelt el minden hangot, Hiccup pedig fáradtan mozdult meg a hatalmas, trónszerű, díszesen kifaragott főnöki székben.

Mikor kisfiú volt, soha nem értette, miért ragaszkodik hozzá annyira az apja. Stoick képes volt késő éjszakába nyúlóan csak ülni, és némán merengeni maga elé, most pedig azon kapta magát, hogy ugyanígy tenne, ha az anyja vagy Astrid nem riasztaná fel a gondolataiból, pedig azelőtt…

Léptek. Ismerős, fáradt lépések halk nesze – mikor Astrid alakja kibontakozott a homályból, halvány mosollyal pillantott fel rá.

- Hölgyem…?

A szőke asszony nem volt túl jó bőrben, ezt első pillantásra megállapította.

- Itt vagyok, Hiccup… - támaszkodott meg a szék karfáján. – Nincs semmi gond, csak… - A főnök sietős mozdulattal emelkedett föl ültéből. – Ülj csak le. Elfáradtál? – hangja szinte lágyan csengett, ahogy Astrid arcára pillantott. Az asszony tiszta, kék szemeiben megült a fáradtság, s ahogy öntudatlanul a hasához ért, Hiccup látta rajta, hogy valami nincs rendjén.

- Astrid… Tényleg… Tényleg minden rendben?

A másik kimerülten pillantott fel.

- Menjünk, Hiccup. Nincs semmi baj.

A férfi puhán karolt bele. Az első lépéseket az asszony szinte ránehezkedve tette meg, s bár úgy tűnt, mintha az ajtón kilépve az arcába csapó friss, éjjeli levegő enyhülést hozott volna, Hiccup aggodalma azonban nem múlt el.

- Ha hazaértünk, muszáj pihenned egy kicsit. Túl sokat…

Astrid szeme mosolygósan csillant meg.

- Épp te mondod?

A férfi szembefordult vele.

- Én. Nem akarom, hogy… hogy bármi bajod essen… és… tudom, utálod, ha ezt mondják, de a te állapotodban…

Egy pillanatig azt hitte, Astrid a szavába vág majd, azonban az asszony lehajtotta a fejét.

- Tudom.

Anne halkan felsóhajtott.

Nem, ez nem lehet komoly. Úgy biztosan nem, ahogyan Fenris igyekezett beállítani. Úgy biztosan nem…           

Nem akart ezen gondolkodni. Olyan ostobának és befolyásolhatónak érezte magát, most hirtelen annyira kislánynak… Egy kislánynak, akinek egy idegen is úgy játszik az érzelmeivel, ahogyan kedve tartja. A szőke fiú sem lehetett olyan tudatlan, hogy abban bízzon, hogy minden szavát elhiszi, azonban már az is az ő kis diadaláról beszélt, hogy kellemetlen gondolatokat ültetett a lány fejébe. A lány pedig nem akarta hagyni.

Tisztában volt vele, persze, hogy Fenris egyetlen szavát sem veheti készpénznek ebben a helyzetben, persze, fogolyként valahol természetes, hogy ahol tudja, megkeserítené a fogvatartói életét, és abban sem kételkedett, hogy a fiú semmitől nem riadna vissza, ha az a szabadulását jelentené, legyen az… legyen az bármi.

Összerezzent, mikor meghallotta a másik lépteit, és fölemelkedett a halványan derengő tűzhely padkájáról, ahol eddig kuporgott. Szeme káprázni kezdett egy pillanatig, azonban mire Eret benyitott, sikerült összeszednie magát.

- Anne! – a lány érezte, ahogy a karjai puhán kulcsolódnak a derekára, azonban most valahogy nem nyugtatta meg a másik közelsége. Valami feszült köztük a levegőben.

- Itt vagyok – simult hozzá puhán, azonban mintha a férfi is megérezte volna, hogy valami nincs rendben. Anne-nek sejtelme sem volt róla, honnan sejtette meg, azonban amikor a tekintetük találkozott, Eret összeráncolta a szemöldökét.

- Mi történt? Valami baj van?

A lány lesütötte a szemét.

- Nem… nem akartam ezzel kezdeni…

A másik fáradtan felsóhajtott, és lassan elengedte a lányt.

- Mondd csak nyugodtan. Voltál a… az arénában, igaz?

Anne lassan bólintott.

- Voltam… Az az igazság, hogy… Tudod, hogy Björnnel sikerült beszélnem. Nem tudom, mennyi igaz abból, amit elmondott, de amiről beszélt, nincs okom kételkedni benne. Talán neki is könnyebb, hogy elmondta, azonban…

- A kölyök más volt, igaz?

A lány lehajtotta a fejét.

- Más. Az az igazság, hogy… Rólad beszélt. Ne érts félre, tudom, hogy nem hihet neki egyikünk sem, azonban… Mégis… 

Eret rosszat sejtve pillantott fel.

- Azt mondod…? Nem is látott engem soha!

- Beszélt arról, hogy ismerte egy barátodat… Aki… Szívesebben volt együtt férfiakkal…
- Áh, annyira tudtam! – fakadt ki. – Hát még itt is erről beszélnek? – Anne ijedten hőkölt hátra, ahogy felcsattant, azonban a férfi, mintegy észbekapva lehalkította a hangját. – Tudni akarod, mi volt ez, ugye? Tudni akarod, hogy hazudott. Pedig nem. Tényleg… tényleg volt egy ilyen barátom. Az utolsó szóig igaz, ahogy az is, hogy Jorg semmit sem szeretett jobban egy kemény botnál a seggében, de… Ehh. Figyelj, Anne – fordult a lány felé, aki szinte csodálkozó, hatalmas szemekkel pillantott fel rá, mint aki nem bírja felfogni, amit hall. – Figyelj, Anne. Őszintén, mondd, te elhiszed, hogy én… hogy én, vele…?

A lány lesütötte a szemét.
- Nem tudom, mit higgyek. Én… én hiszek neked, Eret, ha azt mondod… és akkor is, ha nem. Csak… csak mondd az igazat. Nem… nem fogok megbántódni. Ez elmúlt, elmúlt, és nem számít többé, csak… csak éppen jó, hogy… hogy tudok róla…

- Nem csináltam semmit. Soha. Vele nem. Asszonyokkal persze más a helyzet, hiszen tudod, milyen… Amikor kint vagy a tengeren, hetekig, hónapokig, és… mikor visszajössz, vágysz egy kis… melegségre… - kínosan feszengett. 

Anne bólintott.

- Persze. Férfiak – mikor felpillantott, szeme huncutul villant meg. – Mind egyformák. Na jó… majdnem mind. Szeretitek a hideget, mégis vágytok a melegségre, hencegtek azzal,hogy milyen erősek vagytok, és mégis, olyan könnyű titeket rávenni bármire! – megkönnyebbülésében halkan felkacagott, és egyszerűen nem bírta abbahagyni. Nem is akarta. Eret egy pillanatig szinte elhűlve meredt rá, majd lassan elmosolyodott.

- Épp te mondod? Hiszen te adtad nekem a szü…

- Igen, én mondom, csapdász! – a lány nevetve csattant fel. 

- Ugyan, menyét!

Anne gonoszul elvigyorodott.

- Szóval hogy is van ezzel a ,,mindenki vágyik egy kis melegségre” – dologgal?

A csók beléfojtotta a szót.

Björn komoran figyelte az ajtórésen át beszűrődő, egyre halványuló fénycsíkot.

- Akkor… Akkor holnap? – Fenris megállt a cellája rácsa mellett.

- Holnap.

Az alászálló sötétség elfedett mindent: álmokat, vágyakat, terveket és félelmeket egyaránt.

33. Fejezet - Döntés

Anne letelepedett az ágy szélére. Valka pillantása egy darabig némán követte a mozdulatait, azonban ahogy a lány megsimította vértelen, fehér kezét, lassan elmosolyodott.

- Hát itt vagy...

A lány lehajtotta a fejét.

- Amióta fölébredtél még nem...

- Ugyan! - az asszony majdnem elnevette magát, azonban fájdalmasan összerándult. Nem volt még teljesen rendben. - Astrid mondta, hogy beomlott a tető... Sajnálom Hiccup szobáját, de a lényeg, hogy volt hova menned. 

- Volt. Eret...

- Tudom - Valka szeme jókedvűen csillogott. - Astrid mondta. Gondolom, nem esett nehezére a dolog... Ő hívott meg?

Anne mereven bólintott.

- Ő. Felajánlotta, hogy... Hiszen itt úgysem maradhattam volna. Meg hát nem akarok a végtelenségig...

- Ugyan, Anne, hidd el... De ahogy akarod. Ahogy... Ahogy akarjátok. Gondolom, nektek is jobb így - az asszonyon látszott, hogy alig bírja féken tartani a jókedvét. - Emiatt ne legyen lelkiismeret-furdalásod: így szokott lenni. Ha viszont vissza szeretnél jönni, bármikor... Érted? Bármikor megteheted. És... Végeredményben Eret rendes gyerek. Persze... Nem gyerek. Ahogy te sem vagy az, Anne, szóval... Azt teszel, amit szeretnél.  Csak rajtatok áll. Én örülök, ha visszajössz, de az alapján, amit Astrid mondott... - halkan felkuncogott, az értetlenül pislogó lány pedig fülig vörösödött.

- Nem... Nem biztos, hogy...

- Dehogynem! Csak nézz rá... Nem látod magatokat kívülről, de szerintem... Szerintem tudod. Te tudod a legjobban. Meg hát... Járt ma nálam.

Anne meghökkent.

- Csakugyan?

- Reggel. Azt mondta, bejön még, ha tud... 

A lány tanácstalanul pillantott Valkára. Erettel erről ugyan nemigen beszéltek, Valka mellett mégis mindig volt valaki, akár Astrid, akár Gothi, Hiccup, valamelyik lovas, de akár Anne számára teljesen ismeretlen emberek is a szigetről, akinek az asszony így vagy úgy, de fontos volt.

A lány zavartan kereste a szavakat, hogy valami általánosabb témát dobjon fel a jelenlegi helyett, amelyet Valka láthatólag rendkívül élvezett, azonban ebben a pillanatban kopogtak, és mielőtt fölemelkedhetett volna a fekhely széléről, Eret lépett be az alacsony, félhomályos helyiségbe.

- Öhm... Zavarok? Anne? - úgy tűnt, még nem szokta meg a szeme a sötétet, azonban a lány látta, ahogy enyhén elvörösödik. Halványan elmosolyodott. Tehát Valka őt sem kímélte...

- Eret! Jó hogy itt vagy, gyere csak beljebb... - az asszony arcán angyali mosollyal intett a zavartan toporgó csapdász felé. - Fel is ülhetek...

- Ugyan, nehogy! - Anne gyorsan kapcsolt. - Ne, Valka, hiszen... Ohh - húzódott hátrébb, mikor az asszony egy mozdulattal ülő helyzetbe tornászta magát. 

- Így már mindjárt jobb - nyújtóztatta ki a tagjait, és lassan elmosolyodott, ahogy a férfi közelebb lépett. - Jó, hogy eljöttél - ismételte.

- Öhm... - Eret zavara már-már mulatságosnak hatott. - Jobban vagy... Azóta?

- Persze - Valkán látszott, hogy kitűnően szórakozik. - Astrid mindent elmondott. Azt is, hogyan segítettetek, mert hogy a csata után mi volt, nemigen maradt meg, de... Rólatok mesélt.

- Hogyan? - a csapdász fölkapta a fejét. 

- Éppen csak, hogy nálad volt Anne... Meg Gerda. Ő is járt ma nálam - mosolyodott el. - Nagyon... Lelkes volt.

Eret nyelt egyet.

- Öhm... Végeredményben... Éppen ezért jöttem. Mi már beszéltünk erről - kereste a lány tekintetét, aki bátortalanul bólintott. - Jó is, hogy Anne itt van, legalább... Legalább elég egyszer megbeszélni a dolgot, mert... Tudom, hogy most nem a legjobb az időzítés, azonban... Én örülnék, ha Anne nálam maradna - kínlódva nyelt egyet. - Hiszen mi...

Valka arcára széles mosoly ült ki, szemei azonban mintha elpárásodtak volna egy pillanatra. 

- Felnőtt emberek vagytok, Eret. Mindketten. Azt tesztek, amit jónak éreztek, én pedig ebben csak támogatni tudlak mindkettőtöket. Bárhogyan döntsetek is...

Anne némán csúsztatta a férfi tenyerébe az ujjait.

Mikor Björnt elvezették, Anne besurrant a szűkös, félhomályos cellába. Fenris szemei megvillantak, ahogy megpillantotta, azonban nem mozdult.

- Na mi van, hozzám is eljöttél? Björn nem sokat mondott ugyan, de amennyi kicsúszott a száján, az is elég…

- Lehet pár kérdésem? Nem Björnről. Rólad.

A másik szeme gyanakodva csillogott, majd lassan elvigyorodott.

- Hogy oda ne rohanjak, csak nem egy széplelkű ringyó? Ha dugni akarsz, szedj ki innen, ha meg mesét akarsz hallani, eredj anyád szoknyája alá! Ja, hogy te valaki mással henteregsz? Ja, hogy nincs anyád? Hogy be ne roggyantsak… Akkor meg mi van? – rivallt rá a döbbent lányra, aki egy pillanatra szinte megdermedt. Nem erre számított. Azt tudta, hogy Fenris ellenséges mindenkivel szemben, de hogy ennyire…

- Ha nem akarsz beszélni, nem kell – vonta meg a vállát színlelt közönnyel, a fiú azonban elvigyorodott.

- Rólam akarsz tudni, vagy a csapdászokról? Beszélek, ha akarod, bár biztos vagyok benne, hogy nem fog neked tetszeni…

Anne dacosan pillantott fel.

- Beszélj. Hidd el, én nem akarok neked rosszat, csak… Csak többet akarok tudni erről az egészről. Hogy… hogyan történt pontosan.

A másik baljóslatú vigyora nem sok jót ígért.

- Björn említett valamit azzal a ,,csapdásszal” kapcsolatban, akiről olyan szépen hallgattál…

- Miért említettem volna? Főleg: miért mondtam volna éppen neked? – vont vállat Anne. – Vagy… talán ismered? – szája sarkában rosszindulatú kis mosoly kúszott. Kezdte meggyűlölni ezt az embert.

- Mi? Ugyan, mégis honnan? Nem ma lett áruló…

- Ezek szerint eddig tart a nagy csapdászmúltad… Remek.

- …De ez nem jelenti azt, hogy ne hallottam volna róla. Ohh, semmi rosszat, ne hidd, éppen csak… Ismertem valakit, aki ismerte, sőt… Hogy is mondjam… Elég bensőséges volt a viszonyuk – Anne arcáról semmit nem lehetett leolvasni, a másik azonban kegyetlen mosollyal folytatta. – Őszintén szólva ez a bizonyos közös ismerős nem volt éppen rosszban a férfiakkal, ha épp tudni akarod… Vele meg különösen nem. Ha tudnád, mennyit emlegette a ,,Tintásképűt”… - szemei diadalmasan villantak meg. – Nem is tudom, miért mondtam el mindezt, hiszen rólam kérdeztél… De azt hiszem, számodra ez érdekesebb téma. Ha nem hiszel nekem, kérdezd meg őt egy alkalommal, mikor éppen nincs a szádban a farka! Azt hiszem, sokat tudna mesélni – vigyora most szinte tébolyultnak tűnt. – De ha gondolod, akár mehetnél is. Nehéz lehet feldolgozni ezt... 

Anne némán fordult ki az ajtón.

32. Fejezet - Akárcsak az anyja

- Hé, hagyd már abba a duzzogást! Olyan vagy, mint egy csecsemő!

- Hagyjál már! – Ruffnut nem úgy festett, mint akinek sok kedve van vitatkozni.

- Most komolyan! Meglátod azt a rohadt lányt, és olyan leszel, mint aki csalánra hugyozott. Ennyire nem lehetsz éretl…

- Nyugodj már le! – csattant fel a lány. – Ne dumálj bele olyan dologba, amihez nem értesz! Te nem érezted, milyen az, mikor…

A bátyja elvigyorodott.

- Naa, mi a baj? Eret-jóképű-fia-Eret  nem feléd pislog, vagy mi? - A pofon gyorsabban érkezett, semhogy a szemét lehunyhatta volna. – Hé!

- Fejezd be!

- Miért, nem szereted hallani az igazságot? – Vigyora inkább vicsorgásnak lett volna nevezhető. – Fogadok, hogy az a lány egy éven belül megszüli a fattyukat! Most mi…

- Hallgass!

- Mit akarsz? Azt hiszed, ha engem ütsz, azzal neki rosszabb lesz? Vagy neked jobb? Áruld már el!

Ruffnut egy pillanatig úgy tűnt, mint aki megint pofon vágja, azonban volt valami a fivére arcán, ami megállította.

- Mit akarsz mondani? – ajkait szorosan összepréselte. – Mit akarsz egyáltalán?

- Én? Én ugyan semmit – Tuffnut idegesen vigyorgott. –Csak nem akarom, hogy… hogy ilyen dolgokon emészd magad. Neked se jó, és nekem se – dörzsölte meg a pofon helyét, amely halvány pírral virított az arcán. – Itt vannak… itt vannak a fiúk is, és… Nem, ne kezdd most azt, hogy ,,deee Eretfiaereeeet ilyenmegolyan”, mert éppen ezt akarom mondani. Csak nézz rá: csapdász volt. Azt hiszed, hogy ezt csak úgy le tudja vetkőzni? Ne gondold. Csak nézz rá. Most itt van, egy sárkányon lovagol, és tudjuk, hogy közénk tartozik, amíg Hiccup mást nem mond. Na de ami eddig volt?

Ruffnut utálkozva rántotta meg a vállát.

- Mind ilyenek voltak. Na és arra nem emlékszel, hogyan tervezgettük, hogy miként fogunk kinyírni egy cipzárhátat?

- Mi terveztük. Ő ezt csinálta.

- És Stoick? Meg a többiek?

Tuffnut megrázta a fejét.

- Még mindig nem érted? Nem külön-külön róluk van szó. Most csak Eretről. Vagy inkább… Inkább a lányról. Persze, most jól megvannak. Mindkettő jövevény, van bennük közös. Azonban ha rájuk nézel: nem találhatnál két különbözőbb embert… Hangos és halk, nagy és kicsi, észak és dél szülötte, babonás ember és boszorkány… Az ilyen sosem szül jó vért. Majd meglátod… és tudom, hogy nem fogod sajnálni.

A nehéz, vasalt ajtó nyekeregve sírt fel, ahogy a lány teljes súlyával nekiveselkedett. Odabent szinte feltorlódott előtte a sötétség, azonban ahogy beljebb lépett, sikerült kivennie a priccséről felemelkedő Björn alakját.

A szőke szakállú, szinte köpcös férfi némán vette át a feléje nyújtott tálat, azonban mikor a lány megállt vele szemben, fölemelte a tekintetét.

- Volna egy kérdésem - Anne nyugodtan pillantott a hideg, csodálkozó szemekbe.

- Ha tudok, megfelelek rá - a férfi lerakta a tálat, és letelepedett a fekhelye szélére. - Hallgatlak, lány, vagy asszony, vagy mi vagy. A törzsfő küldött?

Anne egy pillanatig mintha elbizonytalanodott volna, azonban most már nem akart meghátrálni.

- ...Nem. Én kérdezem tőled, ember az embertől. Tudom, hogy nehéz megbíznod bennem, de... Ezt csak én akarom tudni. Talán a védelmedre lehetek... Ha eljön az idő. Tudom, hogy nem voltál mindig vezér. Ne kérdezd, honnan, de tudom. Azt azonban nem: ki voltál te azelőtt? Mi voltál? Csapdász, de azon túl...? Senki sem születik hajóval a talpa alatt és sereggel, aki a parancsait várja...

A szőke szakállú szemében mintha némi csodálkozás csillant volna, azonban ahogy lehajtotta a fejét, a lány szinte biztos volt benne, hogy egy szavát sem hiszi, és szinte meg is lepődött, mikor a férfi beszélni kezdett.

- Tudod, nem jársz messze a valóságtól. Valóban... Csapdász voltam. Az elsők között szegődtem el, és magasra kerültem Drago haláláig. Ő maga biztosított számomra hajót és engedményeket is tett a számomra, bízott bennem, akkor is, ha egy-egy napot késett a szállítmány. Nem volt a barátom, hiszen neki talán soha... Talán soha nem is volt senkije, azonban... Én kedveltem őt. Akármilyen volt is. Ugye Eret mást mesélt? - emelte fel a fejét hirtelen. - Ne hidd, hogy nem tudom, hogy itt van - szemeiben mintha gúny csillant volna, Anne azonban elvörösödve sütötte le a szemét. Hogy is hihette...? - Ő soha nem tartozott Drago belső emberei közé. Kapott megbízatásokat, igaz, de... De bizalmat nem. Ő... Feláldozható embere volt Dragónak, ahogy szinte mindenki. Alig akadt pár embere, akikre nagyobb szüksége volt, semhogy eljátszassa velük az életüket. Nincsenek kétségeim afelől, hogy bármikor lecserélt volna, ha jobbat talál nálam... De nem talált - Anne émelyegni kezdett. Úgy érezte, egy pillanatig sem bír tovább a szűkös, levegőtlen helységben maradni, azonban a másik még nem végzett. - Én... Mikor eltűnt, az emberek hallgattak a szavamra. Akkor azt hittük, vissza fog térni, így mindenki felkészülten várta, hogy a győzelme hírére továbbindulhassunk, azonban...

- Soha nem tért vissza - Anne lassan összeszedte magát.

-Ahogy mondod. Az emberek lassan kezdtek türelmetlenné válni, majd mikor megérkezett a hír a haláláról, sokan szétszéledtek... Azonban aki maradt, tőlem várta, hogy megmondjam, hogyan tovább - lélegzete sóhajnak is beillett volna, ami nem kerülte el a lány figyelmét. - Azt kérdezted, ki voltam. Hát akkor hallgasd: sosem voltam az a vezér, aki Drago. Én mindig is első tiszt voltam. És... Az is akartam maradni, ha azon múlt volna, azonban... Én tudtam, mihez kezdhetek a sárkánysereggel... Vagyis azzal, amit azóta összeszedtünk. Én ki tudtam használni a lehetőséget. Te is tudod, hogy mi mindent megtettünk, azonban... Berken azóta megváltoztak az erőviszonyok. És ezt én nem vettem elég komolyan... És most itt vagyok. Az én hibám volt, de most már nem számít. A lényeg... Ezt akartad hallani? - pillantása éles volt, hogy a lánynak ismét felfordult a gyomra.

- Ezt. Elmondtad. Én... Megtisztelsz a bizalmaddal.

- Csakugyan? - Björn kételkedőn pillantott föl, majd lassan fölemelkedett a fekhelyről. - Akkor hadd kérdezzek tőled valamit most... Most én. Mondd meg őszintén: Berken születtél, lány? Ide való vagy? Vagy... Talán máshonnan jöttél?

Anne egy döbbent pillanatig szótlanul meredt erre az ismeretlenre, aki jóformán többet tudott róla, mint álmában sejtette volna, azonban dacosan összeszorította a száját. Most már úgyis mindegy...

- Nem. Jól gondoltad, nem itt születtem. Az anyám a Fenyves szélén lakott, messze innen, a szárazföldön... Az apám meg... Egy rohadt fattyú vagyok, ha annyira tudni akarod! - az indulat úgy ágaskodott fel benne, hogy a másik egy pillanatra meghőkölt. - Azon az éjszakán, amelyen fogantam, anyámat megalázták, tönkretették, kettétörték az életét... Talán lehetett volna valaha olyan élete, mint bárki másnak... Helyette jöttem én. Ennyi, amennyit tudnod kell rólam, javasasszony lánya, boszorkány fattya vagyok, máig is... - hangja megbicsaklott, azonban nem hagyta abba. - Apámat sosem láttam. Azóta anyám sem. Viszont az átkai... Ha ezerszer nem átkozta el, egyszer sem... - megtámaszkodott a falnál. - Te kérdeztél a múltamról. A származásomról. Hát tessék...

Björn egy pillanatra kiegyenesedett. Szemei megvillantak, s a lány döbbenten vette tudomásul, hogy most őt nézi. A csípejét, a kebleit... Csaknem ugyanazzal az éhes pillantással, amellyel Eret azokon az estéken, amikor... De nem. A férfi hangja tompán csengett, mikor végre megtörte a sűrűsödő csendet.

- Egy utolsó kérdés. Mi a neved, lány, vagy asszony, vagy mi vagy?

- Anne.

- Szóval Anne, azt hiszem, én ismerem a te apádat...

A következő pillanatban az ajtón a szó szoros értelmében beesett az összeszorított szájjal szitkozódó Fenris.

Anne nem tudta, hogyan jutott ki az arénából. A világ elmosódott körülötte, fejében pedig a szőke szakállú férfi szavai zakatoltak, s az egész beszélgetés újra és újra átfutott rajta. 

Ahogy a hevesen tiltakozó Fenrist Snotlout és Spitelout belökték a cellájába, nem sok esélye volt a további ellenkezésre, a lány azonban úgy surrant ki, mintha ott se lett volna. Elvégre csak ételt vitt, ahogyan megszabták neki... Igen, a hazugság túlélőösztöne még ebben az állapotában is kitartott benne, de ez most nem számított.

Tudta, hogy Björnnek semmi oka nem volt igazat mondani, és azt is tudta, hogy egy ügyes fogás is lehetett a részéről, tőle pedig felelőtlenség, amiért ennyi mindent elárult magáról, azonban... Nem. Ez nem lehetett komoly. Túl átlátszó lett volna hazugságnak, talán éppen ezért volt olyan meggyőző...

Szinte fellélegzett, mikor megpillantotta Raindancert, Hookfang és egy sikló társaságában, az első pillanatban nem is jött rá, kihez tartozik, majd gyorsan összerakta. Spitelout. Ki más? 

Nem volt biztos abban, hogy jó ötlet volna a nagyterembe menni, akkor sem, ha Eret is ott van, hiszen... Nem sok kedve volt a Fenris által felkorbácsolt kedélyű vikingek beszédeit hallgatni, azonban térde nyomására Raindancer mégis a tanácsterem előtti tér felé vette az irányt. 

Valkának szüksége volt rá.

Mikor a két berki döndülve zárta rájuk az egykori sárkánycella súlyos ajtaját, Fenris lassan megmozdult.

- Balhé volt... - a másik mintha meg sem hallotta volna, így följebb emelte a hangját. - Balhé volt... - rövid hallgatás után folytatta. - Minden jól ment volna, ha az egyik nem kezd el lökdösni, mint egy rabot... A köpcös volt az. Akkor aztán nálam is elszakadt a cérna, és... - elhallgatott. - Nem is szólsz semmit? Hogy talán eltoltam mindent... - hangjában mintha egy árnyalatnyi bűnbánat érződött volna, a szakállas azonban alig pillantott föl.

- Miért berzenkedsz, ha rabnak tartanak? Az vagy, kölyök. Azok vagyunk mindketten, közönséges rabok. Foglyok. Ezek itt azt tesznek veled, amit akarnak, mit képzeltél magadról? Hogy majd maga a törzsfő járul eléd? Örülhetsz, hogy mégis tárgyaltak veled... Nincs kétségem afelől, hogy egyszerűbb volna nekik beereszteni ide egy sárkányt, így az ő kezükhöz sem tapadna vér... Mégsem teszik. Most vagy meg akarják nyújtani a szenvedésünket, vagy van velünk valami céljuk. És én inkább hiszek a másodikban... Amíg te törzsfőnek képzelted magad, addig itt járt valaki...

Fenris oldalt döntött fejjel pillantott fel.

- A fehér ruhás lány? A formásabbik, barna hajú, igaz? Mit csinált, megfésülte a szakálladat? - vigyorába mintha keserűség vegyült volna, a másik azonban megcsóválta a fejét.

- A neve Anne. Anne, és olyan, olyan éppen, akárcsak az anyja volt...