Sziasztok!
Igen, az előre jelzett csúszás után elhoztam nektek a balett-au minisorozatának első részét, amolyan bevezetőként, nagyon remélem, annak is tetszeni fog, akinek nem olyan közeli ez a világ, azonban ha valami nem teljesen érthető a tánc kapcsán, nyugodtan kérdezzetek kommentben.
Egy másféle hír is van azonban: mivel a következő csaknem három hetet külföldön (Amerikában) fogom tölteni, ahol a mobilnetem érthető okokból használhatatlan, nem tudok biztos időpontot mondani, hogy mikor érkezem a következő résszel, kérem hát a türelmeteket!
Amikor csak sikerül wifit vadásznom, jövök, addigis szép nyarat mindannyiótoknak!
Most pedig: spiccre fel! :)
Igen, az előre jelzett csúszás után elhoztam nektek a balett-au minisorozatának első részét, amolyan bevezetőként, nagyon remélem, annak is tetszeni fog, akinek nem olyan közeli ez a világ, azonban ha valami nem teljesen érthető a tánc kapcsán, nyugodtan kérdezzetek kommentben.
Egy másféle hír is van azonban: mivel a következő csaknem három hetet külföldön (Amerikában) fogom tölteni, ahol a mobilnetem érthető okokból használhatatlan, nem tudok biztos időpontot mondani, hogy mikor érkezem a következő résszel, kérem hát a türelmeteket!
Amikor csak sikerül wifit vadásznom, jövök, addigis szép nyarat mindannyiótoknak!
Most pedig: spiccre fel! :)
- Ezaz! Anne, Anne! Anne, megcsináltam! Meg-csi-nál-tam! Érted? Az istenekre, fel bírod ezt fogni? – a szürke pulcsis, szakadt farmerbe bújtatott, fekete hajú, filigrán lány úgy ugrott a másik nyakába, hogy az meglepetten tántorodott hátrébb. A művészeti központ halljában néhányan kutatva pislogtak feléjük, valaki mosolyogva megcsóválta a fejét, a portás pedig akkorát ásított, hogy az állkapcsa megreccsent belé.
- Melyik szerepet kaptad meg? – szuszakolódott a faliújsághoz a másik lány, hosszú, barna hajú, feketébe öltözött teremtés, mikor azonban megpillantotta a kiragasztott szereposztást, olyan hangot adott ki, mint egy napos csibe. – Rain! Te lettél a Kék sárkány? Ez komoly? – sivította, és most ő szorította magához a barátnőjét. – Az istenekre, gratulálok! Hogy te…
A másik csillogó szemmel pásztázta tovább a kiírást. Igen, a teremben töltött plusz órák és a széttáncolt spicc-cipők meghozták az eredményt: a kék sárkány az egyik legnehezebb, mégis, talán legszebb szerepe volt a darabnak. A történet, Jonas Powell által írt balett tulajdonképpen három felvonásból, három kisebb történetből állt: A fiú és a sárkány egy barátságról mesélt táncban és zenében, A gnúvad eleste a végső győzelemről szólt, a Sárkány barátsága pedig az ezt követő béke beálltát beszélte (táncolta) el. A kék sárkány szerepe a harmadikban, vagyis utolsóban volt jelentős, de ez a szerep is sokkal kiemelkedőbb volt, mint amire Raindancer számítani mert. Ő sosem érezte magát elég jónak, annak idején volt pár sérülése is, amelyek lelassították a táncban való fejlődését, most pedig kapott egy olyan szerepet, amelyről nem is álmodott…
- A morajszarv szerepét Skullcrusher kapta – rezzentette fel a tűnődéséből Anne, majd elnevette magát. – Ne nézz így rám, nem én tehetek róla! Jó lesz ez!
A darab kék sárkányának három nagy jelenete volt, egy szólótánc, egy pas de deux a morajszarvval és egy az idegen lánnyal a darab vége felé, viszont Skullcrusher nem az a fiú volt, akivel Raindancer bármikor szívesen együtt táncolt volna. Már nem is tudta, mikor kezdődött köztük ez a feszültség, de egészen biztos volt benne, hogy nem akarja ezt…
- Szarok bele! – nem fogja engedni, hogy bárki vagy bármi elrontsa ezt az élményt, ezt már most elhatározta. – Skullcrusher majd kibír, nem érdekel, de…
- Ezen ne múljék! - Anne megragadta a karját. – Meghívlak egy fagyira, mit szólsz? – húzta el magával a tiltakozó Raindancert, aki még végigolvasta volna a szereposztást, fagyizás helyett is akár, a másik azonban túl lelkes volt, hogy ezt figyelembe vegye.
Anne-nek könnyű volt, ő megtehette: ugyan a barátnője balerina volt, ő azonban zenésznek tanult. A zenekara koncertmestereként képes volt esténként megvárni az olykor tíz, tizenegy körül végző Raindancert, valamelyik üres teremben gyakorolva, hogy együtt menjenek vissza a kollégiumba. Mindez azóta volt így, amióta egy este Rain szembetalálta magát egy meglehetősen ittas társasággal… Nem, az az egy sérülés nem tánc közben érte. Azok Skullcrusher haverjai voltak, habár a fiú akkor épp nem volt velük, hiszen ő is ott volt az órán. Mindenesetre mikor mentegetni kezdte a többieket, Rain úgy csapta rá az öltöző ajtaját, hogy csak úgy reccsent, és őszintén szólva ez sem tett valami jót kettejük kapcsolatának…
De ez most nem számított. Ő volt a kék sárkány, a kora tavasz első fagylaltja láthatáron belül volt, a nap sütött, a világ pedig puha volt és illatos, mint egy szaténruha.
Boldog volt.
- Melyik szerepet kaptad meg? – szuszakolódott a faliújsághoz a másik lány, hosszú, barna hajú, feketébe öltözött teremtés, mikor azonban megpillantotta a kiragasztott szereposztást, olyan hangot adott ki, mint egy napos csibe. – Rain! Te lettél a Kék sárkány? Ez komoly? – sivította, és most ő szorította magához a barátnőjét. – Az istenekre, gratulálok! Hogy te…
A másik csillogó szemmel pásztázta tovább a kiírást. Igen, a teremben töltött plusz órák és a széttáncolt spicc-cipők meghozták az eredményt: a kék sárkány az egyik legnehezebb, mégis, talán legszebb szerepe volt a darabnak. A történet, Jonas Powell által írt balett tulajdonképpen három felvonásból, három kisebb történetből állt: A fiú és a sárkány egy barátságról mesélt táncban és zenében, A gnúvad eleste a végső győzelemről szólt, a Sárkány barátsága pedig az ezt követő béke beálltát beszélte (táncolta) el. A kék sárkány szerepe a harmadikban, vagyis utolsóban volt jelentős, de ez a szerep is sokkal kiemelkedőbb volt, mint amire Raindancer számítani mert. Ő sosem érezte magát elég jónak, annak idején volt pár sérülése is, amelyek lelassították a táncban való fejlődését, most pedig kapott egy olyan szerepet, amelyről nem is álmodott…
- A morajszarv szerepét Skullcrusher kapta – rezzentette fel a tűnődéséből Anne, majd elnevette magát. – Ne nézz így rám, nem én tehetek róla! Jó lesz ez!
A darab kék sárkányának három nagy jelenete volt, egy szólótánc, egy pas de deux a morajszarvval és egy az idegen lánnyal a darab vége felé, viszont Skullcrusher nem az a fiú volt, akivel Raindancer bármikor szívesen együtt táncolt volna. Már nem is tudta, mikor kezdődött köztük ez a feszültség, de egészen biztos volt benne, hogy nem akarja ezt…
- Szarok bele! – nem fogja engedni, hogy bárki vagy bármi elrontsa ezt az élményt, ezt már most elhatározta. – Skullcrusher majd kibír, nem érdekel, de…
- Ezen ne múljék! - Anne megragadta a karját. – Meghívlak egy fagyira, mit szólsz? – húzta el magával a tiltakozó Raindancert, aki még végigolvasta volna a szereposztást, fagyizás helyett is akár, a másik azonban túl lelkes volt, hogy ezt figyelembe vegye.
Anne-nek könnyű volt, ő megtehette: ugyan a barátnője balerina volt, ő azonban zenésznek tanult. A zenekara koncertmestereként képes volt esténként megvárni az olykor tíz, tizenegy körül végző Raindancert, valamelyik üres teremben gyakorolva, hogy együtt menjenek vissza a kollégiumba. Mindez azóta volt így, amióta egy este Rain szembetalálta magát egy meglehetősen ittas társasággal… Nem, az az egy sérülés nem tánc közben érte. Azok Skullcrusher haverjai voltak, habár a fiú akkor épp nem volt velük, hiszen ő is ott volt az órán. Mindenesetre mikor mentegetni kezdte a többieket, Rain úgy csapta rá az öltöző ajtaját, hogy csak úgy reccsent, és őszintén szólva ez sem tett valami jót kettejük kapcsolatának…
De ez most nem számított. Ő volt a kék sárkány, a kora tavasz első fagylaltja láthatáron belül volt, a nap sütött, a világ pedig puha volt és illatos, mint egy szaténruha.
Boldog volt.
A próba szánalmas lassúsággal vánszorgott, legalábbis Anne számára mindenképp. Ült a terem egyik sarkában, és figyelte, ahogy a két jelenet próbája egyszerre folyik a terem két oldalán, persze zene nélkül, és bár ez zsongító volt ugyan, mégis, mintha láthatatlan erő kényszerítette volna, hogy odafigyeljen. Jobban meggondolva a láthatatlan erő valójában Eret volt, aki a csapdász szerepét próbálta a harmadik felvonáshoz, jelen pillanatban a szőke, laza kontyú Ruffnuttal. A második felvonásban a tánca inkább volt hip-hop, mint balett, azonban ebben a jelenetben ennek alig volt nyoma. Anne elgondolkodva figyelt.
- Látod? – összerezzent, ahogy Snotlout letelepedett mellé. – Szinte kéjeleg – bökött Ruffnut felé az állával. – Nagyon durva a csaj, de baromi jól táncol… ki se néznéd belőle – csavarta le egy ásványvizes üveg kupakját, és hosszú, hangos kortyokban nyelte az édes, friss vizet.
- Uhum – Anne nem pillantott rá. – Tényleg nagyon… jól csinálja. Tagadhatatlan, bár…
- Nem vagy a kedvence, mi?
A lány elnevette magát.
- Nem éppen.
Snotlout megint meghúzta az üvegét, s csak hosszú hallgatás után szólalt meg ismét.
- Pedig te sem táncolsz éppen rosszul…
Anne nem válaszolt. Bejárt ugyan táncolni, és Gobber tanár úr dicsérte is eleget, de mindez csak hobbi volt. Ő nem volt hivatásos táncos, ahhoz már előbb le kellett volna tennie a voksát a tánc mellett, tizenegy-két éves kora körül, ő pedig a zenét választotta, így, bár Gobber unszolására kisebb művészeti-iskolai előadásokban kaphatott szerepeket, itt nem volt helye.
- Miért mondod ezt?
Snotlout megvonta a vállát.
- Nem tudom. csak… csak eszembe jutott. Én is szívesen táncolnék Ruffnuttal, Eret meg annyira nem örült neki…
A lány idegesen pillantott föl.
- Most komolyan, mit akarsz ezzel?
A fiú ideges, nevetéssel, védekezőn tartotta maga elé a kezét.
- Nyugi, nem akarok semmit! Semmit, az ég egy adta világon! Csak gondoltam, hátha…
Anne fölemelkedett a földről.
- Remek. Akkor remélem, nem zavar, ha én most kimegyek a mosdóba…
Sokáig állt a tükör előtt. Snotlout szavaiban tényleg nem sok realitás volt, azonban mégis nyugtalanította a dolog. A fiú mindig ilyen volt… amikor valami nagy hülyeséget készült tenni.
- Látod? – összerezzent, ahogy Snotlout letelepedett mellé. – Szinte kéjeleg – bökött Ruffnut felé az állával. – Nagyon durva a csaj, de baromi jól táncol… ki se néznéd belőle – csavarta le egy ásványvizes üveg kupakját, és hosszú, hangos kortyokban nyelte az édes, friss vizet.
- Uhum – Anne nem pillantott rá. – Tényleg nagyon… jól csinálja. Tagadhatatlan, bár…
- Nem vagy a kedvence, mi?
A lány elnevette magát.
- Nem éppen.
Snotlout megint meghúzta az üvegét, s csak hosszú hallgatás után szólalt meg ismét.
- Pedig te sem táncolsz éppen rosszul…
Anne nem válaszolt. Bejárt ugyan táncolni, és Gobber tanár úr dicsérte is eleget, de mindez csak hobbi volt. Ő nem volt hivatásos táncos, ahhoz már előbb le kellett volna tennie a voksát a tánc mellett, tizenegy-két éves kora körül, ő pedig a zenét választotta, így, bár Gobber unszolására kisebb művészeti-iskolai előadásokban kaphatott szerepeket, itt nem volt helye.
- Miért mondod ezt?
Snotlout megvonta a vállát.
- Nem tudom. csak… csak eszembe jutott. Én is szívesen táncolnék Ruffnuttal, Eret meg annyira nem örült neki…
A lány idegesen pillantott föl.
- Most komolyan, mit akarsz ezzel?
A fiú ideges, nevetéssel, védekezőn tartotta maga elé a kezét.
- Nyugi, nem akarok semmit! Semmit, az ég egy adta világon! Csak gondoltam, hátha…
Anne fölemelkedett a földről.
- Remek. Akkor remélem, nem zavar, ha én most kimegyek a mosdóba…
Sokáig állt a tükör előtt. Snotlout szavaiban tényleg nem sok realitás volt, azonban mégis nyugtalanította a dolog. A fiú mindig ilyen volt… amikor valami nagy hülyeséget készült tenni.
Az utca üres volt; üressége azonban nem tette ijesztőbbé a szokásosnál. A gesztenyefák frissen serkent lombjai most egy-egy lámpafestette folttól eltekintve szinte feketének tűntek a sötétben, Raindancer azonban a kései óra ellenére nem volt fáradt. Péntek volt, sehova sem kellett sietni, és úgy érezte, az aznapi próbák után amúgy is megérdemel némi pihenőt.
A padon, ahová letelepedtek félúton a kollégium felé, Anne törökülésbe húzta a lábait, mint egy hosszú hajú Buddha, és körülbelül olyan nyugalommal is hallgatta a másik lány olykor sziszegésbe forduló, heves gesztikulációval kísért magyarázatait.
- És érted, fölemelt, de az ujjait szinte benyomta a bordáim közé, basszus, azt hittem, visítok… Komolyan, hogy lehet ilyet csinálni? Tanult táncos, annyit mondott Gobber, de ez… Ehh. Most gondolj bele… - persze, hogy megint Skullcrusherről volt szó. Anne remélte ugyan, hogy sikerül elsimítani a kettejük közti feszültséget, azonban úgy tűnt, a próbák során Raindancerben csak tovább mélyült a gyűlölet a nagydarab fiúval szemben. Halkan felsóhajtott, majd eszébe jutott valami.
- Amúgy… említetted a múltkor, hogy lesz valami találkád, vagy randid… - a másik úgy meredt rá, mint aki most pottyant le az égből egy szivárványszínű unikornison, de legalább Anne sikerrel járt: elterelte a témát.
- Ehm… I-igen, mondtam… Lolának hívják – a vékony, máskor oly magabiztos Raindancer szinte szégyellősen húzta össze magát. Mindig ezt csinálta, amikor más lányokról volt szó, Anne pedig imádta ezért. A másik minden határozottsága és szeszélye ellenére ilyenkor olyan szeretnivaló, egyszerűen aranyos tudott lenni, hogy legszívesebben megölelte volna. – Csak nem tudom… Fiatal. nagyon. Úgy értem, nálunk is fiatalabb, és kicsit félek, hogy…
Anne nevetve ölelte magához.
- Ugyan! Hiszen ha valaki, te gyönyörű vagy, és egészen biztos vagyok benne, hogy jól ki fogtok jönni – kacsintott rá, ami a sötétben mondjuk nemigen látszott, de érezte, hogy Raindancernek így is jól esett.
- Azt mondod…? - tétován ölelte vissza, hogy Anne felnevetett, ebben a pillanatban azonban beszédhangok hallatszottak valahonnan, s mire a lány felocsúdott, Eretet pillantotta meg, ahogy kilépett az egyik sarok mögül, a nyomában Skullcrusherrel. Úgy tűnt, egyikük sem vette észre a lányokat, Anne pedig halkan kuncogott fel, ahogy a ujját a felszisszenő Raindancer ajkaira nyomta, hogy el ne árulja őket.
- Shh, mi volna, ha…
- Anne? – Skullcrusher füle, úgy tűnik, jobb volt, vagy csak jó irányba nézett, azonban a hosszú, barna haját megrázva felpattanó lány felől szinte bugyborékoló kacagás nem arra vallott, hogy különösebben bánja, hogy lebuktak.
- Szóval végeztetek ti is – lépett közelebb a vállas, vörös hajú fiúhoz, és olyan hirtelen bökte oldalba, hogy az egy pillanatig levegőt venni is elfelejtette a meglepetéstől. – Reumás csigák – szinte köpte a szót azzal a szertelen jókedvvel, ami ellensúlyozni tudta az olykor egészen melankolikus természetét, és ami segített neki túlélni a gyerekkort egy alkoholista anyával és egy születése előtt eltűnt apával.
- Azt mondod? Na, megállj csak! – Eret játékos erőszakkal ragadta meg a karját, és egy szinte már lágy mozdulattal vonta magához, és a lány dereka köré fonta a karjait.
- Nehh, menjetek szobára! - Skullcrusher vigyorogva adta vissza a ,,reumás csigát”, Raindancer pedig nyögve emelkedett fel a padról.
- Ti meg…?
- Bentmaradtunk, mostanra jutott idő arra, hogy méretet vegyenek a jelmezekhez – Eret végre elengedte Anne derekát, aki azonban nem úgy tűnt, mint aki vissza akar ülni.
- Óh, szegény fiúk, mindig estére maradnak – vigyorgott, Skullcrusher azonban lemondóan legyintett.
- Nem akartok jönni? Akár meginni valamit, vagy fene tudja. Ja, és – fordult a felszisszenő Raindancerhez – bocs, ha a próbán nagyon meg találtalak szorítani…
A padon, ahová letelepedtek félúton a kollégium felé, Anne törökülésbe húzta a lábait, mint egy hosszú hajú Buddha, és körülbelül olyan nyugalommal is hallgatta a másik lány olykor sziszegésbe forduló, heves gesztikulációval kísért magyarázatait.
- És érted, fölemelt, de az ujjait szinte benyomta a bordáim közé, basszus, azt hittem, visítok… Komolyan, hogy lehet ilyet csinálni? Tanult táncos, annyit mondott Gobber, de ez… Ehh. Most gondolj bele… - persze, hogy megint Skullcrusherről volt szó. Anne remélte ugyan, hogy sikerül elsimítani a kettejük közti feszültséget, azonban úgy tűnt, a próbák során Raindancerben csak tovább mélyült a gyűlölet a nagydarab fiúval szemben. Halkan felsóhajtott, majd eszébe jutott valami.
- Amúgy… említetted a múltkor, hogy lesz valami találkád, vagy randid… - a másik úgy meredt rá, mint aki most pottyant le az égből egy szivárványszínű unikornison, de legalább Anne sikerrel járt: elterelte a témát.
- Ehm… I-igen, mondtam… Lolának hívják – a vékony, máskor oly magabiztos Raindancer szinte szégyellősen húzta össze magát. Mindig ezt csinálta, amikor más lányokról volt szó, Anne pedig imádta ezért. A másik minden határozottsága és szeszélye ellenére ilyenkor olyan szeretnivaló, egyszerűen aranyos tudott lenni, hogy legszívesebben megölelte volna. – Csak nem tudom… Fiatal. nagyon. Úgy értem, nálunk is fiatalabb, és kicsit félek, hogy…
Anne nevetve ölelte magához.
- Ugyan! Hiszen ha valaki, te gyönyörű vagy, és egészen biztos vagyok benne, hogy jól ki fogtok jönni – kacsintott rá, ami a sötétben mondjuk nemigen látszott, de érezte, hogy Raindancernek így is jól esett.
- Azt mondod…? - tétován ölelte vissza, hogy Anne felnevetett, ebben a pillanatban azonban beszédhangok hallatszottak valahonnan, s mire a lány felocsúdott, Eretet pillantotta meg, ahogy kilépett az egyik sarok mögül, a nyomában Skullcrusherrel. Úgy tűnt, egyikük sem vette észre a lányokat, Anne pedig halkan kuncogott fel, ahogy a ujját a felszisszenő Raindancer ajkaira nyomta, hogy el ne árulja őket.
- Shh, mi volna, ha…
- Anne? – Skullcrusher füle, úgy tűnik, jobb volt, vagy csak jó irányba nézett, azonban a hosszú, barna haját megrázva felpattanó lány felől szinte bugyborékoló kacagás nem arra vallott, hogy különösebben bánja, hogy lebuktak.
- Szóval végeztetek ti is – lépett közelebb a vállas, vörös hajú fiúhoz, és olyan hirtelen bökte oldalba, hogy az egy pillanatig levegőt venni is elfelejtette a meglepetéstől. – Reumás csigák – szinte köpte a szót azzal a szertelen jókedvvel, ami ellensúlyozni tudta az olykor egészen melankolikus természetét, és ami segített neki túlélni a gyerekkort egy alkoholista anyával és egy születése előtt eltűnt apával.
- Azt mondod? Na, megállj csak! – Eret játékos erőszakkal ragadta meg a karját, és egy szinte már lágy mozdulattal vonta magához, és a lány dereka köré fonta a karjait.
- Nehh, menjetek szobára! - Skullcrusher vigyorogva adta vissza a ,,reumás csigát”, Raindancer pedig nyögve emelkedett fel a padról.
- Ti meg…?
- Bentmaradtunk, mostanra jutott idő arra, hogy méretet vegyenek a jelmezekhez – Eret végre elengedte Anne derekát, aki azonban nem úgy tűnt, mint aki vissza akar ülni.
- Óh, szegény fiúk, mindig estére maradnak – vigyorgott, Skullcrusher azonban lemondóan legyintett.
- Nem akartok jönni? Akár meginni valamit, vagy fene tudja. Ja, és – fordult a felszisszenő Raindancerhez – bocs, ha a próbán nagyon meg találtalak szorítani…
