Nyári tervek - egy kis különkiadás

Sziasztok!
Ugyan Anne története korántsem ért véget (muhaha, nem is tudjátok, mennyire nem...), azonban az évadhatárra való tekintettel engedelmetekkel (vagy anélkül) tartok egy kis szünetet.
De ne örüljetek nagyon, mert ez alatt az idő alatt sem hagylak titeket olvasnivaló nélkül: egy néhány fejezetből álló kis modern au-val készülök, amely remélhetőleg hamarosan ki is kerülhet ide.
Szóval: nem szándékozom különösebben elpárologni (bár Snowflake létemre olvadok rendesen ebben a kánikulában), viszont most a szokásos részek helyett ezzel a rövidke kitekintéssel traktállak benneteket.
Remélem, tetszeni fog, és emlékezetes nyarat kívánok mindannyiótoknak!
~ Flake

Epilógus - Ha van kérdés

Nem tudta, mennyi idő telt el, könnyei azonban lassan felszáradtak, a sárkány pedig úgy tűnt, elbóbiskolt az ölébe hajtott fejjel. Anne állkapcsa megfeszült, mikor meghallotta a lépteket, a belépő Eret arcára pillantva azonban a dac helyét felváltotta a torkába kúszó sírás, bár igyekezett visszatartani.
- Anne… - Hangja érdesnek hatott, a lány pedig összehúzta magát. - Anne, én nem úgy…
- De, úgy. Én is tudom, nem kell rajta szépíteni…

A férfi szája megrándult.
- Nem. De akkor is…
A lány fölpillantott rá.
- Most nem erről van szó. Most… most nem arról, hogy te mit mondtál, vagy én mit mondtam, mert sokat mond az ember, ha mérges, de…
- A gyermek.
Anne-t gyomron öklözte a szó.
- Tudom, mi van a gyermekkel. Itt van, bennem van, és bennem növekszik, pedig… Igazad van. De…
Eret nyögve guggolt le melléje, hogy Raindancer baljóslatúan, bár mindenekelőtt meglehetősen álmosan pislogott rá.
- Nézd… Nem akarok veszekedni. És nem akarom, hogy emiatt tüske maradjon benned, vagy megbánd, akárhogy döntesz – döntünk – is, de… Engedj meg egy kérdést. Mondtad, hogy nem vagy még elég érett hozzá. Viszont én azt látom, hogy ahogyan akár Gerdával, akár más gyerekekkel…
Anne a szavába vágott.
- Ez… ez annyira más! Nem is hasonlítható össze a kettő, de… nem is erről van szó. Én… Én félek! Igen, ez a legjobb szó: félek… Fél…tem. Én… én nem lennék jó anya! Nem tudnék olyan lenni, amilyennek kell, én nem tudnék mindenre figyelni, én nem volnék képes azokra a csodákra, amelyekre más asszonyok igen, és… én tudom, milyen így felnőni, Eret. Amikor az anyád nem képes csodákra. Ő beszélt a fákkal, beszélt a holtakkal, de egyszerűen nem volt meg a képessége arra, hogy meghallgassa, amit meséltem neki. Hogy… hogy mi történt velem aznap, hogy mit tanultam, ha kérdéseim voltak, és válaszokat szerettem volna, ő csak begubózott a saját világába és kizárt. Válaszolt, és hallotta, de mégsem volt ott. Tudod… tudod, milyen nehéz volt? – kiseperte a hajat az arcából. – Úgy, hogy kislányként minden barátnőm, játszópajtásom édesanyja más volt, más volt, mint az enyém… még ők is többet törődtek velünk, pedig több gyermekük volt. Persze, vendég gyerek, meg minden, de azért… mindig éreztem a különbséget. És nem csak azért, mert az én anyám volt. És ez volt a legszörnyűbb… hogy talán szeretett, mert nem fojtott bele egyik kútba sem, miután megszülettem, mint egy macskakölyket, viszont ha valaha visszafordíthatta volna a történteket és eltörölhette volna a létezésem, akkor minden bizonnyal megtette volna… - szipogott.

Eret eddig hallgatagon meredt maga elé, most azonban lassan fölemelte a fejét.
- És… és azt mondod, te nem tudnád szeretni… a gyermeked? A… a gyermekünket? Akkor se, ha… ha egy kis részedet látod benne, apró önmagad, vagy az én egy részemet? A jövőd… ami már nem a te életed, és nem is az enyém, hanem valami mást? Ennek a gyermeknek nem úgy kellene felnőnie, ahogy neked kellett, elhanyagolva és szökésben. Családja volna, ha te is akarod, családja, Anne… Édesapja volna és édesanyja – simította meg a lány vállát, aki eddig bírta. A sírás úgy szakadt fel a mellkasából, mint a folyó, amely egyszerűen elmossa a gátjait, s arcát a férfi mellkasának szorítva halkan, felszabadultan zokogott tovább.

*****

Nehéz ezt szavakba önteni. Eltelt egy tanév, eltelt egy évad, a blog első születésnapjával, a közel hétezer megtekintéssel és tizenkét feliratkozóval, amely a téma rendkívül szűk réteget megszólító volta miatt számomra óriási eredmény.
Óriási köszönettel tartozom mindannyiótoknak, akik töretlen figyelemmel vagy részletekben, rendszeresen vagy kampányszerűen, de olvassátok ennek a kis nebántsvirágnak és a csapdásznak a történetét, legyen az éppen unalmas párbeszédekkel tömött, vagy tájleírásokkal teletűzdelt fejezet.

Ötleteiteket, megfigyeléseiteket örömmel olvasnám, ha van, legyen az a történetre vonatkozó észrevétel, vagy az évadzárás megünneplésének módjára vonatkozó javaslat, esetleg illusztrációra vonatkozó kérés, tisztázandó dolog, vagy akár személyes kérdés.

Akadnak kényes témák is bőven, mint például Anne bűnössége/ártatlansága Björn halálában játszott szerepének tükrében, vagy akár Eret biszexualitása, amelyekről szívesen beszélgetek bárkivel, akiben kérdéseket hagyott maga után a dolog – a snowflakeindarkness@gmail.com email-címen ezt bátran megtehetitek.

A továbbiakra vonatkozó információkkal nemsokára érkezem, nyugodjatok meg, nem szándékozom itt abbahagyni a történetet.

Csodálatos nyarat kívánok mindannyiótoknak! 

~ Flake

42. Fejezet - Terhes

- Anne? Minden rendben? – nem tudta, milyen kétségbeesett arcot vághatott, ha a férfinek ez volt az első kérdése, de most csak  arra tudott gondolni, hogy egyáltalán fölfogja, ami történt… ami történik. Állott a tűzhely mellett, s egy pillanatig egészen biztos volt benne, hogy ha most megszólal, menten elsírja magát, a férfi azonban aggodalmas arccal lépett közelebb. -  Anne…?
A másik kétségbeesett daccal lépett hátrébb. Gyűlölte, amikor a másik ezt csinálta: úgy érezte, ez a kerek szemű, ostoba ártatlankodás egyszerűen megőrjíti. Hogy lehetne minden rendben?
- N-em… - igyekezett nem sírni és nem üvölteni. – Ne-em egészen…
A másik rosszat sejtve lépett még közelebb, hogy megölelje, Anne azonban idegesen húzódott el az érintése elől.
- Történt valami?
A lány legszívesebben felüvöltött volna. Á, nem, semmi az ég világon, minden a legnagyobb rendben… a szoba szinte fojtogatta, azonban most nem mehetett el.
- Nem, csak… - nagy levegő. – Azt hiszem… A-azt hiszem…
Eret várakozón pislogott.
- Igen…?
- Azt hiszem… terhes vagyok…? – inkább kérdezte, mint mondta, a férfi arcán azonban leírhatatlan érzések kavarogtak. Hitetlenség, öröm, aggodalom, ismét a hitetlenség, valami zavarodott, suta felelősségtudattal keveredő próbálkozása a komolyságnak, végül azonban a következő pillanatban úgy kapta föl a meglepetéstől levegőért kapkodó lányt, mint a pelyhet, és azzal a lendülettel fordult is egyet.
- Anne, az istenekre, akkor igaz? Terhes vagy! Terhes vagy! – mintha ízlelgette volna a szót, óvatosan engedte le a másikat maga mellé, aki halkan felszisszent, mikor a férfi magához szorította. – Ez… ez csodálatos dolog! Egy gyermek… - elakadt. – Ez óriási dolog! – nevetett föl, a lány arcát látva azonban lassan elkomorult. – Anne? Mi a baj? –
A lány igyekezett kibontakozni az öleléséből. A szoba füstös teteje szűken borult föléje, elfogva előle fényt és levegőt, mintha valami fojtogatta volna… fölpillantott. Eret mézszínű szemeiben aggodalom csillogott. Nem az a fajta, amikor valaki testi épségéért aggódik az ember, valami sokkal mélyebb szorongás volt ez: rettegés attól, amit hallani fog.
- Én… Én nem akartam ezt…
A másik kezei lecsúsztak a lány derekáról.
- De…
Anne felszegte a fejét.
- Nem ,,De”! Eret, most nem erről van szó… én… meg tudom oldani!
A másik olyan hirtelen csattant fel, hogy a lány összerezzent.
- Hogy érted azt, hogy nem erről van szó? Nincs olyan, hogy nem erről van szó! – szelídebben folytatta. – Anne… figyelj. Elhiszem, hogy ijesztő lehet így elsőre, azonban… nézd, ez egy csodálatos dolog! Egy jó dolog, Anne, egy kisgyermek…
A lány úgy rándult meg, mintha belédöftek volna valamit.
- Azt mondod, ez jó dolog? Azt mondod, ez természetes?
A férfi nyugodtan pillantott le rá.
- Azt. Lehet, hogy elsőre ijesztő, de mégiscsak egy élet…
- Ijesztő? Ijesztő! Hah! Ijesztő, hát ideszarok, komolyan! – Anne kínlódva kacagott föl. – Azt mondod, ijesztő? Nem! Nem az! Az az ijesztő, ahogyan beszélsz róla… egy gyerek? Hogy be ne rottyantsak! Gyerekek és asszonyok halnak meg minden harmadik-negyedik szülésnél, tudtad? Tudtad? – levegő után kapott. – Hogy azt mondod… Ehh! Egy élet? Egy élet! Minden élet kilobban egyszer, ezt te is tudod, elég egy döfés, egy ütés, esetleg pár csepp ügyes méreg… Nem ér semmit! Semmit! Az én életem, az én testem, bennem van! Bennem, érted? Bennem! – szavai hisztérikus kacagásba fúltak.
A másik kezdte elveszteni a türelmét. Gondolatai megfoghatatlanul kavarogtak, és kirántották az oly biztosnak hitt talajt a lába alól, a keserűség pedig úgy csordult ki belőle, mint a méreg a túltöltött pohárból.
- Anne, ez egy gyerek! Benned van, de az istenekre, talán elfelejtetted, hogy én ültettem beléd?! Elfelejted, hogy az a magzat éppen úgy az én gyerekem is, mint  a tied? Egy gyerek! Érted?! Egy gyerek! Egy síró, rózsaszín csecsemő! Ezt a csecsemőt… a gyerekemet akarod megölni, Anne!
A lány arca megrándult.
- Én csak azt tudom, hogy én… - a sírás fojtogatta. – Én ehhez túl fiatal vagyok! Nem… Nem vagyok elég érett… Az istenekre, tudsz jobb megoldást? Tudsz más megoldást, mint elhajtani? Ez nem…
A férfi arca megvonaglott a belsejét marcangoló, kegyetlen, hideg dühtől.
- Remek. Ezek szerint, miután otthagytad az anyádat és megölted az apád, most a gyermeked következik…
Anne megmerevedett. Arca kivörösödött a visszafojtott sírástól, kimeresztett szemeiből azonban akaratlanul csordultak ki a könnyek.
- Ez… Ez most… - kifordult az ajtón.

A másik elkeseredett, szégyentől égő dühvel kapott utána.
- Anne… én nem úgy…
A lány sziszegve tépte ki magát a kezéből.
- Eressz! – tekintete valami olyan névtelen, mély dühvel villant meg, amely talán már a gyűlölettel volt határos. – Eressz!
Mikor eltűnt a pajta mögött, a férfi lerogyott az ágy szélére. Nem volt ereje szitkozódni.

Anne szinte berohant a pajtába. Lábai reszkettek, és egy pillanatig azt hitte, menten összerogy, ahogy megrázta a zokogás. Raindancer halkan fölhorkant a lépteire.
- Rain… - a lány szipogva fogta két kézre a sárkány orrát, aki lágyan az ölébe fújt. – Rain…
A szörnyennagy rémség mintha megérezte volna ennek a törékeny, puha lénynek, apró ember-lánynak a szomorúságát, dühét, hogy… hogy szüksége volt rá.
Szárnyait kitárva szinte sátrat vont az oldalához bújva felzokogó lány fölé, aki reszketve simította arcát a forró, pikkelyes bőrhöz.
A sárkány puhán hajtotta a fejét Anne ölébe, s lassan, szinte doromboló mormogással hunyta le a szemét. A lány még megrázkódott ugyan a néma zokogástól, a szörnyennagy rémség közelsége azonban mintha feloldott volna benne valamit.

Ő nem így tervezte. Nem ezt akarta – vagy még inkább: nem akarta ezt. Az egészet.
Ő szerette volna, ha minden simán megy… A legjobb lett volna persze vigyázni. A legjobb lett volna nem teherbe esni, azonban ami megtörtént, megtörtént… Viszont a kimenetelét meg tudta volna változtatni. Most egy pillanatig csak azért haragudott magára, amiért nem tartotta meg a gyermek tudását… Szerette volna, ha kész tényeket állíthat Eret elé, ám a férfi reakciója őt magát is meglepte. Nem… Nem hitte volna. Számára valahogy az egész helyzet ilyennek tűnt most: kilátástalannak és átláthatatlannak. Ez az egész együttlakás-dolog már önmagában sem volt tiszta: szerelemnek sok, házasságnak kevés. Sosem szentesítették egyetlen istenség nevében sem, bár ő maga sem vágyott erre soha… és úgy tűnt számára, hogy a  férfi sem. Különböző isteneket tiszteltek ők maguk is, különbözőt, mint a falubeliek, s nem volt, aki ezeket összefoghatta volna, de nem is volt rá szüksége senkinek. Mégis… Egy gyerek az egészen más dolog.  Az… már egészen más.
Nem arról volt szó, hogy félt volna tőle… Jobban végiggondolva leginkább önmagától félt. Az anyja árnyéka ott lebegett a feje felett, bármily messze volt is.
Nem, Anne nem attól félt, hogy mit tenne vele a gyermek. Ő attól félt, amit ő tehetne a gyerekkel.

41. Fejezet - Összeállt a kép

Sziasztok!
Ezúttal ismét egy felkavaróbb résszel érkezem, remélem, mindannyiótoknak tetszeni fog! Azt hiszem, nemigen szükséges magyaráznom, hogy miért is pontosan...
Jó olvasást! :)

A révületből izzadtan és reszketve ébredt fel. Véres álma volt, véres, és a fejében lüktető fájdalomnál ezerszer szörnyűbb volt a tudat, hogy valami történt. Valami, amelyre nem tudta a magyarázatot. Körmei a tenyerébe mélyedtek, és vörösen szivárgó nyomokat hagytak maguk után, az emléket és a fejében égő gondolatokat azonban ez sem tudta elnyomni. Zavarodott gondolatai egyre a véres, élesen sikoltó fájdalom körül kavarogtak, és nem tudtak benne életté vagy halállá ülepedni.
Ezúttal szerencséje volt: az álmok és a szellemek kegyesek voltak hozzá. Révülete megszülte a maga gyermekét, képek táncoltak a szeme előtt, érezések, érzelmek viharzottak keresztül rajta, hol a magasba szakítva, hol a földig tiporva őt, keblei között még égetett a kicsorduló álom-vér, tagjai lázasan lüktettek, méhében pedig ott feszült az ismeretlen rémületes-szép valósága. Reszketett a kíntól, ami végigömlött rajta, reszketett a tudattól, hogy valami visszafordíthatatlan, valami nyomot hagy, valaminek vége, valami más kezdődik, sikoltva markolt a hajába, mintha ezzel meg tudná védeni magát a daturaálmok halántékába vájó, karmos ujjaitól, teste ívbe görbült, mint a vajúdó asszonyoké, a következő pillanatban azonban egy csapásra minden letisztult. Pupillái kitágultak, ahogy végigömlött rajta a felismerés, a következő pillanatban pedig arcán széles, keserű mosoly terült el.

- Megtalálom  - a csend megremegett a kunyhóban. -  Megtalálom – fordult a tűzhelyen parázsló, soha többé fel nem lobbanó lángokról álmodó zsarátnok elé. – Megtalálom, ha belepusztulok is… A lányom! – sikoltott fel hirtelen, mintha valaki kétségbe akarta volna vonni a szavait. – A lányom! Anne!

Kapkodva ragadta meg a zsákját. Tárgyak után nyúlt, tárgyakat hajított el türelmetlenül, megint másokat dédelgetve ejtett a zsák jóformán feneketlen mélyére. Takaró, a munkájának eszközei, talizmánok, egy ivókürt… Utoljára egy gyöngyökkel és csontokkal teleaggatott, barna subát kerített a nyakába, majd a botja után nyúlva kifordult az ajtón, és végigkarmolt az ajtófélfán. – Soha többé ne zárja be senki!

*****

- A hajó... kifutott a fjordból! - Ruffnut kiáltása végigvágott a lomha csend széles, barna hátán. Raindancer sziszegve pattant fel, tüskéi ezerfelé meredtek, s ahogy Anne fölkapott a hátára, szarvait megrázva mordult fel ismét.

Ahogy a három sárkány ellökte magát a szirtfaltól a mélység fölé, a hajón megbolydult a legénység. Két háló pörögve repült a levegőbe, minden, célzásra tett kísérlet nélkül, mikor azonban a cipzárhát elsuhant a hajó felett, a tétova ellenállás vad menekülésbe csapott át.

A tervben ugyan az szerepelt, hogy elcsalják a csapdászokat a szigettől, azonban ez már inkább emlékeztetett az elcsatangolt marhát terelő szelindekekre; nem, itt már nem ők voltak az üldözöttek. A hajó a déli szelet kihasználva vonta fel a vitorláinak maradékát, s a korhadozó teknőtől meglepő gyorsasággal kotródott észak felé.

- Magashegy* felé mennek! - Eretnek kedve lett volna ujjongani. Magashegy, még ha csak névleg is, hűvös békét ápolt Berkkel: a magashegyieknek szükségük volt Berk szövetségére, akkor is, ha flottájuk jóval erősebb volt a sárkányszigeténél, azonban egy sereg - nem sereg. Magukban nem sok jóra számíthattak volna, nem hitte tehát, hogy komoly veszélyt jelentenének a kedélyeket esetleg felkorbácsoló csapdászok. - Nem ártana követni őket, amíg...

Nem kellett kétszer mondani. A sárkányok mintha kifejezetten élvezték volna a hajszának nem igazán nevezhető, apró támadásokat, szinte hasították a levegőt: most lehetett csak igazán érezni a különbséget a hajók és a sárkányok tempója között. Magashegy kikötője nyitva állt.

*****

Mikor Hiccup benyitott a szobába, megcsapta valami puha, meleg, tejes illat. A félhomályban nem látott mást, csak a bölcső oldalán szinte életre kelő faragványokat, s már éppen kihátrált volna, amikor a homály egy darabja megrezdült, s a fal melletti padkáról Astrid emelkedett fel.
- Hiccup! – nehezen állta meg, hogy ne sikoltson örömében. A férfi néma boldogsággal tárta ki a karjait, és csak szorította, szorította őt magához, Astrid pedig a vállhajlatába fúrta a fejét. –Hiccup… - kedve lett volna zokogni örömében. Az elmúlt két nap számára kínosabban telt, mintha egy börtönben sínylődött volna valamelyik ellenséges szigeten, azonban ezt a börtönt – mert számára ez sem volt más – szeretnie kellett. Mert ez volt a feladat. Stoick mellett bármennyi időt el tudott volna tölteni, ezzel nem is volt gond, azonban a tudat, hogy a többiek eközben odakint harcoltak ismeretlen körülmények között, ismeretlen emberekkel szemben, ki tudja, meddig, és nem segített sokat Valka jelenléte sem, aki nem hiába szerette hangoztatni, hogy Hiccup mindig is rá hasonlított. Egy-egy mozdulata vagy szava is elég volt olykor ahhoz, hogy Astrid legszívesebben elsírja magát. Csak mert… csak mert Hiccupra hasonlított. És ez elég volt.
Érezte, ő is érezte, hogy valami megváltozott benne, és ugyan szégyellte magát olykor emiatt, azonban Hiccup úgy emlegette, hogy ,,megszelídült”. Astrid viszont nem akart megszelídülni. Lehet, hogy egy anyának ez a dolga, azonban ő nem akart olyan anya lenni, mint akik folyamatosan a konyhában sürgölődnek és csak a családjuknak élnek. Persze Astrid Hoffersontól soha senki nem is várt volna el ilyesmit, azonban a kép mégis be-bekúszott a gondolatai közé és megkeserítette az álmait. Azonban most… Hiccup itt volt. Hiccup itt volt, és ez mindent megváltoztatott. Kinyitotta az aranykalickát, de a madár nem akart már rajta kirepülni.

Anne összekuporodott a tűzhely padkáján. Olyan jó volt ismét itt lenni, itthon lenni, egészen régóta nem fogalmazódott meg benne honvágy, s ez most valahogy új volt és szinte kellemes. Valami puha bizonyosság kúszott a gondolatai közé, a tudat, hogy most itthon van, itthon, itthon… Ízlelgette a szót.
Eret állítólag Hiccupnak jelentett a ,,küldetés” eredményéről, Anne azonban biztos volt benne, hogy várnia kell egy darabig. Astrid most fontosabb volt, mint a jelentés, akkor is, ha egy főnöknek a népe az első.

Megmozdult, hogy fölemelkedjen a padkáról, mikor a tűzhely kezdett átforrósodni, ekkor azonban valami történt. Valami, amire nem számított: valami – megmozdult. Benne. Az oldalára tapasztott kézzel dermedt mozdulatlanná. A mozgás  ismétlődött… Az első, ami átvillant az agyán: a vérzés. A vérzés, ami azóta, amióta Erettel volt…
Nem. Az nem lehet.
Lélegzete egy pillanatra mintha megállt volna, ahogy átvillant rajta a felismerés. Ilyen nincs. Nincs. Nincs.
Valamit elszámolt, valamire rosszul emlékszik, itt valami nincs rendjén, ilyen nincs…
És akkor összeállt. A kép.
Nem csak a dühtől émelygett ő, nem a fáradtság miatt volt gyenge, nem a gyász miatt, nem csak ezért…
Túl nagy volt a nyugalom. Két hónapja. Vagy… vagy több.
De valahogy úgy.
Torka elszorult. Talán… talán már az első alkalommal?
Nem volt benne biztos.
Viszont, ha így van, szinte biztos, hogy már késő. Átkozta magát. Hogy nem vette észre? Mégis, hogyan? Más asszonyok egyből… Tudják. Érzik. Ő pedig…

És akkor belépett Eret.

*Magashegy Useless Reptile történetében kerül elő, itt