37. Fejezet - Stoick

Mikor Eret benyitott a homályba burkolózott kis szobába, odakint már kigyúltak a csillagok. A lány összekuporodva gubbasztott a tűzhely mellett, és a halkan pattogó lángokat bámulta, s csak akkor emelte föl a fejét, mikor a férfi megállt mögötte.
- Anne… - a lány némán emelte föl az arcát, ahogy Eret leguggolt mellé, és a vállára simította a tenyerét. – Nem akartam kint maradni ilyen sokáig, de Hiccup tanácskozást tartott… Megszületett a fia, Stoicknak nevezik, a nagyapja után. Várj, hiszen te voltál náluk!
- Voltam – Anne hangja tompának tűnt.
- A tanács valódi oka viszont más volt. Björn halálával ugyan vezér nélkül maradtak a serege maradékai, akik a környéken portyáznak, azonban mindig akadhat valaki, aki összefogja őket, hogy ismét Berk ellen forduljanak, Hiccup ezt nagyon jól látta. Vagyis… Szét kell szórni a sereget, ha ugyan van még mit szétszórni, ez viszont… Te is tudod, milyen veszélyes lehet. Nem tudjuk, mivel is állunk szemben pontosan, hogy mennyien rejtőznek a fjordokban vagy mennyien menekültek el a csata után…
A lány lassan bólintott.
- Vagyis…? Mit tervez Hiccup?
Eret nyögve zökkent le a földre.
- A terv körülbelül az, hogy nem egy csapatként indulnánk ellenük, hanem egyszerre több irányban, kettesével-hármasával. Nem kockáztathatjuk, hogy egy kisebb seregtestre fecséreljük az erőnket, ha a főerejük a hátunk mögött a faluhoz férkőzhet…
Anne mintha felélénkült volna.
- Na és… Hogy is lesz ez pontosan?
Eret lehajtotta a fejét.
- Az a helyzet, hogy éppen erre akartam kilyukadni. Hiccup rámbízta egy csapat vezetését, de… Lehet, hogy neked most jobb volna, ha… ha maradnál. Pihenned kell, Anne, ennyi minden túl sok volt, a vak is látja! A gyász egy olyan dolog…
A lány türelmetlenül csattant fel.
- Hiszen mondtam már, hogy nem gyászolom Björnt! Egy rohadt barom, aki megerőszakolta anyámat, aztán otthagyta, és most végre beteljesült a sorsa!
- De…
- Kit érdekel az, hogy az ő farka volt anyámban, amikor megfogantam? Mégis, kit érdekel rajtad kívül? – hangját lehalkította, vészjósló sziszegése ellenére mégis, szinte tajtékzott a dühtől. – Átkozott volt, ezerszer is átkozott, ezerszer kívántam a halálát, és nem is tudod, mekkora elégtétel, hogy az én nyilamtól esett el! Az én nyilam döfte át, én öltem meg, én öltem meg! Azt mondod, gyászolnom kellene?
Eret némán meredt a lányra.
- Nem tudom, mi játszódik le most benned, de abban biztos vagyok, hogy ez nem…
- Ennyi, mindössze ennyi! Hogy apagyilkos vagyok, érted, apagyilkos, és most… -  egy pillanatig úgy tűnt, elsírja magát, azonban mikor a férfi közelebb hajolt, felszegett állal pillantott rá. – De mielőtt azt mondod, ez gyengeség, én büszke vagyok rá. Büszke!
Eret megingatta a fejét.
- Elhiszem, Anne. De… Ehh – sóhajtott fel. – Jönni akarsz?
A lány lemondóan hajtotta le a fejét.
- Nem akarod, hogy menjek, ugye? Szólj nyugodtan, ha a terhedre vagyok, de ne így oldd meg!
A másik türelmetlenül megrándult.
- Anne, félreértesz! Belemagyarázol olyan dolgokat, amelyek… Mi van veled? Tudom, hogy ez a mai nap nagyon nehéz volt, de...
A lány elfordult.
- Hagyjuk. Majd holnap megbeszéljük.

A főnök szinte félénken nyitott be a szűk, frissen szellőztetett szobába, nyomában a sárkányával, aki mintha megérezte volna, hogy ez most nem az ő ügye, az egyik sarokba húzódva pislogott párat.
Hiccup az első pillanatban nem is látott mást, csupán Astrid aranyló, zilált haját, amely a párnán szétterülve csillant meg puhán, azonban ahogy közelebb lépett, az asszony megmozdult.
- Hiccup… - pillantása kimerültségről árulkodott ugyan, azonban ahogy a férfi megsimította a takaró alól éppen csak előbukkanó vállát, lassan elmosolyodott.
. Sz-szabad…? – telepedett le óvatosan az ágy szélére a másik, s puhán fogta két kézre Astrid ujjait. -  Sajnálom, hogy olyan hamar el kellett rohannom, de…
- Tudom. Egy főnöknek a népe az első. Te pedig úgyis végig itt voltál, nem úgy, mint… Hagyjuk. Nézd meg inkább a fiadat! – hangjában büszkeség lobbant. – Nem akarod… kézbe venni?
Hiccup megigézve bámulta a bölcsőben szuszogó csecsemőt. Kis arca vörös volt, és puffadt, s ahogy pislogva megmozdult, halkan nyöszörögni kezdett, s apró, ökölbe szorított kezei erőtlenül mozdultak meg.
- Gyönyörű… gyönyörű. A szeme…
- A szeme épp, mint a tiéd… bár azt mondják, ilyenkor még változhat – Astrid nyögve tornázta magát feljebb a mögötte feltornyozott párnákon, azonban mikor felszisszent, Hiccup figyelmeztető pillantást vetett rá.
- Ne! Maradj csak. Föl… fölvehetem…? – az asszony mosolygó pillantásától kísérve emelte meg a csöppséget.
- A fejére vigyázz… igen, úgy – Astrid megnyugodva húzódott odébb, mikor Hiccup a kisfiúval a kezében ismét az ágy szélére telepedett.
- Stoick – ízlelgette a nevet. – Stoick. Erős leszel, mint a nagyapád! Te leszel a törzsünk legnagyobb főnöke, ha eljön az idő – mormogott az apróság vörösszőke pelyhes feje búbjának, aki halk cuppanással nyugtázta a kijelentést, majd lehunyta a szemét. Hiccup lassan emelkedett föl, és a sarokban összegömbölyödött sárkány felé pillantott, majd ismét Astridra. – Szabad…?
Az asszony halvány, fáradt mosollyal bólintott.
- Ő is éppen olyan…
- Családtag. Toothless! – a hang furcsán lágy volt és szinte simogató, hogy az éjfúria komolyan emelte föl átható, zöld tekintetét a lovasára. Lovasára, barátjára, testvérére, mindenére, akinek most… Akinek most utódja született. A sárkány pillantása a szuszogó csöppségre esett. – Stoick. A… a fiam. Toothless… - Az éjfúria megszaglászta az élet édeskés, meleg illatát árasztó csecsemőt, majd óvatosan fújt egyet, és fejét oldalra döntötte, ahogy a kisfiú félig önkéntelen, hadonászó mozdulattal egy pillanatra az orrához ért. A sárkány gyöngéd mozdulattal húzta el a fejét, majd jókedvű mordulással pillantott Hiccupra, aki a homlokára simította szabadon maradt kezét. – Tudom, pajti. Tudom.

A hajnal fájdalmasan korán érkezett el. Eret maga sem tudta, milyen régen ébredt utoljára arra, hogy fázik, azonban most hiányzott mellőle a lány testének kályhamelege. A fekhely Anne-re eső fele üresen ásított az arcába, a lány felsőruhája sem volt sehol, azonban csak akkor hasított bele a felismerés, mikor rájött, hogy a lány íja és tegeze sincs a szokott helyén.
- A hó minden nevére… - egy pillanatig egyszerre érezte magát dühösnek és ostobának, átvertnek és kétségbeesettnek. Ruháit sebtiben kapkodta magára, s a kardokat tokostul a kezébe kapva viharzott ki az istállóba, azonban mikor benyitott, mintha egy hegyet vettek volna le a válláról.
- Na? Fölébredtél? – Anne épp befejezte Raindancer pikkelyeinek ledörzsölését, s a szörnyennagy rémség bizalmatlanul húzódott odébb, mikor Skullcrusher elcammogott mellette, és a csapdász mellkasához dörgölte az orrát, aki megtántorodott ugyan, de azért megvakargatta a morajszarv pikkelyeit.
- Már azt hittem, elrepültetek a magad szakállára – pillantott a lányra, aki rosszul leplezett elégedettséggel vigyorodott el.
- Pedig ez csak haj…
A másik oldalt döntött fejjel paskolta meg Skullcrusher oldalát, majd Raindancert gondosan kikerülve lépett közelebb Anne-hez.
- Még mindig… még mindig jönni akarsz?
A lány arcáról mintha letörölték volna a mosolyt.
- Mondd meg, hogy miért nem akarod…
Eret szerette volna magához húzni, de ismerte már annyira, hogy tudja, hogy csak elhúzódna előle.
- Mondd meg, miért akarsz jönni. Azért, hogy velem legyél? Vagy azért, hogy…
Anne lehajtotta a fejét.
- Nem tudnék itt… itthon maradni. Először is ott van a tudat, hogy minden lovas kint van rajtam kívül, pedig semmi, de semmi bajom, azonban… Ehh. Te beszéltél gyászról, én árnyakról beszélek, rossz gondolatokról, képekről, amelyek előjönnek a magányban, ha nem tudok mit tenni. Én… Beleőrülnék, ha itt kellene maradnom, Eret! ha tehetetlenül kéne várnom, hogy megtámadjanak… - pillantását könyörgően függesztette a férfi arcára.
- Akkor egyet mondj meg. Akkor is eljönnél, ha nem az én csapatomban harcolnál?
A lány arca megmerevedett, azonban mikor fölemelte a fejét, szemeiben eltökéltség csillant meg.
- Elmennék. Csak ne kelljen… Ehh. Astridra Valka vigyáz, engem meg… Hát, most éppen neheztel rám, de… Hagyjuk. Kivel mennék én? Vagy majd kiderül?
Eret lassan mosolyodott el.
- Azért gyere inkább velem. Nem venném a lelkemre, ha valami bajod történne, és én nem tudtam róla… Nameg hozzám osztotta Hiccup az ikreket, most mondd meg, mi ez, ha nem egy rossz vicc? – vigyora keserű volt, azonban mikor Anne ujjait a tenyerébe csúsztatta, mintha feloldódott volna benne valami.
- Ruffnut miatt ne aggódj – a lány mosolya édes volt, és mintha méreg csepegett volna a szája széléről, de a férfi ezt nem bánta. -  Nem fog kellemetlenkedni.

36. Fejezet - Megígérted

Sziasztok! Megérkeztem az új résszel, és igen, Haddock-tájon is történnek dolgok, csak éppen nem minden úgy sül el, ahogyan kellene... 
A rész olvasásához ajánlani tudom a következő zenét, amely ugyan svéd dal, azonban azt hiszem, a hangulata passzol a fejezethez. Kellemes olvasást! ^.^

Anne szótlanul meredt maga elé. Felfoghatatlan. Egyszerűen felfoghatatlan volt számára mindaz, ami történt. 
Az egyik pillanatban halálos ellenség, préda, a másikban pedig az apja. Az egyik pillanatban a halála reppent fel az ujjairól, a megmentésének reménye töltötte be a világát… Csakhogy a reményt kioltotta a halál jeges csontkeze.

Anne a halott üveges, kék szemeibe meredt. Olvasni próbált bennük: vajon érezhet még fájdalmat? Vagy a vörös, ragacsos élettel együtt a fájdalom is kicsurgott belőle, hogy az örökké szomjas föld igya meg mohó, keserű kortyokban?
Vajon lát még, vagy a szemére kúszó, zöld hályog örökre lefogta a pillantását? Vajon mondana még valamit? Mesélt volna még talán? Vagy elég volt neki a létét és életét fedő, titokzatos homály puha takarása?

A lány lassan mozdult meg, és sóhajtva zárta le a halott szemét.
A háta mögött Fenris felhördült kínjában, és nyögve átkozta az isteneket, azonban senki nem törődött vele. Ujjai fölszaggatták a foltokban növő gyepet haláltusájában, s a lány, bár nem fordult hátra, megjegyezte magának a pillanatot, amikor az élet kiszállt belőle.

Neki kellett volna meghalnia. Elég lett volna neki meghalni. Ha Björn életben maradt volna…
Talán az anyja átkai fogantak meg? Talán a vadon szellemei kívántak ilyen véres, nagy áldozatot? Tudta, hogy Valka talán azt mondaná, megérte. Sok sárkány élete és szabadsága, de… Björn utolsó szavai megmozdítottak benne valamit.

Apagyilkos. Apagyilkos, apagyilkos.
A szó felfoghatatlan volt, súlyos, hideg és rémületes, mint a halott ember hályogos szeme.

Anne érezte, ahogy Eret aggodalmas mozdulattal, szokatlanul óvatosan ölelte magához, azonban ez most valahogy annyira idegen volt…
Érezte, hogy arcából kifut a vér. Legszívesebben elhányta volna magát, kedve lett volna hangosan sikoltozni, és véres cafatokra marni a karját, azonban a levegő mintha besűrűsödött volna körülötte. Tagjaiból egy pillanat alatt szállt ki minden erő, gyomra helyén pedig mintha üres lyuk lett volna. Oldalába egy pillanatra élesen nyilallt a fájdalom, feje pedig erőtlenül előrebukott. Most igazán hálás volt Eret öleléséért, aki rémülten szorította meg a karját.
- Anne! Minden rendben?
A lány nehezen préselte ki a szavakat.
- Se-emmi baj, csak… csak… - Nem tudta. A gyomra mintha visszakerült volna a rendes helyére, a fájdalom szertefoszlott, csak a gyengeség maradt hátra, lassan szűnő figyelmeztetésnek. – Igazán… Semmi bajom.
A férfi szorítása enyhült, arcán azonban a részvétteljes aggodalom ostoba üressége tükröződött, hogy a lány legszívesebben faképnél hagyta volna, de a történtek súlya egyszerre úgy járta át, mint a gyorsan ölő méreg.

- Tényleg… tényleg jól vagy?
Anne türelmetlenül rándult meg, hogy Eret keze lecsúszott a válláról.
- Őszintén, most öltem meg az apámat, aki különben megerőszakolta anyámat  és utolsó szavaival finoman rávilágított a lényegre, és most komolyan azt kérdezed, jól vagyok-e? – a férfi döbbent arccal hőkölt meg, majd lassan lehajtotta a fejét.
- Sajnálom. Tényleg… tényleg ostoba kérdés volt…
A lány elsírta magát. Előrebukó hajjal, hangtalanul zokogott, s mikor Eret óvatosan a vállára csúsztatta a kezét, némán rázkódva simult hozzá.
- N-ne haragudj… Nem a te hibád, semmi nem a te hibád, csak… - hangja elfulladt.
- Tudom. Semmi baj Anne. Sok ez… sok ez így… sok ez így, egyszerre… - ölelte magához a lányt, és fájdalmasan elmosolyodott, ahogy Anne vörös, eltorzult arcán végigfutó, forró könnyek átáztatták az ingét. –Semmi baj, Anne. Semmi baj.

Astrid felkiáltott. A testén végiggyűrűző kín percekre elfojtott minden mást, s mikor a fájdalom csillapultával pillantása találkozott Gothi hűvös, szenvtelen tekintetével és ráncos, kerek arcával, az asszony szája megvonaglott.
Valaki mást keresett.
- A-anne…?
Valka föléhajolt.
- Nincs most itt, Astrid. Nincs itt…
- Pedig azt ígérte, hogy segít… - a kín összerántotta a tagjait.

Valka türelmesen magyarázott.
- Az a helyzet, hogy… az, hogy neki is akadt némi… problémája. Sajnálom, Astrid, de ő most… - sóhajtott. - Lehet, hogy megjön, de…
Astrid hallotta a hangját, de szavai nem jutottak el a tudatáig. Elsüllyedt a fájdalom sikoltó örvényében, amely elhomályosította ugyan a tudatát,  azonban nem volt olyan kegyes, hogy az eszméletét is elveszítse.
- Anne… Anne miért nem jön? Miért nincs itt? Anne… - nem érzett mást, csak végtelen, végtelen magányt. Itt most nem volt helye Hiccupnak, vagy az ő aggodalmas pillantásainak a sarokból. Itt most nem volt helye Gothi szenvtelen arcának, Valka azonban…
Az asszony megcsóválta a fejét.
- Nyugodj meg. Sikerülni fog, túl leszel rajta! Most… most Anne sem tudna többet segíteni, mint… -  Astrid fájdalomkiáltása félbeszakította.
- A-az is elég lenne, ha i-itt van…
Valka lehajtotta a fejét.
- Astrid… Anne az apját gyászolja. Ő… ő most…
A szőke asszony teste megfeszült, hogy fölsikoltott.
A kín égő tengerként csapott össze a feje felett.

A csónak a fövenyen súrlódva zökkent egyet, azonban mikor Anne taszított egyet rajta, lágy loccsanással csusszant a vízre.
A lassan alábukó nap vérszínűre festette a látóhatár peremén megalvadt fellegeket, túlvilági ragyogással mélyítve a tenger opálos szürkeségét, Anne azonban mintha nem is látta volna.
- Köszöntsenek a valkűrök… -  Fishlegs a fövenyen pislákoló tűzbe tartotta a kezében szorongatott nyílvesszőt, a lány azonban a formula többi részét már nem hallotta.
- Öleljen a keblére a tenger istenasszonya – suttogott maga elé, majd a fiú példáját követve a lángokba tartotta a nyilát.
- ...És vezessenek át Odin csatamezején.
- Tested eméssze el tenger és tűz…
- …Harsogják szeretettel telve a neved, hogy…
- …Lelkedet azonban a nap és az éj szelei ragadják el, hogy újjáéledj minden szellőben.
- …S megtudjuk, hogy elfoglaltad méltó helyed…
- Ott leszel a szélben, amely a tenger felől fúj, ott leszel a fényben, amelyet a nap üzen, miután lenyugodott, ott leszel a földben, mikor tavasszal zöldbe borulnak a hegyek…
- …Mert nagy ember esett ma el…
- …Mert te leszel a szín, amelyet az alábukó nap fest a felhők hasára. Mert te leszel az, aki tavasszal megfesti az első virágot, mert te leszel a kék árnyék a havon téli éjeken, és te leszel a szirtek közt orgonáló szél.
- Egy harcos. Egy vezér…
- Egy ellenség. Egy bukott katona.
- Egy apa…
- A gyűlölet.
Anne összeszorított szájjal feszítette meg az íját, s egy pillanattal a többiek előtt engedte el.

A lángbaborult csónak a sűrűsödő szürkületben egyre fényesebben világított. Füstjébe nedves fa sercegő zaja és égett hús és haj szaga vegyült, a lány arca pedig keserűen rándult meg.
- Anne…? – Eret puhán nyúlt a keze után.
- Soha nem volt igazi vezér. Lehetett erős, de sosem a legerősebb. Legyőzhette anyámat ott,akkor, de… Anyám átkai végül legyőzték őt.
- Ha akarod… Ha akarod, elindulhatnánk haza. Pihenned kell.
A lány hálásan pillantott rá, azonban megrázta a fejét.
- Menj csak. Nekem viszont… Még van egy kis dolgom…
A férfi kérdőn pillantott rá.
- Dolgod…?
- Astrid…
Eret megrázta a fejét.
- Anne. Astridnak ott van Gothi és Valka, hogy segítsenek, neked viszont… A gyász egy olyan dolog, amit…
Anne hidegen pillantott föl rá.
- Én nem gyászolom Björnt. Egész életemben gyűlöltem az emlékét, eljött, hogy ha kell, megöljön mindnyájunkat, most pedig végre utolérte mindaz, amit megérdemelt. És én büszke vagyok arra, hogy ezt beteljesítettem! – Eret döbbenten lépett hátra.
- De…
- Gyere, Raindancer! Igyekeznünk kell.

A főnöki ház ajtaján kopogva Valka kivörösödött arcát pillantotta meg először.
- Anne! Hát mégis itt vagy? Nagyon sajnálom, ami történt, de…
A lány fájdalmas pillantása beléfojtotta a szót.
- Talán tudok segíteni… Hiszen megígértem…
- Igen. Megígérted – csak most pillantotta a meg a nyitott ajtajú szobában a feltornyozott párnák között kimerülten heverő Astridot, a gyermeket azonban csak akkor vette észre, mikor az felnyöszörgött az ölében. – Megígérted. Még ma reggel is megígérted, és nem voltál ott.
Anne lélegzete elakadt a vádak hallatán.
- Astrid…
- Nem voltál ott.
A lány keze ökölbe szorult.
- De…
Astrid arcán megvetés suhant keresztül.
- Nem tudom, milyen fontosabb dolgod volt, de…
Anne keserű gúnnyal kacagott fel.
- Hogy milyen fontosabb dolgom volt? Éppen csak, hogy eltemettem az apámat, a rohadt életbe, megöltem és eltemettem! Sajnálom, hogy nem tartottam meg a szavam, de talán elég érv neked arra, hogy nem én rántottam ki belőled a gyereket, hanem magadnak kellett kinyomnod! – zokogott föl, és a döbbenettől levegőért kapkodó Astridot faképnél hagyva fordult ki az ajtón.
- Anne, várj! Astrid… Astrid tényleg nem tudta, nézd el neki!
A lány megtorpant.
- De hiszen ott volt, nem?
Valka megrázta a fejét.
- Nem tudom, te hol jártál akkor, de…
- Rájöttek a fájdalmak?
Az asszony bólintott.
- Ne haragudj rá ezért… Ő nagyon kimerült, hiszen tudod, te pedig gyászolsz, mindkettőtök részéről érthető, hogy…
Anne szó nélkül kapott föl Raindancer hátára, aki halk mordulással lökte magát a levegőbe.