31. Fejezet - Éj

Sziasztok!
Tudom, ez a rész nem túl eseménydús, viszont Erenne, amire már nagyon szükség volt, és fel kell tankolni belőlük az elkövetkezendő, harcosabb részekre...
Szóval kellemes olvasást *.*



Mikor hazaért, Anne épp a tűzhely mellett kuporgott. Az első pillanatban úgy kapta fel a fejét, mintha ráijesztettek volna, azonban ahogy megpillantotta a férfit, elmosolyodott.

- Azt hittem, Spitelout megevett téged vacsorára – nevette el magát, ahogy a másik nyaka köré fonta a karjait. – Sokáig tartott…?

Eret belenevetett a csókba.

- Ugyan! Azért nem adom olyan könnyen a bőrömet… Na és Gerda…? Örült az édesapjának?

Anne elmosolyodott.

- Ezt úgy kérded, mintha nem ismernéd őket… Úgy visított, mint egy rettenetes rém, akinek ráléptek a farkára, úgy szaladt be hozzá… és Jörg tényleg jobban lett. Nem is látszik rajta, hogy beteg, úgy összeszedte magát… szóltam neki, hogy ha bármi gond van, vigyázunk rá, ha kell, de…

- Kis mókus, el tudom képzelni – vigyorodott el a másik. – Jó, hogy itt volt, de… te sütöttél halat? – esett a pillantása az asztalra.

- Nem, tudod, megsütötték magukat – a lány hangja csipkelődő volt, ahogy kibontakozott Eret öleléséből és az asztal mellé lépett. – Ennyit még én is tudok… és nem Valkától tanultam.

- Mit gondolsz, mikor jönnek értünk? Mi van, ha a tanácskozás csak álca? És mi van, ha sikerül megszöknünk?  Kihallgatás előtt vagy után? – Fenris idegesebbnek tűnt, mint bármikor, a szakállas pedig mogorván húzta össze magát. – Ha kiderül, hogy…

- Mit izgatod magad? Legfeljebb azt kapod, amit bárhol máshol az első pillanatban kapnál – mormogott maga elé, a másik azonban mintha meg sem hallotta volna.

- Az is lehet, hogy ha a fiúk nem mentek olyan messzire…

- Szétszórták őket, nyugodt lehetsz – Björn nem táplált magában illúziókat a serege állapotára nézve. – Legjobb esetben is szétszéledhettek azóta.

- Na és mi van, ha…

A következő pillanatban olajozatlanul felsíró ajtó hangjára egyszerre rándultak össze, azonban a főnök és az őt kísérő vikingek helyett csupán a kétségbeesett, holdvilágképű Fishlegs dugta be a fejét.

- A tárgyalás… kapkodott levegő után – A tárgyalás… Elmarad…!

Mikor a lihegése csillapult, Anne fészkelődő mozdulattal bújt a férfi karja alá, aki puhán közelebb húzta magához. Ahogy a lány végigsimított a süllyedő-emelkedő, széles mellkasán, ujjai megálltak egy pillanatra a tüzes bélyeg nyomán, amely most élénkvörös színt öltött, s egy pillanatra érezte, ahogy a másik megrezdült az érintésétől.

- Fáj…? – Anne puhán törleszkedett hozzá. Az első éjszakán, amelyen együtt voltak, fölszakadt a vállán lévő seb, azonban ez a fájdalom semmi volt ahhoz a csodához képest, amire a férfi akkor tanította. Ágyéka lüktetett ugyan a másik akaratos szerelmétől, azonban most ezt sem bánta…

Akkor furcsa, ellentétes érzések viaskodtak benne. Egyszerre akarta a másikat és rettegett tőle, sikoltva vergődött a fájdalomtól, és mégis, mikor elaludt a karjai között, úgy érezte, biztonságban van.

- Nem. Már nem – Eret hangja érdesnek hatott, s a lány érezte, ahogy még szorosabban magához vonja.

- Szólj, ha…

- A körmeid néha fájnak – vigyorodott el a másik. – De úgy kell nekem, mi? Menyét – nevette el magát. – Gerda egy kis tündér, de most… azért jó, hogy nincs itt - hallgatott el. Anne hallotta a mély, nyugodt lélegzetét, s ez jó érzés volt, békességes érzés.

A tűzhelyen pislákoló parázsra szürke hályogot vont a hűvös est, s a lány megborzongott, ahogy a lassan emelkedő telihold kerek képe bevigyorgott az ablaktáblák résein.

- Eret…

A másik megmozdult.

- Valami baj van?

Anne szinte hirtelen mozdulattal ült fel.

- Becsukom az ablakot. Nehogy…

- Van odakint valaki? – ült föl a másik is, a lány azonban megrázta a fejét.

- Nem, csak… csak a Hold. Semmi, csak…

Eret lassan elvigyorodott.

- Zavar téged?

A lány behajtotta az ablaktáblákat, majd tanácstalanul megtorpant. Ahogy ott állt, anyaszült meztelenül az apró szoba közepén, s bőrén babonás vörösbe derengett a kihúnyó parázs gyenge fénye, olyan volt, igazán olyan, mint a mondák gyönyörű, babonás boszorkányai.

- Néha az az érzésem, mintha figyelne. Anyám csinált néha ilyet, mikor gyermek voltam, csak állt ott, és figyelt, én pedig féltem felpillantani… olyankor örültem volna, ha odaül az ágyam szélére vagy megsimít, de ő csak nézett, nézett, aztán csendben kiment. Néha ma is az az érzésem, mintha…

A férfi elkomolyodott.

- Azt mondják, a Hold az asszony az égen. Ha édesanyád…

- Azt mondod, ő néz? Nem először hívják őt boszorkánynak, de azt senki sem állította, hogy a Holdasszony szemével látna – nevette el magát a lány, majd borzongva mászott vissza a vastag takaró alá a másik mellé.

- Hé, hideg vagy! – Eret jókedvűen dörmögött, ahogy Anne puhán elhelyezkedett mellette, és hozzásimult. – De… - komolyodott el. – Egyszer mesélhetnél arról, amiben… amiben hiszel. Végülis… Ez elég… más. Még az én törzsemben is máshogyan gondoltak dolgokat… Ott azt tartották, hogy a Hold a férfi és a Nap az asszony, mert az asszonyok öle forró és abból születik minden élet.

A lány arca elkomolyodott.

- Majd egyszer… majd egyszer mesélek. De mi volna, ha az az egyszer inkább holnap lenne? Későre jár… - fészkelődött egy keveset, ahogy a másik magához húzta. A férfi érdes ujjai megsimították a lány kebleinek lágy bőrét, hogy az puhán felnevetett, Eret pedig beleszuszogott a hajába.

- Ha tudnád, milyen vagy ilyenkor…

- Hm? – Anne huncutul pillantott föl.

- Hát, például kicsi és… - nevette el magát a másik.

- Hé! – tiltakozott a lány. – Kikérem magamnak, én…

-  Hagyd, Menyét – Eret vigyorogva húzta magához. – Nem azon múlik. Hidd el, nekem tetszel – mormogott bele a nyakába, hogy Anne halkan fölsóhajtott. Ez most nem a vágy kapkodó, vagy az épp beteljesülő szerelem kínlódó sóhaja volt, hanem valami furcsa, fáradt-derűs lélegzete egy el nem fojtott mosolynak, ahogy arca ismét a másik mellkasához simult. Érezte a kimért, lassú lüktetését és elvigyorodott, ahogy a férfi elnyomott egy ásítást.

- Nem akarsz még aludni? A bagoly a mellényeden nem garantálja, hogy…

- Nem rossz ötlet…

Anne elhallgatott. Leszállt az éj.

Nem volt szükség szavakra.

Egy kis kiakadás - Választ kaptam

Az első reakcióm: én besírok. Ennyi. Kész. Flake-nek ennyi volt, meghalt, game over, kaputt...

Egy régebbi bejegyzésben filozofáltam egy keveset a sárkánycsapdászok (és persze Eret) hovatartozásával kapcsolatban, azonban Avannak tumblr-jén kutakodva (van pár félelmetesen beteg alkotása, de ő az a tipikus őrült zseni) találtam egy utalást, miszerint Eret és a csapdászok külsejét számi és inuit (aka eszkimó) kultúrák inspirálták.

Én persze örültem, mint rettenetes rém a halasvödörben, hogy most majd jó sok mindent megtudok a kultúrájukról ami további támpontokkal szolgálhat az elkövetkezendő jelenetek egyikéhez-másikához, azonban amit találtam, azon egyszerűen kiégtem. Teljesen.

Tudjátok, hogy mennyire foglalkoztatott a tetoválásaik eredete, sokféle megoldás megfordult a fejemben ezzel kapcsolatban, azonban amivel találkoztam, eléggé leblokkolta a gondolataimat... ugyanis ezekben a kultúrákban a jellegzetes álltetoválást csupán a nők viselték.

A férfiakat is tetoválták persze, azonban ők a mintákat az orcákon és a szemek mellett viselték, elsősorban a fulladásos halál ellen védő, Y alakú jeleket, valamint az orkák (=kardszárnyú delfinek) szem mögötti, fehér foltjait utánzó köröket viselték, hogy védve legyenek az állattól/az állat szelleme által.

Persze, a film szempontjából mondhatjuk, hogy mindegy, végülis a vikingek se jártak soha tülkös sisakban, de ez...

Számomra több, mint komikus.

Jövök ám a résszel, csak… Nyaff.

DW pls…

30. Fejezet - Tanácsterem

- Nem! Szó sem lehet róla! – csattant a bekötözött lábú Spitelout hangja a tanácsteremben, mikor Eret halkan belépett. Hiccup kérte, hogy jöjjön el a foglyok sorsát eldöntendő gyűlésre, hiszen ő egész más szemmel láthatta a dolgot, mint a berkiek. Igyekezett feltűnésmentesen közelebb jutnia tűzkör kávájához, amely körül a berkiek a tanácskozásaikat tartották, Spitelout azonban rá sem pillantott, úgy beleélte magát a beszédbe. – Ha ideengeditek őket, én esküszöm, hogy…

- Nem erről van szó – Hiccup türelmetlenül hajolt előre. – Ha a vezérükkel sikerül egyezségre jutnunk…

- Akkor mi garantálja, hogy nem támad ránk újra? Csak éppen előbb megismeri a szigetet és a védelem gyenge pontjait… Nekik a sárkányink kellenek, és a hatalom, érted, a hatalom!  Ezt az embert nem lehet meggyőzni, ahogy Dragót sem lehetett, ezt te tudod a legjobban! Vagy még több embert akarsz elveszíteni…?

Hiccup arca elsötétült. Eret egy pillanatig biztos volt abban, hogy Spitelout rettenetesen meg fogja még bánni ezt a megjegyzését, a főnök azonban néhány pillanat után lehajtotta a fejét és fojtott hangon megszólalt.

- Mit akarsz tenni?

Spitelout kihúzta magát.

- A foglyok veszélyesek, ezt mind tudjuk. Ha elengedjük őket, mi garantálja, hogy nem kezd ez a Björn újra szervezkedni a sziget ellen? Én azt mondom, az ellenséget gyökerestül ki kell irtani! Hiccup, ha nem statuálsz példát most, soha nem fognak téged erőskezű, igazi főnöknek számítani sehol, és…

- És az éjfúria? És az eddigi győzelmei, amelyeket Berk számára szerzett…? Egy sárkányfőnök nem azért büntet, hogy erősebbnek tűnjön. Úgy beszélsz, Spitelout, mintha tettetnie kéne az erejét, mintha Hiccup nem bizonyított volna eleget! – Gobber hangja szinte jókedvűnek hatott, arca azonban halálosan komoly maradt.

A hirtelen beállt, ellenséges csendben csak a tűz pattogása hallatszott.

- Mi-mi volna, ha megpróbálnánk meggyőzni őket? – Fishlegs hangja szinte kocsonyásnak tűnt. – Ha megtudnák, milyenek a sárkányok valójában, biztosan meg tudnának változni… Vegyük mondjuk Eretet! – pillantott a csapdászra, aki meghökkenten kapta fel a fejét. – Ott van Skullcrusher, és ma ugyanolyan lovas, mint mi, pedig azelőtt…

- Kedves tőled, de… jó, nem akarok egyik oldalra sem állni, viszont hidd el, ha csak úgy, az akkor történtek nélkül, egy portyán találkozom Skullcrusherrel, nem sokat gondolkoztam volna azon, hogy lelőjem-e, vagy sem. Ha  engem kérdezel… Ebben sok minden közrejátszott, és ha lett volna egyszerűbb lehetőségem, nem biztos, hogy… Figyelj. Ez egy egészen más élet. Ezt ti is tudjátok hiszen ti sem sárkányháton születtetek. Ha az emberben az él, hogy a sárkányokat gyűlölni kell, de legalábbis kártékonyak és az ember ellenségei, vetélytársai, azt… azt nagyon nehéz megváltoztatni. Ahhoz valami igazán nagy élmény kell – Hiccup egyetértően bólintott. – Azonban Björn esetében nem tudom, ezt hogyan lehetne elérni. Ő, bár messze nem annyira, mint Drago, de ért a sárkányokhoz, és nem fogja őt meghatni egy sétarepülés –hunyorított a főnökre, aki visszafojtott egy halvány vigyort. Astrid első pozitív élménye a sárkányokkal hasonlított a sajátjához, bár az utóbbinál a romantikus hangulat helyett inkább a küzdelem az életért volt a jellemző.

- Mondasz valamit, de…

- Nem mondasz semmit, csapdász. Beszélsz, és nem mondasz semmit – Spitelout szinte hanyagul a kávára könyökölt. – Nem az a kérdés, hogy mi történt veled, és hogyan szerezted meg Stoick sárkányát a halála másnapján, hanem…

- Na, most már elég! – Hiccup arca kivörösödött, hangja pedig remegett a dühtől.  – Ha nem szolgálsz használható megoldással, Spitelout, csak mások javaslatait tudod ezzel a modorral lehúzni, akkor én köszönöm a segítő szándékodat, de nincs rá…

- De, nagyon is szükség van rá, Hiccup – Gobber hangja szinte szelíd volt. – Spitelout barátunk fékezhetné a nyelvét, abban azonban igaza van, hogy kétszer is meg kell gondolnod, mielőtt elhamarkodottan cselekszel. Ezek az emberek valóban Berkre törtek, és nem kétséges, hogy újra megtennék, ha lehetőségük adódna rá. Ugyan seregük most nincs…

- Abban én nem lennék olyan biztos. – Eret megrázta a fejét. – Ahogy őket ismerem, nem mentek messzire. Ezeknek a csapdászoknak nincs állandó bázisuk, ők… ők a vezértől függenek, aki munkát ad nekik. Hacsak nem lép más a helyébe, vagy megvárják Björn visszatértét, vagy szétszélednek, de nem fognak messzire menni. Valószínű, hogy amíg nem fizet senki a sárkányokért, nem fáradnak azzal, hogy külön vadásszanak rájuk, azonban ha a közelükbe kerülnek, nem teszem tűzbe a kezem, hogy nem fogják be őket. Amondó vagyok, hogy amíg el nem dől a foglyok sorsa, érdemes volna esetleg… hogy is mondjam, jobban vigyázni rájuk.

- Ezért hívtunk a tanácsba, csapdász – Spitelout mintha megpróbált volna némi melegséget csempészni a hangjába, ami nem sikerült túl meggyőzően. – Ezért, nem pedig, hogy a sárkányodról mesélj, hiszen…

- Én hívtam ide, és azért, hogy a másik oldalról is halljunk véleményt. Ő tudja, mi hogy működik abban a csapatban. Ez nem egy nép, Spitelout, ezek szedett-vedett, innen-onnan jött emberek, akik nem függnek helytől és a saját törvényeik szerint élnek, ami azt mondja, hogy a sárkány áru, vagy a sárkány ellenség, de semmi esetre sem barát. Mindenkinek igaza van abban, hogy veszélyesek. Eret jól mondja, lehet, hogy nem elsődleges céljuk Berk elfoglalása, amíg nem hullik magától az ölükbe, de a sárkányokat nem zárnám el.

- Hm? – a tanácskozók egy emberként fordultak Hiccup felé.

- Mit akarsz csinálni? – Gobber  arcán kíváncsisággal vegyes aggodalom suhant át, majd szarkasztikus nyugalommal törülte meg a bajuszát. – Azon kívül, hogy valami zseniálisan őrült terved van, ahogy látom. És az is biztos, hogy nélkülöz minden logikát, de… Halljuk! Ritkán szoktuk megbánni.

Hiccup elgondolkodva túrt bele a hajába.

- Ha igaz, amit Eret mondott, és előfordulhat, hogy a közelükbe kerülő sárkányokkal megpróbálkoznának… hm. Egy lehetséges terv: ha a sárkányok egy részével eltereljük a figyelmüket, és elcsaljuk őket a sziget közeléből, Björn seregének magja megsemmisül… Viszont ehhez az kell, hogy felderítők számoljanak be minden, a sziget közelében maradt hajóról… Eret? Mit gondolsz?

- Mi? Hogy én? – a csapdász zavartan pillantott körül, majd halványan elvigyorodott. – Nekem személy szerint tetszik a terv. És tekintve, hogy a nagyobb hajók nagy része megsemmisült, vagy legalábbis használhatatlanná vált…

- Hiccup, jól gondold át. Nem ellenzem, de ha ezt akarod tenni, mi lesz, ha elég messze kerültök Berktől? Mert azt nem kétlem, hogy ezt az akciót te akarod majd vezetni. Hogyan szabadulsz meg ott a téged követő hajóktól? Erre az útra csak a legerősebbeket viheted magaddal… azokat a sárkányokat és lovasokat, akikben tényleg megbízol. Pontosabban, akiknek nem csak a hűségében bízol meg, hanem hagynád, hogy maguktól hozzanak döntést, ha szükséges…

Hiccup megvakarta a tarkóját.

- Nos… Ez a terv még nincs teljesen kidolgozva, de azt hiszem, erre sort kerítek majd a tanácskozás után. Azt azonban…

- Azt tudom, hogy ezek a terveid egészen jól is el tudnak sülni, azonban egyet jobb, ha szem előtt tartasz: ehhez időre van szükség. Napokra, sőt, hetekre, s ezt a legjobban talán úgy lehet elérni, ha a foglyokat a markodban tartod. Hiszen, ha jól értem, éppen ez a cél: szétszórni a sereget, hogy ne egyesülhessen a vezérével, jól mondom? – Spitelout megtámaszkodott a tűzkör káváján. A csapdász látta az arcán a görcsösen leplezni próbált fájdalmat, azonban tudta: a nagydarab viking büszkébb annál, semhogy a sérülése miatt leülne a tanácskozáson. – Ha már kivégeztetni nem vagy hajlandó, legalább egyet fogadj meg: ne engedd el, amíg bizonyos nem vagy abban, hogy háromnapi hajóútra innen nincs egyetlen csapdász sem! – Eret halkan megköszörülte a torkát. – Jó, rajtad kívül.

Hiccup vigyorogva bólintott.

- Megszívlelem a tanácsod. Ez a lényeg, és ha vállalod, rád bíznám a foglyokat, amíg…

- És Valka? Ő nem tudna segíteni? Azt mondják, ő tényleg beszél a sárkányok nyelvén… - emelkedett szólásra az egyik szőke, tömött bajuszú viking.

Hiccup arca elkomorodott.

- Anyám… anyám sajnos nincs túl jó állapotban. Nem hinném, hogy a legjobbat tenne neki, ha most… meg kellene erőltetnie magát…

A tanács tagjai lassan szétszéledtek, ki-ki a maga dolgára, Gobber azonban megállt Hiccup mellett.

- Ha elmész, van terved, kit viszel magaddal? A szigeten is érdemes hagyni jó embereket, hiszen sosem tudhatod, ki akarja kihasználni a lehetőséget, ha a főnök kiteszi a lábát, azonban…

- Nem kételkedem abban, hogy Spitelout rendet tart majd, ha kell. Talán még örül is, hogy megbízatást kap, hiszen…

- Azért nem ártana valaki, aki esetleg…

- Visszafogja, erre gondolsz? – Hiccup megdörzsölte a homlokát.

- Akár. De te döntsd el, mire hatalmazod föl. Viszont erre a küldetésre…

- Mondtad már. Csak azokat vigyem, aki jól ismeri a sárkányokat, akiben megbízom, akinek van fogalma a harcokról és aki kiáll mellettem a túlerővel szemben is, mégis, arra kérlek, maradj inkább Berken. Tudod… - nyelt egyet. – Ha én most elmegyek, nem tudom megmondani, mikor érek vissza pontosan. Lehet, hogy két-három nap, lehet, hogy több hét… Lehet, hogy harcba sem kell majd bocsátkoznunk, és az is lehet, hogy kénytelenek leszünk vállalni az ütközetet, Astridot pedig ilyen állapotban nem vihetem magammal. Az ő állapotában… Tudod… Bármelyik nap… bármelyik órában eljöhet az ideje, és sosem bocsátanám meg magamnak, ha…

Gobber arca halálosan komoly maradt.

- Meg tudlak érteni, Hiccup… meg tudlak érteni, fiam. Azt akarod, hogy…

- Jó volna tudni, hogy vigyázol Astridra, hogy ha bármi történik… És persze kell valaki, aki tartja az emberekben a lelket. Spitelout rendet fog tartani, azonban…

- Nem kell magyarázkodnod – Gobber halványan elvigyorodott a bajusza mögött. – Igazad van, és örömmel maradok. Viszont kit vinnél magaddal?

Hiccup hosszan kifújta a levegőt.

- Ha arról van szó… Elsősorban Eretre gondoltam.

29. Fejezet - Láz

Hullámok. A vérszínű tenger tarajos hullámai úgy vonaglottak, akár az izmok egy élve megnyúzott testen. A kín égő szigonyként fúródott a mellkasába valahonnan a mélyből, s ahogy mozdulni próbált, valami ismeretlen, félelmetes erő rántotta le a zavarosan kavargó, fortyogó mélységbe. Levegő után kapott, ahogy a hullámok összezárultak a feje felett, sikoltó fohászai buborékokként szálltak felfelé, azonban az istenek némák maradtak, mint oly sokszor.

Az asszony süllyedt. Eleinte küzdött ellene, teste rángatózott, lábai céltalanul rugdaltak, a víz azonban erősebbnek bizonyult. Az áramlat puhán húzta őt a mélység ölelésébe, neki pedig nem maradt ereje ellenkezni… A következő pillanatban azonban a szemébe ötlött valami. A zavaros, vörösen kavargó ár lassan letisztult, s ahogy fölemelte a tekintetét, hosszú nyakú, nagy hasú lényt pillantott meg, amely lusta, széles csapásokkal szelte körülötte a vizet. A forrkatlan egy darabig kényelmesen körözött, azonban ahogy eltávolodott, az asszony csodálkozva pillantott körül. Tengeri sárkányok, a hatalmas rájákra emlékeztető kétfejűek, forrkatlanok, amelyek hordóhasuk és aránytalan alakjuk ellenére lágy, kecses mozdulatokkal terelték az ezüstösen kavargó halrajokat, s a szivárvány minden színében pompázó vízi sárkányok közé olykor buborékoszlop és tompa morajlás kíséretében érkeztek a magasból halászó légi sárkányok: megannyi szárnyas halász, színes, csodálatos sárkányok.

A vízbe csapódó testek tompa morajlása lassan elhalt, ahogy egyre mélyebbre húzta őt a mellkasát tépő, horgas szigony, s ahogy a víz kezdett ismét egyre zavarosabbá válni, úgy húzódtak el tőle a sárkányok. Bordái közé élesen nyilallt a fájdalom, s a testén végiggyűrűző kín elfojtott minden mást. Karjai erőtlenül kaptak a mellkasához, a következő pillanatban azonban felsikoltott: ő tudta, érezte, hogy a fegyver hegye a hátán ment be… a szakállas bikahorog vasvége azonban a keblei között jött ki. Tudta, valahol tudta, hogy ez lehetetlen, ilyen nincs, aki ezt a fegyvert viselte, rég halott, azonban a következő pillanatban mély, morajló nevetés töltötte be a tudatát.

-Azt hiszed, lehetetlen? – a hang mintha a fejében szólt volna. – A gnúvadod elpusztulhatott, és mégis, minden éjjel látod őt azóta is, mi itt a különbség?

A hang… Tompa volt ugyan, és rekedt, azonban az alak valóban ott lebegett, szinte közvetlenül az arca előtt. Vaskezére alga rakódott, láncízületei közt tengeri kagylók vertek tanyát, a raszta tincsek egy része pedig kifehéredett, azonban a legrettenetesebb a szeme volt, az egykor haragoszölden villogó szemek, amelyeket most fakó hályog fedett… mégis látott velük.

Az asszony megborzongott. El akarta húzni a kezét, a szigonyra csomózott kötél vége azonban a másik kezében volt, s ahogy kényszerítette magát, hogy rápillantson, megmerevedett: a szokott, fekete sárkánybőr köpeny helyett barna, szakadt bundát viselt, amelyben Stoick utolsó viseletét ismerte fel.

- Ne…

- Sajnálod? Vagy sajnálsz? – a férfi elővillantotta szürke, rothadó fogait. – Sajnálsz, amiért elvettetek tőlem mindent? Te, a fiad és a sárkányok, amelyekről azt hiszed, hogy feltétel nélkül engedelmeskednek neked? – a nő viszolyogva vette észre az áramlattól tekergő tincsek közül sziszegő angolnát. – Ha fölmennél, csak kínt és keserűséget látnál megint… Akire számítasz, másfelé fordul, akinek bíztál az emberségében, ártatlan életet szán halálra, aki bölcsességet tanítana neked, a saját gyermeke öli meg, s te magad pedig gyengébben ébrednél, mint ahogy születtél… Hát mondd, nem volna ezerszer könnyebb itt maradni? Rendbe tennéd mindazt, amit elrontottál, kicsi Val… - hangja most olyan volt, éppen olyan, mint Stoické egykor. Ugyanaz a hang, ugyanazok a szavak, azonban ahogy a tétovázó asszony felé nyúlt, az hirtelen fölsikoltott.

-Ne…!

A következő pillanatban a fölkavarodó áramlatok közül forrkatlan villant elő. A gyomrából kipréselt víz fortyogó sugárban ölelte körül az asszonyt, s a férfi üvöltve sodródott hátrébb. Szürkés bőrű, jobb karjáról mállani kezdett a hús, azonban a szigony kötelét még mindig tartotta, görcsös akarattal küzdve a sárkány ereje ellen, az azonban gyorsabb volt. Az asszonyt a karmai közé kapva irtózatos erővel lökte magát egyre feljebb, s a következő pillanatban Valka testébe olyan erővel nyilallt a fájdalom, hogy egy rándulással a fél karját kiszabadította a karmok közül… mikor azonban a mellkasához kapott, a vas eltűnt.

Ahogy feje a hullámok fölé emelkedett, már nem érzett mást, csak a vízben felhőként lebegő vért.

Levegőhöz jutott.

Mikor Gerda kiszaladt a házak közé, a többi gyerekhez, Anne kesernyés mosollyal nézett utána. Csodálta a kislány koravén, okos komolyságát, amely azonban nem tudta beárnyékolni azt a gyermeki, kedves, szinte szelíd vidámságot, amely fájdalmas mosolyt csempészett a lány arcára. Olyan kedves, és mégis, annyira szomorú…

Anne felsóhajtott, és éppen fölállt volna a székről, ahol eddig ült, mielőtt a kislány kicsusszant volna az öléből, Eret azonban, mintha megérezte volna a gondolatát, az asztalra könyökölt.

-Tündéri kislány. Néha úgy sajnálom szegényt, hogy…

Anne fölemelte a fejét.

-Hogy…?

-Nézd, Anne, te is tudod, hogy Jörg… Gerda apja… Nem bírja már sokáig. Mondhatunk akármit, tehetünk akármit, de ő…

A lány tiltakozó mozdulatot tett a kezeivel.

-De ott van Gothi, ő tudja, mit kell tennie, és máris jobban van…

A másik megrázta a fejét.

-Nem mondtam, hogy most fog meghalni. Biztos vagyok abban, hogy Gothi orvosságai elég erőt adnak neki még, hiszen rengetegszer láttam már, mi mindent tud, azonban… Ez erősebb az embernél, Anne. Fölépülhet valamennyire, de meggyógyulni sohasem fog. Gerda visszakerül hozzá, aztán megint el… Az apját belülről őrli fel az, ami a betegségét okozza.

Anne oldalra döntött fejjel pillantott rá.

-Ismerem a tüdőbajt, és téged is ismerlek annyira, hogy tudjam, hogy nem erre akarsz kilyukadni.

Eret kesernyésen elvigyorodott.

-Igazad van, Menyét. Én… csak gondolkoztam. Én is nagyon szeretem Gerdát, mint egy kishúgot, de nem, mint egy gyermeket. Vagyis… nem, mint a saját gyermekemet. Kedves kislány, azonban… - nagyot nyelt.

-Az ember nem ennyi idősen akar elköteleződni. Megértem, és… tudom, milyen az, ha nem vagy még kész valamire – Anne arcáról semmit nem lehetett leolvasni.

-Nem... Nem azért mondtam, hiszen…

-Hidd el, tudom – a lány halvány mosolya már-már megnyugtató volt, azonban hárító mozdulata tönkretette a hatást. – Nem neked kell őt befogadni. Senki nem kötelez rá. Se téged, se engem, és ha bármi történne, Hiccup úgyis egy családot fog keresni. Egy családot, ahol gyerekek vannak, és tapasztalt szülők, akik segíteni tudnak majd Gerdának feldolgozni azt, hogy... De minek is beszélünk erről? Jörg egyre jobban van, Gerda pedig nemsokára visszamehet hozzá…

Eret szinte szelíd szomorúsággal ingatta meg a fejét.

-Te is tudod, hogy ez nem így működik.

-Az azonban könnyen lehet, hogy Gerda jóformán felnő, mire… mire… - Anne visszapislogta a könnyeit tehetetlenségében. – Nem most lesz, és ez a lényeg. Ennyi… ennyi nem elég?!

A másik elmosolyodott.

-Elég. Sajnálom, ha…

-Ugyan… - a lány halkan szipogott, majd halk sóhajjal erőltetett nyugalmat az arcára, majd fölállt, hogy elpakolja a sovány reggeli maradékait.- Te nem… te nem csináltál semmit. És igazad van. De… most annyira nem tudni még semmit! Lehet, hogy ha Valka jobban lesz, és vissza kell mennem ápolni, nem tudjuk, mi lesz a foglyokkal, és…

-Vissza akarsz menni Valkához…? – Eret hangja tompán csengett. – Nem… nem akarsz…?

-Valkának most nagyobb szüksége lesz segítségre, mint bármikor, már ha… már ha fölébred valaha… - nyelt egyet. – Astrid már nem bír annyi mindent, mint azelőtt, akármit is mond, és… De ez nem jelenti azt, hogy…

-Hogy…?

Anne elvörösödve állt meg.

-Nem jelenti azt, hogy ők… hogy ők fontosabbak lennének nálad. Viszont Valkának néhány napig, esetleg hétig valóban szüksége lesz segítségre…

-Valkának ott van Hiccup, Astrid, a lovasok mind, Gothi, és a fél falu, aki szereti őt rajtad kívül – állt fel, és a lány felé lépett. -  Nekem viszont nincs más, csak… csak te – ölelte át puhán Anne-t, aki fáradt mosollyal fonta a karjait a férfi nyaka köré.

-Ha tényleg akarod ezt… én mindennél szívesebben maradok, amíg szeretnéd. Valkához innen is bármikor el tudok menni, nem igaz…? – halvány mosolya feloldott valamit, amely eddig ott feszült köztük a levegőben. – Ha valóban… Ha valóban…

A férfi érdes ujjai lágyan simítottak végig a lány arcélén.

-Igen, Anne. Én ezt akarom.

Hamarosan érkezem - minden megoldódik

Sziasztok!
Egy kis helyzetjelentés: a gépem, Odinnak hála ismét működőképes, azonban sajnos minden adat, rajz és az elkövetkezendő pár rész is elszállt az éterbe, egyszóval elég vegyes érzelmekkel fogadtam vissza az asztalomra annyi, szervizben töltött idő után, ám ennek ellenére most már tényleg legkésőbb egy-két napon belül résszel jövök ismét.
Mindenesetre tényleg nagyon sajnálom ezt a kényszerpihenőt, de nyugodjatok meg, most már tényleg közel a vége! :)

Snowflake

Kimaradás - Új történet

Sziasztok! 
Igen, jól sejti mindenki, magyarázkodó bejegyzés következik, azonban új részt még mindig nem hoztam, ezek pedig egyetlen okra vezethetőek vissza: kommentben talán már említettem, hogy a számítógépemen föllépett egy rendszerhiba, amely sajnos olyannyira elfajult, hogy végül be sem tudtam kapcsolni a gépet. Először nem írtam ki ide, gondolván, hogy hamar megoldódik a probléma, azonban az utóbbi napokban derült ki, hogy a baj nagyobb, semhogy a cég itteni kirendeltségénél meg tudnák oldani, így jelen pillanatban csak remélni tudom, hogy sikerül rendbe hozni és a rajta levő adatokat is megtartani.  Vagyis a probléma az, hogy a következő másfél fejezet ott van rajta, készen, csak éppen közzétenni nem tudom, amíg nem férek hozzá.
Sajnos pontos időt nem tudok mondani, hogy mikor lesz ismét használható állapotban szegény, azonban remélem, sikerül minél hamarabb visszazökkenni a rendes kerékvágásba ilyen hosszú kihagyás után. Mentségemre szóljon: készülnek a további fejezetek, szóval ha a jelenlegi probléma elhárul, ígérem, jó bloggerina leszek! 

Ennek ellenére azonban mégis tudok szolgálni egy újdonsággal azok számára, akik még nem találkoztak vele: abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy Useless Reptile, a dragonriderviking szerzője felvetette, hogy létrehozhatnánk egy közös blogot, amelyen a sajátjainktól teljesen független HTTYD fanfictionöket tartalmaz. Nem volt kérdéses, hogy elfogadom-e: azon a reakciómon Reptile azóta is röhög... :D
A blog csupán most indult, és néhány funkciója még átalakításra vár, azonban bízon benne, hogy tetszeni fog Nektek. 
Ahol megtaláljátok: Dragonmoments - Riders of the North.

Ezzel kívánok mindenkinek sikeres félévzárást és kellemes olvasást!

Snowflake

28. Fejezet - Csak álom

Sziasztok! 

Igazán sajnálom, hogy megint ennyit csúsztam a résszel, sajnos mostanában egészen biztosan nem fogom tudni tartani a heti egy részt, de amilyen sűrűn csak lehet, igyekszem írni, és higgyétek el, nem feledkezem meg róla egy pillanatra sem :)

Mindazonáltal jó olvasást kívánok most is, és remélem, nem kell ilyen sokat várnotok a legközelebbi fejezetig ^.^

Odakint már alászállt a sötétség, mikor a lány nekiállt a munkának.
-Mit is terveztél pontosan készíteni? - Eret némi fenntartással fogadta a főzés ötletét, de Anne tántoríthatatlan maradt, Gerda pedig felajánlotta a segítségét, amivel szemben a férfi nem tudott több érvet felhozni. - De azt nagyon remélem, hogy főzni nem Valka tanított meg...
A lány elnevette magát.
-Afelől megnyugodhatsz! Csak azt szeretném tudni, merre találok egy lábost...
Lábos persze nem volt, így Anne egy kisebbfajta üstbe darabolta bele a halakat, amelyeket Gerda nagy igyekezettel próbált megszabadítani a pikkelyeiktől, több-kevesebb sikerrel, így végül mormogva bár, de Eret mutatta meg neki, hogyan kell.
Mikor Anne megkavarta az üst tartalmát, a kislány kíváncsian figyelte.
-Ezt úgy csináltad, mint egy boszorkány!
Eret, aki közben letelepedett a priccs szélére, elnevette magát.
-Hiszen az is! Igazi boszorkány... Éppen csak hogy nem repül, de ezen kívül...
-Magam ellen beszélek, de akkor Raindancer neked micsoda? Ne engem boszorkányozzatok, ő tehet mindenről - vigyorgott a lány, Gerda azonban kíváncsian pillantott föl.
-Te tényleg boszorkány vagy?
-Nem, mókus, csak javas, aki gyógyítással is foglalkozik... Neki meg egy szavát se hidd - intett a férfi felé, aki vigyorogva megcsóválta a fejét.
-Pedig már tényleg azt hittem...
Anne kihívó pillantást vetett rá.
-Már te is kezded?
Eret fensőbbséges mosollyal emelkedett föl ültéből, és lépett oda a lányhoz, szinte föléje magasodva, s egyik kezét a derekára simítva szinte erővel húzta magához. A csók rövid volt, zárt, és a lány dacosan szorította össze az ajkait, azonban mikor elengedte, a férfi arcára kiült valami halvány, önelégült vigyor.
-Mondom, hogy az vagy, menyét! Aki Raindancerrel ilyen jól kijön...
Anne nevetve rázta meg a fejét.
-Arról nem én tehetek, csupán az elbűvölő személyiségem, nem igaz?
A másik békülékenyen simította meg a vállát.
-Most homlokegyenest magad ellen beszélsz, de inkább hagyjuk a témát. Talán a halat is érdemes volna megkeverni - hajolt közelebb a tűzhöz, mikor Gerda fölemelte a fejét.
-Amúgy... Ti nagyon szeretitek egymást? - az egyenes gyermekkérdés felkészületlenül érte Anne-t, aki egy pillanatig úgy meredt a kislányra, mintha most látná először, mikor a másik pedig megsimította a vállát.
-Persze. Különben miért laknánk együtt...?
A lány fölkapta a fejét.
-Azért azt a pár éjszakát, amíg Valka jobban nem lesz, nem nevezném együttlakásnak...
-Amíg meg nem gyógyul, így volt, nem? Amíg teljesen meg nem gyógyul, nemigen lehet javítani a házon, viszont ez, azt hiszem, hosszabb ideig tart néhány napnál... De beszélni bárhogy lehet róla, nem igaz?
Gerda értetlenül pillantott hol az egyikükre, hol a másikukra, láthatóan igyekezett elkapni a szavak értelmét, Anne pedig az üstbe szórt valami átható illatú fűszert, majd némi kavargatás után óvatosan leemelte a tűzről.
-Hagyjuk még kicsit hűlni.


A cella sötétjéből nézve az éj szinte világos volt odakint. Az aréna falai halványan derengtek a holdfényben, s mikor a rács előtt kuporgó fiú szorosabban magára csavarta a fekhelyén talált pokrócot, hogy védve legyen a résnyire nyílt ajtón beáramló, nyirkos hidegtől, a másik megmozdult a sarokban.

-Még mindig nem bírsz aludni…?

A fiatalabb nem pillantott hátra.

-El kellene tűnnünk. Csak gondolj arra, te mit tettél volna, ha győzünk, és… - akadt meg, mikor a másik hirtelen felült a szomszéd cellában, és lehalkította a hangját.

-Ne hidd, hogy én nem gondolkoztam ezen, kölyök. Hidd el, ha a legkisebb lehetőség adódott volna rá, már nem lennék itt, és téged is csak azért vittelek volna magammal, hogy el ne járhasson a szád, ha észreveszik… - halk sóhajjal huppant vissza a földre terített pokrócra. – De kell lenni e valami megoldásnak. Nézd: a dagadt kölyök elkottyantotta, hogy holnap kihallgatást tart a főnökük…

-Az a tejfelesszájú? És még te is főnöknek nevezed? – pillantott felé a fiú sötéten, de a szakállast ez nem zavarta különösebben.

-Ha győzelemre vitt egy csatát ellenem, igazán megérdemli, hogy főnöknek nevezze őt a népe. Fenris, a tisztelet nem zárja ki azt, hogy gyűlölj valakit. Gyűlölheted csontod velejéből, kívánhatod a vérét, álmodhatsz a szájából kibuggyanó vérpatakról, taposhatod a beleit, és mindemellett meg lehetsz győződve arról, hogy nagy harcos volt és jót akart a népének… Csak éppen rossz úton kereste a megoldást.

-De…

-El kell ismerned, hogy ezerszer jobban irányította a sárkányokat. Az övét… És a mieinket is. Persze, ott volt vele a sárkánytolvaj… De ő volt a vezérük. Ezt nem tagadhatod, kölyök. – tartott egy kis szünetet. A fiatalabb mintha mondani akart volna valamit, azonban a másik folytatta. – Hidd el, nem éri meg rosszat mondani róluk. Amit akarsz, én meghallgatom, de ha holnap a kihallgatáson magunkra haragítod őket, úgy itt hagylak, mint egy kikötői szajha hajnalban …

A fiú sértett arccal meredt rá.

-Ha olyasmit mondanak…

-Nem fognak. Ha te sem teszed, nem fognak. Nézd meg, milyen helyen vagy, kölyök: fekhelyet készítettek elő neked, meleg ételt adnak neked, pedig bedughattak volna egy üres tömlöcbe és hagyhattak volna ott rohadni a kivégzésedig, ezek meg tárgyalást tartanak… Szóval most tartod a szád, és hagyod, hogy én beszéljek, megértetted?

A fiú tekintete a kemény, jeges-kék szemekbe kapcsolódott, majd lesütötte a szemét.

-Megértettem.

A másik tekintete megenyhült.

-Remek. Nem kételkedem abban, hogy meg tudod tenni, amit kérek tőled. Holnap figyelj meg mindent, amit csak lehet, embert, helyet, gyenge pontot, és ha az istenek megsegítenek…

-Igen, Björn. – Fenris arcán torz vigyor futott keresztül. – Ígérem, figyelni fogok.

Az éj sötét szárnyai puhán zárultak össze a világ felett.

Mikor betakarta a kislányt, Anne megült a fekhely szélén, Gerda pedig szuszogva fordult feléje.

-Ha bármi baj van, nyugodtan kelts fel bármelyikünket, jó? Ha félsz, ki kell menned, vagy bármi…

A kislány komolyan bólintott, majd felpillantott a másikra.

-Amikor te kicsi voltál…

Anne közelebb hajolt.

-Igen…?

-Amikor te kicsi voltál, neked volt anyukád? Mint a többi gyereknek?

A lány elkomolyodva simította meg a takarót ott, ahol a kislány vállát sejtette.

-…Igen. Anyám… ő nevelt. Igen. De nagyon régen nem láttam őt.

-És… - Gerda megköszörülte a torkát. – Emlékszel még rá?

Anne elmosolyodott.

-Már hogyne emlékeznék! Azt mondták, hasonlítunk, csak… persze ő idősebb volt és mindig is erőteljesebb… Sokat talán épp emiatt tartották gyönyörűnek, amíg fiatal volt. Most sem lehet öreg, olyan negyven év körüli… De bizonyára sokat változott azóta.

Gerda komolyan bólintott, majd felpillantott.

-És ő is olyan dolgokkal foglalkozott, amivel te? Ez az egész boszorkányság…

Anne bosszúsan rázta hátra a haját.

-Ez nem boszorkányság, Mókus. Én nem vagyok…

A kislány megrázta a fejét.

-Ez más. Más az, amit gondolsz róla, és más az, amit teszel.

Anne egy darabig Gerda arcát tanulmányozta, majd sóhajtva beszélni kezdett.

Astrid fölriadt. Szíve hevesen vert, még mindig az álom hatása alatt, azonban, mikor kipillantott az ablakon, megnyugodott. Sehol egy égő ház, sehol egy gnúvad, sehol semmi, csak az égen sziporkázó csillagok szitáltak harmatot a világra, s a csend szinte már fájt.

Mikor visszahanyatlott a párnára, érezte, hogy a férfi megmozdul mellette.

-Astrid…? Minden rendben? - Hiccup hangja álomittas volt, és kissé ijedt, azonban mikor a másik visszafeküdt, némileg nyugodtabban simította meg a vállát.

-Semmi baj… Csak egy rossz álom volt. Rosszul feküdtem, ennyi az egész – sóhajtott halkan, mikor a másik karja a derekára csúszott, és ahogy a férfi végigsimított az asszony domborodó hasán, mellkasa Astrid hátának préselődött.

-Vigyázz magadra, hölgyem. És szólj, azonnal szólj, ha bármit érzel…

Az asszony halkan fölkacagott.

-Ugyan, Hiccup, eddig csak ezerszer mondtad el ugyanezt… Hidd el, észre fogod venni, ha…

-Téged ismerve nem vagyok ebben olyan biztos… - dorombolta a másik, hogy Astrid ösztönös mozdulattal fészkelődni kezdett az ölében.

-Ne aggódj… Miattam ne. Minden nő… na jó, a legtöbb nő átesik rajta. Nem lesz semmi baj, Hiccup – dőlt vissza a párnára halk sóhajjal. – Nem lesz semmi baj.

Anne ijedtében majdnem felugrott. A sötétség puhán csordult le a kunyhó falain, az ágy mellett azonban, ahová halvány fényfoltot vetett a hold sápadt pillantása, Gerda állt, a takarója szélét morzsolgatva zavartan.

Eret elmotyogott egy ,,mi van?”-t, mikor a lány egyszerűen kicsusszant az öleléséből, Anne pedig egy pillanatig értetlenül meredt a kislányra, majd visszakönyökölt a párnára.

-Mi történt, Mókus? Valami baj van?

Gerda lebiggyesztette a száját.

-Semmi, csak… csak…

-Csak…? – Anne elnézően mosolyodott el, s érezte, ahogy Eret felkönyököl mögötte.

-Gerda…?

-Csak rosszat á-álmodtam, és… Mondtad, hogy… Gondoltam, idejövök, hátha…

A lány odébbhúzta a takaróját.

-Na gyere, te, nincs semmi baj! Csak egy álom volt – vonta magához a kislányt, aki a nyaka köré fonta a karjait. – Ha félsz, maradhatsz itt is, de ahogy gondolod…

-Maradhatok? – Gerda hallhatóan megkönnyebbült. – Akkor, ha szabad… - Anne elnevette magát, Eret pedig szusszanva húzódott odébb, elnyomva egy ásítást.

-Akkor…?

A lány mintha mondani akart volna valamit, Gerda azonban fölkuporodott az ágy lábához, és bemászott kettejük közé.

-Nem egészen így gondoltam, de ahogy akarod – sóhajtott Anne, majd miután a kislány abbahagyta mellette a fészkelődést, a másik oldalára fordult. – Megbocsátasz, ha… - Gerda mozdulatai valóban egy mókusra emlékeztették, egy álmos kis mókusra, s mikor a kislány egy szusszanással elhelyezkedett, megsimította a pufók arcocskát. – Hát… Jó éjt.

A kislány összegömbölyödött mellette.

-Jó éjt, Anne.