8. Fejezet - Vadászat

Egy kis helyzetjelentés: ugyan ez a rész most még kikerül az oldalra, a következőnél azonban lehet, hogy számolni kell néhány napos csúszással, mivel ezen a héten külföldre utazom (egészen pontosan Angliába - és ez még csak a második hét lesz az idei ötből, amelyet nyelvgyakorlattal szándékozom tölteni, te jó Thor), és egyelőre sejtelmem sincs az ottani free-wifi-viszonyokat illetően. Vagy lesz, vagy nem, tehát biztosat én sem mondhatok, de mindent megteszek az ügy érdekében. :)
Egy pár szó erről a részről: hezitáltam, hogy egyáltalán betegyem-e, azonban úgy döntöttem, adok egy esélyt a szóvirágoknak is, legfeljebb visítva menekültök tőle (pedig tudok rosszabbat is).
Egyszóval elnézést az esetleges késésért a résszel/válasszal, és mindenek előtt: jó olvasást! :)

A fák között hosszúra nyúltak az árnyak, s a rőt levelek illatos szőnyegére csillogó dérkristályokat csókolt az őszi alkony.
Anne nesztelenül surrant a fák között, csak egy-egy gally roppant a talpa alatt. Vállán tömött tegezt vetett át, amelyben egyforma, tollas vesszők sorakoztak, kezében pedig kurta, sötét bőrrel bevont íjat tartott, felajzva, minden pillanatban lövésre készen. 
Valkának kellett a bőr, a nyereghez, de úgy gondolta, egy juhot nem kellene ezért levágni; amúgy sem volt ez jó év a legelőkön. Anne óvatosan lépdelt a csapáson.
Vaddisznót akart lőni.
Tudta, hogy nem lehetnek messze, hiszen érezte azt a kellemetlen, átható szagot, amelyet az állatok árasztanak, s Valka el is mondta neki, merre keresse a vaddisznók dagonyáját.
Nyomok mindenütt. Négyujjú csülkök dagasztotta sár, agyaraktól fölszakított gyep, szőrcsomók a bokrokon: közel voltak.
A lány kiválasztott egy fát, amelynek ágai elég alacsonyan voltak ahhoz, hogy egy kis lihegéssel fölhúzza magát, majd még feljebb kúszott, s a szinte a csapás fölé nyúló ág tövénél elhelyezkedett. Íja a térdén pihent, az idegre illesztett vesszővel, lövésre készen, s szinte megmerevedett, amikor motozást hallott az avarban.
Ott voltak. Talán hatan lehettek, bár nem látta mindegyik disznót, a csapáson megjelent egy hosszú agyarú, soványra szoptatott koca. Mikor a lány nyomához ért, szinte megdermedt. Apró szemei gyanakodva jártak ide-oda, s horkantva szívta be a levegőt, s már éppen tovább akart indulni, amikor pendült az íjhúr, s a koca lapockája mögé szisszenve fúródott a nyílvessző, majd rögtön még egy. A disznó hörgő visítással vágódott be a bokrok közé, a többi pedig szertefutott, mint amikor követ hajítanak a darázsfészekbe. Anne előkapott még két nyílvesszőt, és az egyik süldő után lőtt, azonban az eredményt nem láthatta, mert a disznó eltűnt a bokrok közt.
A lány várt.
Nem mert lemenni a fáról, hiszen jól tudta, a sebzett vaddisznónál nincs veszedelmesebb, azonban a nap alábukott a hegygerinc mögött, és semmi kedve nem volt sötétben hazakeveregni egy ismeretlen erdőben.
Megcsúszott az ágon, és majdnem leesett, azonban még épp idejében sikerült megkapaszkodnia, majd lihegve megtapogatta az övére függesztett kürtöt.
Lábával megtámasztotta magát, az íjat felakasztotta egy közeli ágra, majd elkezdte kioldani a csomót.
A jakszarvból készült kürtöt Valka bízta rá, a lelkére kötve, hogy ha bármiféle segítség kell, fújja meg, és Cloudjumperrel amilyen gyorsan csak tud, ott lesz.
Azonban tudta, hogy a vaddisznók nem mernének egy viharszelő közelébe menni, így úgy döntött, nem jön közelebb.
Anne teleszívta a tüdejét. A levegő eleinte halkan surrant át a kürt száján, azonban másodszorra már sikerült megrezegtetnie. Recsegő vonításával visszhangként labdáztak a sziklák és fatörzsek.
A lány várt. Egy perc, kettő, majd újra megfújta a kürtöt, a következő pillanatban azonban csárogó kiáltás hangzott, s alig valamivel a fák hegye fölött Cloudjumper narancsszínben derengő szárnyait pillantotta meg. A viharszelő úgy látszott, észrevette őt, mert néhány szárnycsapás után leereszkedett a közeli tisztáson, majd mikor Anne hallotta, hogy a földön indul meg felé, leereszkedett a leshelyéről.
Pár perc múlva már látta is, ahogy a sárkány lassan, a bokrokat kényelmetlenül kerülgetve próbálta átpréselni széles bóbitáját a fiatal szálasban.
Valka a viharszelő nyakához lapult, bár így is majdnem leseperte őt egy ág a ,,nyeregből", amin Anne elmosolyodott. 
-Jó, hogy itt vagy...
Az asszony a homályba merülő bokrokat kémlelte.
-Sok vér van. Nyíllal?
 A lány bólintott.
-Egy konda. Nem mertem kockáztatni. Kettőre lőttem, de a második lehet, hogy elment...
Valka lecsusszant Cloudjumper nyakából.
-Itt? - lépett a bokorhoz, ahol a süldő eltűnt. - Vér az van. Kérdés, hogy...
Nem fejezhette be, mert a következő pillanatban zördültek a bokrok, és éktelen sivítással az iménti koca rontott elő közülük. Lapockája mögül nyílvesszők meredeztek, azonban a lány nyilai nem jutottak elég mélyre ahhoz, hogy komolyabb kárt tegyenek benne.
Egy pillanatig úgy látszott, mintha a fa tövében álló Anne-t akarná lerohanni, azonban az utolsó pillanatban irányt változtatott, és a csaknem védtelen Valka felé fordult. Anne látta, ahogy az asszony zöld szemei tágra nyílnak a rémülettől, s szinte bénultan állt a vészesen közeledő monstrum előtt, a következő pillanatban azonban olyasvalami történt, amelyre a lány a legkevésbé számított: Cloudjumper egy hosszú, macskaszerű ugrással Valka előtt termett, s farkának egy csapásával úgy seperte le a pályáról a kocát, mint vak a poharat. A disznó egy közeli fa törzsének csapódott, majd mozdulatlanul elterült a földön.
  Valka hitetlenkedve pillantott hol az eredményt látva elégedetten vakarózó Cloudjumperre, hol az avarban heverő kocára; Anne azonban a disznó mellé lépett, és tőrét az állat szügyébe mártotta, mielőtt az magához térhetett volna.
-Gyorsan - halkította le a hangját. - Talán a másikat is eltaláltam egyszer, de ha azzal sem végzett a nyíl... - megborzongott.
Valka egy pillanatig zavarodottan  pillantott rá, majd tekintete lassan fölengedett, és megmozdult.
-Cloudjumper... Ha nem ugrott volna időben...
A lány türelmetlenül megrándult.
-Igyekeznünk kell.
-Menjünk. A másik...?
-A bokrok közt tűnt el - pislogott Anne idegesen, Valka azonban elmosolyodott. A lány mélységes tisztelettel adózott az asszony önuralmának, hiszen alig pár perce élt át mondhatni halálkozeli élményt, ám Valka a rémület mindent elsöprő hulláma után is képes volt vidámnak, csaknem méltóságteljesnek maradni.
-Mássz fel, úgy biztonságosabb - intett Cloudjumper felé, majd mikor a lány felért a széles gallér mögé, utánakapaszkodott.
  A süldőt nem kellett sokáig keresniük, alig néhány bokorral odébb feküdt, az alvadt vértől fekete avaron, s mikor a viharszelő a két emberrel és rakományával együtt leereszkedett a világító ablakú házak között, Valka megkönnyebbülten a lányra pillantott.
-Azt hiszem, megdolgoztunk a bőrökért.