40. Fejezet - Bocsánat

Sziasztok!
Bár mikor elkezdtem írni ezt a történetet, nem gondoltam volna, hogy ennyi idő elteltével is lesz erőm/kedvem/lehetőségem folytatni Anne történetét, örömmel jelentem, hogy elérkeztünk a 40. azaz negyvenedik fejezethez! Ezúton is szeretném megköszönni mindannyiótoknak, akik névvel vagy névtelenül, kommentelve vagy néma szemlélőként olvastok, és állítom, hogy a pozitív visszajelzések és építő kritikák rengeteget segítettek abban, hogy ezeket a sorokat leírhassam (és azt hiszem, valamicskét fejlődnöm is sikerült - az első fejezetek legalábbis elég borzasztónak tűnnek, így, visszatekintve XD). 

A másik hír, amelyért megint csak futhatnám a ,,hálás vagyok"-köröket, hogy május 8-án ünnepelhettük a blog 1 éves ,,születésnapját", vagy fennállásának első évfordulóját, ahogy tetszik (nyugodjatok meg, én is elfelejtettem). Megfordult a fejemben valamiféle ünneplő-örömködő különkiadás gondolata, azonban, mivel nemsokára itt az évad vége, ezt tömörítve szándékozom megejteni, de ígérem, nem feledkezem meg róla! :)
Kellemes olvasást!

Az első, amit érzett, a rettenetes hideg volt. Ahogy a hullámok összecsaptak a feje felett, egy pillanatra átfutott az agyán, hogy nem csak ő van a vízben, azonban mikor a mellkasán tátongó vágást marni kezdte a sós tengervíz, a fájdalom égő karmai elsöpörtek minden mást. Egy pillanatra mozdulatlanná merevedett a kíntól, azonban valami névtelen, ösztönös élni akarás mégis elég erőt öntött belé ahhoz, hogy felrúgja magát a felszínre. Karja minden mozdulatára belenyilallt a fájdalom, azonban mikor megpillantotta a levegőben feléje csavarodó Raindancert, ellökte magát a hajó oldalától.
Kedves, kedves jó Raindancer! Úgy tűnt, a szörnyennagy rémség a fjord sziklafalán gubbasztva figyelemmel kísérte az eseményeket, s mikor a lány eltűnt a víz alatt, suhogó szárnyakkal dobta magát a levegőbe, s karmos lábait maga elé tartva úgy emelte ki a tengerből Anne-t, mint egy nagy, fehér-piros halat. Pár szárnycsapás, és a lány lába alatt megnőttek a sziklák, s a következő pillanatban a sárkány puhán landolt a szirtfal tetején. Visszanézve Anne látta, ahogy Eret félrelöki az egyik csapdászt, és a másik kettő között elrohanva megkapaszkodik Skullcrusher nyergében, s mire fölkecmergett az oldalán, a morajszarv már a levegőben volt. Tuffnut buzogányának csapása valószínűleg tehetetlenné tett egy matrózt, aki az ágyékát markolva zsákként dőlt el, azonban Ruffnut a helyzetet felmérve magával rángatta a bátyját a cipzárháthoz.
- Gyere már!
Anne érezte, hogy a sebét marni kezdi a só. Sziszegve tapasztotta a kezét a mellkasára, ruhája fehér szövetén azonban pillanatok alatt átütött a vér, karjának hirtelen mozdulata azonban csak rontott a helyzeten. Magában átkozódva, könnybe lábadt szemmel merevedett mozdulatlanná, amíg az első fájdalom valamelyest elült, azonban a tengervíz nem kímélte.
- Anne? – Ruffnut aggodalmasan ugrott le a nyeregből, mikor a cipzárhát megült a sziklás peremen. – Nagyon megvágott?
A másik lány összeszorított szájjal rázta meg a fejét.
- Nem… nem tudom – nyelt egyet. – Azt hiszem… azt hiszem, nem, csak hosszan…
- El kellene látni…
- Na ne mondd! – a bátyja fölényesen pillantott le a nyeregből. – Ezzel nem sok újat hallottunk… Be kéne kötözni, de az sem ártana, ha azt a ruhát majd lecserélnéd. Viszont, ami a csapdászodat illeti… Hát, megszívtad.
Eret érkezésére Ruffnut hátrált egy lépést, mikor a férfi lihegve megállt a földön térdeplő lány mellett.
- Anne, én…
- Nem tudom, ezek után miről fogtok beszélgetni, de azt hiszem, a seb most egy kicsit fontosabb, vagy sem? – Ruffnut hangjából szinte sütött a gúny, Anne azonban most az egyszer kifejezetten hálás volt neki.
- Majd elmondod, jó? – próbált meg halvány mosolyt erőltetni az arcára, azonban a fájdalom csak szánalmas próbálkozást engedett. -  Ha esetleg segítenél bekötözni… - pillantott Eretre segélykérőn, aki kétségbeesetten guggolt le mellé. – Raindancer nyergére van erősítve egy pokrócba csavart… azaz! Kötszert találsz benne, meg minden egyebet… - ilyenkor hálás volt az anyja isteneinek a munkájáért. – Ha megkérhetlek…
A férfi ismét letérdelt mellé.
- Le kéne venni a felsőd…
- Vedd csak, majd nem nézek oda! – hallatszott Tuffnut hangja, aki mintegy igazát bizonyítandó, ezzel le is csusszant a cipzárhát mögé.
Hosszú percekbe telt, mire Eret úgy-ahogy elállította a vérzést, miközben a lány fel-felszisszent, azonban mielőtt a kötözésnek nekiállt volna, Anne elkínzott mosollyal pillantott föl rá.
- Köszönöm…
A férfi megrázta a fejét.
- Ugyan. Viszont… - körülpillantott, azonban időközben Ruffnut is eltűnt a kényelmesen heverésző cipzárhát mögött, de azért lehalkította a hangját. – Tudom, hogy ez most nem vigasztal, de…
- Arra gondolsz, amit a… kapitányod mondott? Mert…
- Arra – Eret lesütötte a szemét. Egy pillanatig olyan volt így, mint egy rosszaságon rajtakapott kisfiú, Anne-t azonban más dolog bántotta.
- Nézd, ezzel nem az a baj, hogy… - felszisszent, mikor a férfi megszorította a kötést, hogy ne csússzon le.
- Bocsánat.
- Ugyan… - a lány összeszorította a száját. – Szóval csak azt nem értem, hogy eddig miért… eddig miért nem beszéltél róla? Mármint… Nem mondhatod, hogy ne jött volna szóba a téma…
Eret rögzítette a kötést, majd visszasegítette a ruhát a lány vállaira.
- Jörgre gondolsz? Akiről a… a szőke kölyök beszélt? – hangjából megvetés csendült ki, de azért megült a Raindancer oldalának támaszkodó Anne-nel szemben.
- Rá. Akkor azt mondtad, hogy soha…
- Annyit mondtam, hogy vele soha nem… vele soha nem csináltam semmi olyasmit, amit… érted.
Anne élesen pillantott fel rá.
- Megkérdezted, hogy kinézem-e belőled. Igen, kinéztem volna, de ebben a helyzetben… Ehh. Ha most azt akarod mondani, hogy nem hazudtál… Hagyjuk.
A másik kényelmetlenül feszengett.
- Nem…
- De miért? – Anne ingerülten megrándult, amitől beléhasított  a fájdalom. – Csak azt mondd meg, mi… mitől féltél? Féltél… elmondani?
Eret nem nézett rá.
- …Végeredményben igen. Féltem elmondani. Tudom, hogy valakinek ez…
- De… komolyan, azt gondolod, hogy…? Azt gondolod rólam, hogy én emiatt…? – a lány kiegyenesedett, hogy arca egy magasságba került a másikéval.
- Figyelj… az egész úgy jött, mint egy rágalom. Fenris, vagy hogy hívták, csak azt akarta, hogy…
- Tudom, mit akart. Tudta, hogy az ő élete nem sokat jelent a fogvatartói számára, vagyis a mi számunkra, és jó viccnek, kellemes kis bosszúnak tartotta egymásnak ugrasztani embereket, akiket gyűlölt. Ezt akarta, én is tudom. Viszont… Ha akkor elmondod, akkor sem lett volna belőle…
- Azt mondod, nem lett volna belőle semmi? – Eret elfintorodott. – Hiszen most is ,,van belőle valami”. Ha nem Unnuk a hajó kapitánya…
- Akkor meddig titkolnád? Életed végéig? Vagy amíg nem jön valaki, aki… szebb? Helyesebb? – a lány keserű gúnnyal vigyorodott el, arcára azonban hamar kiült a végtelen fáradtság.
- De…
- Ne hidd, hogy komolyan gondolom. Csak… - kimerülten túrt bele a hajába. – Még csak azt sem mondhatom, hogy hirtelen volt. Amióta…
- Sejtetted? Vagy…
- Sejtettem.
Eret némán meredt maga elé.
- Bocsánatot kellene kérnem. És… bocsánatot is kérek, mert… mert ez nem volt becsületes dolog. De amíg itt vagy te… annyival könnyebb volt elhallgatni! Nem beszélni róla. Csak… Féltem. Féltem kimondani… féltem, hogy elveszítelek. Érted. Viszont…
- Viszont…? – a lány kíváncsian pillantott a másik arcába, aki fölemelte a fejét.
- Azért nem kérek bocsánatot senkitől, ami… amilyen vagyok. Amit tettem. Amit… Amit Unnukkal tettem, vagy… vagy bárki mással. Tőle sem kérnék soha bocsánatot, mert téged szeretlek, hm? Tudom, ez most… ez most szívtelenül hangzik, és őt valóban soha nem lehetett egy lapon emlegetni veled, de… Azt hiszem, ez így van rendjén.
Anne elgondolkodva pillantott maga elé.
- Engem… engem nem érdekel, kivel mit csináltál régen… Csak arra kérlek, hogy mo…
- Hogy gondolhatsz ilyesmire? – a férfi megbotránkozva meredt rá.
- Csak arra kérlek, hogy mondd el. Egyszer. Nem azt, hogy kik voltak, vagy mi történt velük, csak… ha valami, ami ilyen nagyságrendű dolog… És én nem tudtam rólad.
- Oh.
- Tudom, hogy mindenkinek vannak titkai. Csak… Ehh.
Eret fölemelte a fejét.
- Ostobaság volt tőlem. Ne haragudj, Anne, én csak… én csak…
A lány kesernyésen elmosolyodott.
- Féltél tőlem.
- Attól féltem, hogy ezzel… hogy ezzel vége lesz… hogy nem akarsz majd…
- Hogy nem foglak majd… szeretni?
A férfi pillantása olyan szánnivaló volt, hogy Anne önkéntelenül elmosolyodott. Föltérdelt, és igyekezett nem törődni a mellkasába hasító fajdalommal, amely egy pillanatra elhomályosította ugyan a látását, azonban ujjai alig értek Eret arcához, mikor a férfi vaskos karjai úgy fonódtak köré, mintha valaki el akarta volna őt venni tőle. Érezte, ahogy a másik válla megrázkódik, azonban csak akkor tudatosult benne, hogy a férfi sír, amikor megérezte a könnyeit a nyakában. Egy pillanatra megmerevedett a döbbenettől, azonban lassan átfogta a törzsét, és puhán megsimította a hátát.
- Anne…
- Shhh. Semmi baj. Semmi baj… - lélegzete elakadt, mikor a másik magához szorította. – Csak Ruffnut meg ne hallja… - mosolyodott el, amire a másik megrándult, azonban ezúttal már a nevetéstől.
- Ne haragudj, csak… Ez most olyan jól esett…
A lány puha, könnyű csókot nyomott az arccsontjára.
- Tudom.

Skullcrusher oldala fényes volt és forró, ahogy a férfi nekitámaszkodott. Anne egészen kicsire húzta össze magát, és Eret mellkasának támasztott fejjel figyelte, ahogy Raindancer nem sokkal odébb összegömbölyödve szuszog, a nyugalmat csupán a fjordban füstölgő hajó helyreállításán igyekvő csapdászok kiáltásai zavarták meg olykor. A vízbe kerülteket kihúzták, az elesett vezérrel meg nem tudta, mihez kezdtek, de csak remélni tudta, hogy nem itt dobják a tengerbe.
Érezte, hogy a sebe minden mozdulatra húzódik, azonban az éles, kegyetlen, nyilalló fájdalom nem jött vissza többé. Már-már maga is elbóbiskolt, ekkor azonban Ruffnut, aki, úgy tűnt, jobban rálátott a fjordra a sziklák közül, felpattant ültéből.
- Elindultak! A hajó... Kifutott a fjordból!

39. Fejezet - Hajó

Sziasztok!

Ugyan a legutóbb némileg hosszabb részt ígértem, ez pedig terjedelemben ugyan nem sokkal haladja meg az előzőt, azonban tartalom és fordulatok szempontjából azt hiszem, megállja a helyét.

Ha valakinek a felmerülő kényesebb téma kapcsán bármilyen kérdése, észrevétele van, akár a történet kapcsán, akár személyesen, kulturált keretek között bátran írja meg, akár itt, akár privát üzenet formájában :)

Kellemes olvasást!

A hajó felett elsuhanva zöld gázcsíkot lehelő cipzárhát pontossága meglepte Anne-t. A szélcsendes idő a kezükre játszott, s a gáz úgy gomolygott a fedélzeten, mint a halál gyomorforgató hírnöke, s ahogy a szikra berobbantotta az elegyet, a lány döbbenten tapasztalta, hogy a vitorlázat szinte teljesen épen maradt.
Az Eret által vázolt terv szerint a hajó haladásához szükséges eszközök nem szenvedhettek nagyobb károkat, hiszen éppen az volt a cél, hogy a csapdászok minél előbb útra keljenek, a javításra szánt idő pedig vészesen hosszúra nyújtotta volna a patthelyzetet. A robbanás azonban éppen csak megperzselte a vitorlák vastag vásznát, nem tett bennük komolyabb kárt, s még a kötelek is viszonylag épségben megúszták.

Az ikrekkel kapcsolatos eddigi tapasztalatai alapján Anne-nek voltak ugyan fenntartásai, azonban aggodalma hamar elolvadt. Volt valami rémületes és egyszersmind örömteli abban, ahogy a máskor oly komolytalan, bohókás, magabiztos ikreket fúriaként látta küzdeni. Nem, egyikük sem hazudtolta meg önmagát, azonban talán ez a már-már gyermeki logikátlansággal párosuló elszántság tette őket végzetesen kiszámíthatatlan ellenfelekké.

Anne mozdulatára Raindancer szinte a vizet súrolva suhant a hajó felé, amelynek számszeríjai most az égen bukfencező Skullcrusherre irányultak, s mikor a hajó oldalához érve a szörnyennagy rémség szinte függőlegesen csavarodva vágódott az ég felé, a lány pedig egy lökés után egy gördüléssel landolt a fedélzeten. Őszintén szólva némileg finomabb landolásra számított, azonban nagyobb baja nem esett, s mire a csapdászok észrevették a jelenlétét, sikerült felkecmeregnie is. Egy köpcös, tornyos kucsmájú férfi kacsázva megindult felé a lassú szárnycsapásokkal leereszkedő cipzárhát súlya miatt vadul megránduló fedélzeten, azonban Ruffnut bólája a bokája köré csavarodva megtörte a lendületét, a köpcös pedig pár apró, tántorgó lépés után úgy hasalt el a földön, mint a gyalogbéka.

- Jövök neked eggyel! - Anne két, gyors egymásutánban kilőtt nyila megtorpanásra kényszerített egy, a kormányrúd felé igyekvő csapdászt. Nem hagyhatta, hogy a hajó mozgásba lendüljön, amíg Eret és Skullcrusher odafent vannak, mivel ugyan a haladó hajóból nehezebb célozni, azonban a férfi sem tudhatta pontosan, meddig tart a lőtávolság és mi esik ki a célzónából, azonban az sem volt cél, hogy embert öljenek. Elűzni akarták őket, nem vérbosszút.
- A fehéret! - hallotta az ellenkező oldalról, s a következő pillanatban meg is látta a feléje robogó tagbaszakadt matrózt és egy, az állán Eretéhez hasonló tetoválást viselő csapdászt. Úgy tűnt, ő adhatta a parancsot, legalábbis öltözéke magasabb rangú, igényesebb viselőről árulkodott, a lánynak azonban nem sok ideje maradt ezen gondolkozni. A fehéret... Igen, ez volt ő. Fehér menyét, apró, mint egy patkány, fürge, mint a kígyó, ádáz, mint a halál. Érezte, ahogy elönti valami hideg, gyilkos nyugalom, amely úgy járta át a tagjait, mint a vérben nyargaló vágy. Íját a vállára kanyarítva pánikszerűen hátrált a korlát felé, azonban, mikor a nagydarab férfi szinte elérte, s még a karját is kinyújtotta, hogy megragadhassa, az utolsó pillanatban úgy ugrott félre, hogy a matróz a lendülettől hangos csobbanással a tengerben kötött ki.
- Ennyire meleg volna? - Anne arcán gúnyos vigyor táncolt, azonban mikor megpillantotta a másik csapdászt, hegyes, piros nyelve végigszaladt a fogain, ahogy a küzdelem édes izgalma elomlott az ínyén. A férfinél kard volt, hosszú és egyenes, azonban az első pillanatban látta, hogy nem elég gyors. Egy mozdulattal fölpattant a recsegő korlátra, s még épp látta, ahogy az ikrek vállt vállnak vetve hadakoznak három katonaforma alak ellen a számszeríjaknál, s mikor a prémruhás férfi támadása nekizúdult, még épp meglátta, hogy Skullcrusher szinte zuhanórepülésben bukik le a hajó felé, figyelmét azonban lekötötte a cséphadarószerűen járó karral rárontó férfi.

- Menekülsz? - az ember vigyorában eszelős megvetés tükröződött, savószín szemei türelmetlenül csillogtak. - Kis bögyös, sárkány nélkül harcolni a férfiak dolga... -
Anne tovább hátrált. Az alacsony korláton egyensúlyozva is alig volt magasabb a férfinél, aki varkocsba fogott, fekete hajával egy pillanatig ijesztően emlékeztetett Eretre, azonban alakja jóval vaskosabb volt, keskeny karvalyorra és világos arca pedig semmi hasonlóságot nem mutatott vele. Anne eltáncolt egy ütése elől, azonban ahogy valahol a hajó tatja táján a fedélzetnek zúduló Skullcrusher érkezésétől megrándult a hajó, egy pillanatra megtántorodott.  A másik kihasználta az alkalmat és feléje vágott, azonban nem számolt a lány tőrével, amely egy kígyózó mozdulattal szaladt végig az alkarján, felszakítva ruhát és húst.
- Átkozott! - a férfi sebzett hördüléssel ugrott a visszatáncoló lány felé, ebben a pillanatban azonban megmerevedett.
- Karddal küzdesz asszonyok ellen? Azt hittem, nem süllyedsz ilyen mélyre, Unnuk*! - az árboc mellett Eret állt, az egyik kezében meztelen karddal, a másikkal a faoszlopnak támaszkodva. Anne egy pillanatra úgy látta, mintha sántítana, a következő percben azonban az Unnuknak nevezett férfi feléje fordult.
- Eret? Azt hittük, felfaltak ezek a dögök, erre te is egy ilyennek a hátán parádézva térsz vissza. Mondd csak, megint a szolgálatomba akarsz állni, vagy szívesebben lógnál az árbocon, ahogy az ilyen rohadt árulók megérdemlik? - hangja mély volt, és érdes, s a lány csak most látta, hogy valójában mennyivel idősebb Eretnél... És jóval erősebbnek tűnt.
- Asszonnyal harcolsz ahelyett, hogy ellenem jönnél! Csak nem félsz, kapitány?
Kapitány. A szó. Anne fejében egyszerre veszedelmesen kezdett összeállni a kép. Eret volt kapitánya? Vagy egy másik hajós? Nem tudta, de biztos volt benne, hogy jobb, ha nem is tudja.
A másik gúnyosan elvigyorodott.
- Asszony így meg asszony úgy. Csak nem a ringyód?
A lány türelme eddig tartott. Minden dühét, értetlenségét és félelmét beleadta a döfésbe, a férfi azonban, úgy tűnt, számított rá. A hosszú kard kegyetlen szisszenéssel csapott le, s bár Anne hátraugrott, azonban elkésett. A hideg acél csókja forró volt a kulcscsontján, éles nyelve végigfutott a keblei között, s a bordáin úgy égetett, mint a szerető ajkai. A fájdalom csak a következő pillanatban érkezett, akkor azonban ujjai közül kicsúszott a tőr, s nyögésbe fúló lélegzettel tántorodott a korlátnak, a férfi azonban nem törődött vele többet.
Eret úgy rontott neki, mint a megtestesült, keserű gyűlölet.
- Anne!
A másik gúnyosan vigyorodott el.
- Nem is tudtam, hogy ilyen fontosak neked az asszonyok, Eret! Valahogy meggyőzőbb volt az a hangod, amikor alattam feküdtél, vagy talán nem emlékszel? - vigyora egyszerre volt gyönyörű és szerencsétlen. - Nem emlékszel, hogy nyögtél akkor? - kezdett el körözni körülötte, az azonban nem hagyta magát. - Nem emlékszel, hogyan öleltelek? - Eret összeszorított szájjal nézett vele farkasszemet. - Nem emlékszel, milyen fiatal voltál akkor és milyen ügyetlen? Tapasztalatlan. Hosszú hajú, becsvágyó fiú. Hát nem emlékszel? - szemei tébolyult villanása valami olyan nyomatékot adott a szavainak, amit semmiféle bizonyíték nem tudott volna jobban megerősíteni. - Emlékszel rá, Eret? - Felkacagott, ahogy feléje lendült. - Emlékszel, hányszor járt benned a kardom? Emlékszel? - megállíthatatlanul zúdult a másik felé, s a lány inkább érezte, mint látta, ahogy Eret maga elé tartott pengéje megakasztja a lendületét. Unnuk meredt szemmel, mintegy segélykérően pillantott Anne-re, ahogy egy pillanatig a két férfi szinte összekapaszkodva, szorosan állt egymás mellett, mint a barátok vagy a szeretők, azonban a prémes köntösön lassan sötét folt kezdett terjedezni. Eret csavart egyet a kardon és a vállánál fogva ellökte magától a kíntól felhördülő csapdászt, s a következő pillanatban Anne megpillantotta a feléjük robogó három matrózt. Az idő mintha lelassult volna, akár a legyek a mézben, s ahogy a férfi felé fordult, egy pillanatig mintha bizonytalanságot látott volna megcsillanni a szemében.
- Eret...
- Szeretlek - A férfi szinte gyengéd mozdulattal lökte át a korláton. ,,Értem" - futott át az agyán, amíg a tenger felé zuhant... A vízfelszín kemény volt, mint a kő. A becsapódás ereje minden levegőt kiszorított a tüdejéből.

*Unnuk alakja Avannak Company c. fanfictionjében kerül említésre. (A linkelt novella tartalma korhatárosnak minősülhet. Csak saját felelősségre olvassátok, mert... öhm, Eretcup.)

38. Fejezet - Felderítő

Sziasztok! 

Tudom, nincs mentségen rá, nincs több kifogás és folyamatosan ígérgetem, hogy nem lesz több kihagyás, és mégis... Igen, a gimnázium sajnos nagy úr, és, bár senki nem állíthatja, hogy a legtöbb humán tárgyú órámat ne fejezetírással vagy történetvázlatokkal töltöttem volna, legépelni azonban nem sok időm maradt, nevezetesen egy informatikaprojekt miatt, ami - igen, tudom, valakinek biztosan megy - nekem eléggé lekötötte a gép előtt töltött időmet. Ígérhetném, hogy nem lesz több csúszás, azonban ott van még az év vége, a javítások, a hangszeres vizsgák, és a többi...
De mindennek ellenére jó olvasást kívánok, és remélem, tetszeni fog ez a kis (heh, félbehagyott) rész! ^.^

A kora reggeli, hűvös levegő lágyan kavargott a három sárkány szárnyai alatt. Raindancer szinte hozzátörleszkedett az áramlathoz, Skullcrusher halk mordulással csapott párat, Barf és Belch pedig igyekezett a lovasai helyett a szélre összpontosítani.
Anne a szőke lányra pillantott.
- Minden rendben, Ruff?
Az álmos arccal pillantott föl rá, de azért bólintott.
- Persze. Miért…
- Csak olyan… kissé nyúzottnak tűntél… -  Anne folytatta volna, Eret azonban a szavába vágott.
- Ébernek kell lennünk. Bármelyik szorosban vagy fjordban rejtőzhet hajó, és ha nem vesszük észre az első pillanatban…
- Háló és puff. Annyi – Ruff elhúzta a kezét a nyaka előtt. – Tudjuk.
- Egy dolog tudni, és egy másik végigcsinálni -  Eret nem volt olyan hangulatban, hogy Ruffnuttal csevegjen. A reggel ugyan békésnek tűnt, azonban egy, az évek során kifinomult, belső ösztön mást súgott.
Valami nem volt rendben.
Aggodalmait mintha a többiek is észrevették volna, mert az eddig szinte bóbiskoló Tuffnut egyszercsak fölemelte a fejét.
- Tudjátok, mi a baj?
- Hm? – húga értetlen arccal fordult felé. Láthatólag máshol jártak a gondolatai.
- Túl nagy a csend -  jelentette ki a raszta, majd megigazította a sisakját. – Se sárkányok, se más. Az ott viszont nem egy…?
- Hajó! – Eret térdének nyomására Skullcrusher szédítő szögben zúdult a föld fele, azonban alig valamivel a  fák felett megállt a levegőben, s vad verdeséssel igyekezett egyhelyben maradni. – Csapdászhajó. Valahogy sejtettem… - hangjában érezhető volt a szarkazmus.
- Szóval? – Anne arcán aggodalom suhant át. – Van valakinek konkrét terve? – pillantott Eretre.
- Mondjuk… menjünk közelebb? – Tuffnut vállat vont. – Nem tudjuk, mit akarnak. Honnan tudjuk egyáltalán, hogy csapdászok?
- Hja. Honnan veszitek? – Ruffnut az egyik fonatát igazgatta, majd ellenséges pillantást vetett Anne-re.
- Nem nehéz őket felismerni – rántotta meg a vállát Eret. – A berki hajók elég… egyformák tudnak lenni.
- Közelebb menni muszáj lesz, de nem mindegy, hogyan. Meg kellene nézni valakinek, milyen erősek lehetnek, egy sárkányt pedig kisebb eséllyel szúrnak ki… - Anne elgondolkozva tapogatta meg Raindancer nyergének csatjait. - …mint hármat.
Eret összevonta a szemöldökét.
- Nem volna biztonságos elszakadni egymástól…
- Hiccup nem azért küldött három sárkányt, hogy annyival hatékonyabban kegyünk? Hidd el…
- De akkor legalább ne t…
- De én. Raindancer a leggyorsabb, és a legkevésbé feltűnő színű. Hm?
Eret komoran meredt maga elé.
- Jó. Menj, ha annyira akarsz, de…
- Sietek. Nem csinálok semmit, ha nem vesznek észre, csak körülnézek – szorította meg a térdeivel Raindancer oldalát, a sárkány pedig könnyedén ejtette el magát.

A szörnyennagy rémség hasa szinte súrolta a fák hegyét, szárnyai alig mozdultak, ahogy a levegőt szelte, a lány pedig szinte a hátára simult. Íját meglazította a nyereg tokjában, azonban ahogy elérte a fjord csipkézett szakadékának a szélét, megveregette Raindancer oldalát.
- Jól van, nagylány. Szálljunk le, most csendben kell lenni – suttogott. Lassan, a sárkánnyal a nyomában ereszkedett le a mohos, nedves sziklák közt, ahol haragoszöld páfrányok rejtették el őt.
A sziklák közül előpillantva felgyorsult a szívverése. Tudta, hogy láthatatlan a lentiek számára, a félelem azonban ott lüktetett a torkában.
Raindancer halkan fújt egyet.
- Shhh, jól van, nagylány! Shh… Semmi baj, csak maradj csendben…
A tenger fjordba nyúló nyelvén görbe vitorlájú csapdászhajó ringatózott. Az első pillanatban a lány azt hitte, épp olyan, mint Ereté, azonban jobban megnézve a vitorla formáján kívül nem sok hasonlóság akadt köztük. Ennek a hajónak egyetlen, zöldre festett vásznú vitorlája ernyedten lógott, félig bekötve, s az egész jármű olybá tűnt, mint amelyik bármelyik pillanatban a darabjaira hullhat. Fedélzetét égett foltok borították, korlátjából öles darabok hiányoztak, a kormányrúd csonkjának szálkás vége úgy meredt előre, hogy a lány el sem tudta képzelni, hogyan kormányozhatták be az öbölbe, vitorláján szakadások látszottak, a katapultok és a hálók számszeríjai, amelyeket Eret hajóján is látott, azonban frissen javítva, lövésre készen várakoztak.
Anne visszahúzódott a fák közé. Egy pillanatra elbizonytalanodott, mit is kellene most tennie: csábító gondolatnak tűnt közelebb menni a kihaltnak tűnő hajóhoz, hogy jobban szemügyre vegye, a férfi azonban eleget mondott neki a csapdászok módszereiről ahhoz, hogy ne rohanjon sok sárkányhoz hasonlóan a vesztébe. Felsóhajtott.
- Gyerünk, nagylány – fordult a sárkány fele, aki azonban fölemelte a fejét, és nyugtalanul az öböl felé szimatolt. – Nyugi, semmi baj. Nem látnak minket – veregette meg az oldalát a lány, hogy fölkapaszkodhasson a nyeregbe.

- Szóval a terv. Anne jól mondja, én sem hinném, hogy az a hajó valóban elhagyatott lenne, viszont előbb-utóbb úgyis oda kell mennünk. Ha nincsenek kint…
- Ha nincsenek ott, nem tudnak lőni. Mi volna, ha megpróbálnánk szimplán… mondjuk elsüllyeszteni? – Tuffnut megigazította a sisakját.
- De… figyelj, nem véletlenül vannak még itt. Ha a hajójukat elsüllyeszted, mit gondolsz, mit fognak tenni? Hazaúsznak, vagy mi? Gondolkozz már! – forgatta meg a szemeit Ruffnut.
- Ebben teljesen igazad van – vakarta meg a tarkóját Eret. – De éppen az a kérdés, hogy…
- Mi lenne, ha megpróbálnánk elcsalni őket? Az eredeti terv szerint. Az igaz, hogy nem tűnnek túl mozgékonynak, de hátha!
- Hm. Viszont ha ennyire rossz állapotban van a hajójuk, bizonytalan zsákmányért szinte biztosan nem fognak kimerészkedni a nyílt tengerre. Viszont, ha tennénk egy kerülőt a szigetcsoportok felé… Mindig csak, hogy eléggé biztonságban érezzék magukat ahhoz, hogy a nyomunkba eredjenek. Hm… Igen, azt hiszem, ez lesz a legjobb – gondolkodott el, a következő pillanatban azonban felállt és Skullcrusher mellé lépett. – Indulnunk kell.
Anne szinte csodálkozva pillantott fel rá. Ez most más volt, más, mint akit eddig ismert. Ez most, ha csak egy pillanatra is, a parancsnok volt, egy másik arc. Most nem volt helye cinkos egymásrapillantásoknak. Most Ő volt a csapat vezetője, Anne pedig épp olyan, mint bárki más – furcsa érzés. Szinte ijesztő…
Azonban csak egy pillanatig tartott.
- Ehh, máris? Nem pihenhetnénk még egy keveset? Elzsibbad az ember a nyeregben… - Ruffnut mintha kimondta volna az ő gondolatait is, Eret pedig egy pillanatra mintha elbizonytalanodott volna.
- Ha ennyi idő alatt ne mentek el, nem most fognak – válaszolt a lány a másik ki nem mondott kérdésére, aki némi habozás után vállat vonva telepedett vissza a fa gyökerei közé, ahol addig ült.
- Végülis… Ti tudjátok…
Mikor Tuffnut leheveredett a cipzárhát egyik nyakának hajlatába, húga pedig a másikba, Anne lekuporodott Eret mellé.
- Nem zavar, ha…?
- Ugyan – a másik arcán halvány, gondterhelt vigyor jelent meg. – Gyere csak! – húzta magához, Anne pedig halkan felnevetett, hogy meg ne zavarja a szunyókáló ikreket, akik, úgy tűnt, igyekeztek bepótolni az éjszaka elmaradt perceket.
- Minden rendben lesz – próbált úgy fordulni, hogy lássa Eret arcát, aki puhán karolta át a derekát.
- Azt mondod…? – hangjában feszültség érződött, azonban ahogy a lány a fejét hátrahajtva a kulcscsontjának támasztotta, felsóhajtott. – Lehet, hogy hiba erről beszélni, de…
- Aggódsz. Aggódsz, hiszen látom…
A férfi megmozdította a fejét Anne mögött.
- A tervünk feltevéseken alapszik. Nem tudjuk, hajlandóak-e belemenni a játékba, nem tudjuk, milyen erősek pontosan, nem tudjuk, mennyi emberük van. Nem szabadna így csapatot vinni ellenük…
- Nincs más választásod. Nincs más… nincs más választásunk. Most a… az otthonunkat védjük, nem? Más is megtenné – emelkedett fel ültében, és szembefordult a férfivel. – Nekik nem érdekük, hogy itt maradjanak. El fognak menni.

A langyos csend dorombolva nyúlt el a világ felett, akár egy álmos macska a tűzhely padkáján. Anne arra ébredt, hogy a másik megmozdult mögötte.
- Indulnunk kell? – támaszkodott meg maga mögött, Eret pedig lehalászott a mellényéről egy hosszú, barna hajszálat.
- Lassan ideje.
Az ikrek morgolódva kászálódtak a nyeregbe, azonban úgy tűnt, a levegőbe emelkedve az arcukba csapó szél megtette a hatását.
Raindancer, Barf és Belch a megbeszéltek szerint a fjord szirtfalához érve csapongva ereszkedtek le, Skullcrusher azonban nyílegyenesen repült tovább a hajó felé. Eret látni akarta, mivel van dolga. Nem mintha ne bízott volna meg Anne szavában, azonban ő benne élt ebben az egészben… és jól ismerte a készenlét jeleit.

Közelebb érve a hajó valóban kihaltnak tűnt. Tökéletesen kihaltnak és élettelennek, egészen addig a pillanatig, amíg Skullcrusher közvetlenül a hajó fölül érkező lövése végleg az enyészetnek nem adott egy felajzott nyílpuskát. A lövedék, vagyis a gondosan belekészített háló pörögve repült el, majd lemondó csobbanással tűnt el a tengerben.

- A halak ennek most nagyon nem örülnek - vigyorodott el Tuffnut, s következő pillanatban azonban el is hallgatott, mert a hajó egy pillanat alatt megtelt élettel. A fedélközből emberek rohantak elő, egyenesen az íjpuskákhoz, Skullcrusher azonban ekkorra már egy szemtelenül a lőtáv határán végrehajtott fordulat után elérte az öböl szirtjeit, ahol a másik két sárkány figyelt, és Eret térdének nyomására verdesve ereszkedett le. Az utánaküldött lövedékek ártalmatlanul hulltak a tengerbe, az ikrek nagy derültségére és Anne nem kis megkönnyebbülésére, azonban tudta jól, hogy a valódi nehézségek csak most kezdődnek. Leleplezték magukat – a kérdés csak az volt, hogy amit a csapdászok látnak: ellenség, avagy préda?