26. Fejezet - Fenris

Figyelem! A fejezet trágár kifejezéseket tartalmaz!

A hajnal szinte észrevétlenül érkezett. A sötétséget lassan váltotta fel a szürkület, s a fák fölött tejfehér párák lengtek, amelyeket az erdő lélegzett ki álmában.
A kis házban megült a csend. Nem hallatszott más, csak az alvók mély, egyenletes légzése, azonban a férfi lassan megmozdult. Fölébresztette őt a takaró alá bekúszó, hűvös levegő, s bár az első pillanatban majdnem átfordult a másik oldalára, hogy tovább aludjon, azonban elég volt egy pillanat, hogy minden az eszébe jusson.
A lány fölsóhajtott mellette álmában. Fázhatott ő is, hiszen neki még kevesebb takaró jutott, a férfi azonban felkönyökölt és végigpillantott rajta.
Puha, selymes bőr. Az ágyon szétterülő, sötét haj, keblének puha vonalai, valami furcsa, macskaszerű mozdulat, ahogy lábait felhúzva szinte összegömbölyödött. 
A másik halványan elvigyorodott. Megfogta a vastag, nehéz takaró sarkát, és ráterítette, amire az halkan felsóhajtott, és összébb kucorodott.
A férfi épp visszafeküdt volna, a következő pillanatban azonban a lány halkan megszólalt.
-Eret...?
A sötét szemek jókedvűen csillogtak, s a lány fölnevetett, ahogy a másik megsimította a derekát, és arcát a férfi mellkasához szorította, aki finoman húzta magához.
-Gyere, Anne.
A lány érezte a testének melegét, hallotta a lüktetését, azonban ez most valahogy más volt, mint tegnap éjjel. Beleborzongott az érintésbe, azonban valahogy jobb volt most csak odabújni, és lenni, lenni vele, mellette, végigsimítani a tüzes billog okozta sebhelyen, a vállán húzódó, karmolásokon és más, régebbi, fehér hegeken, és egyszerűen csak hallgatni a légzését.
Eret magához húzta a lányt. Tenyerét a derekára simította, ott, ahol a legvékonyabb volt, s érezte, ahogy a másik megborzong az érintéstől. A sima, lágy bőr alatt kemény izmok húzódtak össze minden mozdulatára, s a lány fölsóhajtott, mikor ajkait a nyakához érintette.
-Nem késünk el...?
A férfi arcát a másik hajába fúrta.
-Ugyan, dehogy. Hiszen még csak most pirkad... Van időnk. Vagy... - emelte föl a fejét. - Valka miatt aggódsz?
Anne fölpillantott.
-Igen. Tudom, hogy ott van Gothi, de mégis... Neki is kell pihennie. És... Ott vannak a foglyok is...
Eret felkönyökölt.
-Ha Valka ágyhoz van kötve, márpedig ha olyan rossz a helyzet, ahogy tegnap kinézett, nem kel föl egyhamar, akkor viszont a mi dolgunk ellátni őket...
A lány meglepődött.
-Mármint...
-A lovasoké. Legalábbis Hiccup mintha mondott volna tegnap valami ilyesmit, bár hogy ez hogyan működik pontosan...
Anne kérdőn pillantott rá.
-Vajon meddig lesznek itt?
A másik felhúzta a vállát.
-Ezt csak Hiccup tudhatja. Mindenesetre azt hiszem, amíg jobb belátásra nem térnek, vagy amíg valami terv része nem lesz a szökésük megtervezése. Hiccuptól kitelik... Bár nem tudom, hogy Björn mennyire hajlandó... Behódolni. Végülis csak vezér, még ha Drago gyenge utánzata is...
Anne felkuncogott.
-Nem tudom, milyen volt Drago, de az alapján, ahogyan emlegetik, lehet, hogy jobb is...
Eret megborzongott, ahogy a lány ujjai végigsimították a mellkasán húzódó, vöröses heggel begyógyult nyomán a billognak, amelyet a Sárkányok Urának köszönhetett.
-Örülj neki - mormogott maga elé, mire a másik fölült.
-És Björn? 
A férfi sóhajtva könyökölt fel.
-Csapdász volt. Épp olyan, mint én... Na jó, ha nem számítjuk azt a plusz pár évet meg azt, hogy egy kétszer akkora hajón parancsnokolt. Ennek ellenére hiányzik belőle valami, ami Dragót... Hát, elég különlegessé tette. Az ő múltja... Az ő elméje eléggé elborult ahhoz, hogy eredetit alkosson. Björn... Björn csak megpróbálta ezt rekonstruálni, a maga eszközeivel, amelyek finoman szólva nem voltak éppen... Drago szintjén.
Anne törökülésbe húzta a lábait, és maga elé húzta a takaró sarkát.
-Vagyis hiányzott egy gnúvad és némi... Tudás? Elszántság? Erő?
A másik megrázta a fejét.
-Akarat.
A lány elgondolkozva pillantott maga elé.
-Különleges... Annak ellenére, amit tett veled...?
A férfi elvigyorodott.
-Ha nem tette volna, nem lennék itt. 
Tenyerét Anne csípejére simította, aki halkan fölsóhajtott.
-Eret...
-Ugye itt maradsz holnap estére is...?
A lány némán fonta a karjait a nyaka köré.

Az aréna kövei szinte lehelték a hideget, s mikor Anne belépett, csak a néhány, éjszaka leégett fáklya kormos kanóca füstölgött már. Az egyik, egykor sárkányok fogvatartására szolgáló helységet rácsokkal osztottak három részre: két cellára és egy szűk előtérre, itt helyezték el a foglyokat, s mikor a lány belépett, egy percig szoknia kellett a félhomályt, mire megpillantotta a rászegeződő két szempárt.
A fiatal, szőke szólalt meg először.
-Mit bámulsz? Add ide, és hagyj békén! Nem láttál még csapdászt, aranyom?
Anne elvigyorodott.
-Nesze. Csapdászt ugyan láttam már... Nem is akárhol...
A másik a szavába vágott.
-Akkor meg? Talán mást bámulsz rajtam, hm? Mit nézel?
A lány nem zavartatta magát.
-Csak mondd meg, mire van szükséged? A főnök parancsa, hogy adjuk meg, ami a módunkban áll...
-És mégis, ki a te főnököd? Az a tejfelesszájú az óriásdenevéren? Esküszöm, fiatalabb nálam...
Anne fölemelte a fejét. Szórakoztatta a helyzet, hogy a másik szégyentelenül provokálta őt, és ezt ő is tudta, és elnyomott egy gonosz kis mosolyt.
-Mert...? Mennyi idős vagy, csapdásztanonc? Vagy... Talán még el sem kezdődött a kiképzésed?
Belement a játékba, és ezt a másik is érezte.
-Mit beszélsz, némber? Nálam jobb sárkanycsapdász a világon nincs, ezt elhiheted, nekem, Fenris Dolfsonnak!
Anne elnevette magát.
-Mintha ezt már hallottam volna valahol! Ti, csapdászok mind ezt mondjátok magatokról?
A másik bizalmatlanul pillantott rá.
-Mert...? Honnan ismersz te más csapdászt...?
A lány gonoszul elmosolyodott.
-Miért ne ismerhetnék?
A fiú élesen meresztette rá sárga, savószín szemeit.
-Árulója vagy a lovasoknak? Vagy szajha voltál valamelyik hajón? 
Anne felkacagott. Csak rázta a nevetés, és nem bírta abbahagyni, nem érdekelteék Fenris furcsálló pillantásai sem.
-Nem talált - vigyorgott, mikor újra levegőhöz jutott. - Inkább ne firtasd, csapdásztanonc! 
A másik felhorkant.
-Én húsz éves, felnőtt férfi vagyok, és kerek két éve szolgálok Björn keze alatt, ne mondd nekem, ringyó, hogy tanonc, mert ha egyszer kiszabadulok ebből a lyukból...
-Csak rajta! - Anne hangjában maró gúny csendült. 
A másik elvigyorodott.
-Bátor egy picsa vagy, mit ne mondjak... Ne vágj pofákat, nem kell semmi különleges, csak add ide az ételt, és próbáld meg letörölni a képedről azt a rohadt, tenyérbemászó vigyort...!
A lány szemfogai kivillantak.
-Mert...?
-Nem áll jól. A magadfajta, széplelkű kis ribancok csak vigyorogjanak, ha sárkányölő hősökre gondolnak fényesen csillogó szekercékkel és tökéletes fonatokkal, de ne akarjanak úgy kinézni, mint egy éhes boszorkány! Érted?
Anne alig bírta megállni, hogy el ne nevesse magát. Ez a roppantul magabiztos és agresszív figura inkább szánalmasnak hatott, mintsem ijesztőnek, de úgy tűnt, ezzel ő nemigen volt tisztában.
-Ahogy tetszik. Hiccup azt parancsolta, adjunk meg mindent, amire szükségetek lehet, azt hiszem, ennyit igazán megtehetek... - igyekezett minél komolyabb arcot vágni, de a másikat nem nagyon érdekelte a dolog.
-Annál jobb. Ha kinyírtok, jobb, ha gyorsan teszitek... Vagy...
-Vegyél vissza, Fenris! - Anne szinte ijedten pillantott a hang irányába. A másik fogoly, az idősebb, szőke varkocsú, rövidre nyírt, rőt szakálla mögül rendreutasítóan meredt a társára, aki egy pillanat alatt elhallgatott, majd az idősebb összefont karral fordult a lány felé. - Adj ennem, lány!
Anne szó nélkül nyújtotta felé a tányérját, amelyet az idős férfi nemán rakott le a földre, majd ismét fölpillantott.
-Köszönöm. És most mondd meg az igazat: nem tilos velünk beszélned? Foglyok vagyunk, neked pedig annyi a dolgod, hogy ételt hozz, nem igaz?
-Igaz. Viszont a beszédet nem tiltotta meg senki. 
A szakállas végigmérte.
-Ismerős vagy, lány. Találkoztunk már valahol...?
Anne zavartan pillantott rá.
-Nem... Nem tudom. Nem emlékszem, bár meglehet...
A másik megcsóválta a fejét.
-Akkor hasonlítasz valakire. De mindegy is... Köszönöm az ételt, lány, vagy asszony, vagy mi vagy, de azt mondom, menj. Nem hinném, hogy jó szemmel nézik, hogy ennyi ideje bent vagy...
Anne szótlanul lépett ki a fényre.


A főnök gondterhelten pillantott végig a lovasokon.
-Meg tudjátok csinálni?
Snotlout hevesen bólogatott.
-Már hogy ne tudnánk, Hiccup! Mi is lovaglunk annyi ideje, mint te, hidd el, menni fog!
Anne a köpcösre sandított. Ő annyira nem volt biztos a dolgában, bár kétségtelen, hogy Raindancer hozzáállása sokat változott az utóbbi időben, ennek ellenére szívesebben kihagyta volna ezt a ,,sárkányszelídítősdit".
-Szóval vegyük át mégegyszer: a vad sárkányoknak próbáljatok valahogy a bizalmába férkőzni, amelyik nagyon nem akarja, azt majd meglátjuk. Egyelőre annyi a lényeg, hogy ne gyűlöljenek minden embert. Előre szólok, hogy ez egy hosszú folyamat, és...
-...És nem szabad azonnali eredményt várni, mert a sárkányokat nem lehet siettetni, és így tovább a végtelenségig, tudjuk. - vágott közbe Snotlout. - És most...? Indulhatunk?
Hiccup egy pillanatra rámeredt, majd elégedetlenül megcsóválta a fejét.
-Vegyétek komolyan, mert ezek a sárkányok mások, mint azok, amelyekkel eddig dolgunk volt...
Tuffnut fölkapta a fejét.
-Miben mások? Nekem úgy tűnt, mintha ezek is csak olyanok lennének, mint eddig...
Hiccup megrázta a fejét.
-De ezek nem csupán vadak, akik eddig nem láttak embert, hanem olyan, sérült példányok, akikkel meggyűlöltették az embert... Akiknek most be kell bizonyítanunk, hogy nem minden ember eredendően rossz, és ellenség. Igen, ezek sérültek. Talán nem látszik rajtuk, azonban a legtöbben olyan dolgokat élhettek át, amelyek egy életre megkeseríthették őket... Őket bántották, nem egyszer, nem egyféleképpen... Ők gyűlölnek és félnek tőletek. Én nem azt mondom, hogy lehetetlen, de biztos, hogy találkozhatunk olyan dolgokkal, amelyekre nem számítunk.
-És Toothless...? Toothless az alfa, rá elvileg hallgatnak, nem...? - vakargatta meg Raindancer oldalát Anne.
A főnök arca megrándult.
-Az a helyzet, hogy Toothless alfa ugyan, de nem gnúvad, tehát példát mutat, de az akaratát nem tudja rájuk kényszeríteni. Nekik, maguknak kell rájönniük, hogy mi... Mi nem vagyunk az ő ellenségeik... És ez nem hiszem, hogy könnyű lesz.
A lány elhallgatott. Pillantása Raindancer nyaka felett találkozott Eretével, aki halványan elvigyorodott, Anne pedig lesütötte a szemét. Furcsa érzés volt kilépni a házból az után, ami tegnap éjjel történt, mintha mindenki tudta volna, mit csinált ő... És mit csinált Eret. Persze tisztában volt azzal, hogy ez alaptalan félelem csupán, hiszen legfeljebb Astrid tudhatta, hogy nem tért haza, azonban... Valahogy ott volt benne.
A szőke asszony most nem volt velük, ő egész éjjel Valka mellett virrasztott, mostanra pedig inkább lepihent, amin Anne nem is tudott csodálkozni.
-Nos...? Indulhatunk? - mire a lány föleszmélt, Snotlout már nyeregben ült.
Hiccup bólintott.
-Mehetünk.

Anne lassan közelített a sikló felé.
A sárkány pikkelyei egészen világos sárgák lettek volna, ha nem borította volna az egész állatot vastagon a rárakódott só és kosz, és most láthatólag nagyon élvezte, hogy a sárkányok csarnokaban, vagyis a ,,fészekben" friss vizet talált.
A lány megállt. A sikló fiatal volt még, és meglepően szelíd, úgy tűnt, szerencsére nem sok időt töltött Björn ketreceiben. Anne közelebb lépett, és előszedett egy halat a vállára akasztott kosárból. Alig volt már benne, de még akkorát éppen talált, hogy a sárkány érdemesnek találja foglalkozni vele, és remegő orrlikakkal kapta fel a fejét.
Anne maga elé nyújtotta a haldarabot, mire a sikló közelebb dugta az orrát. A lány egy pillanatra megborzongott, ahogy a forró lelegzetet az ujjain érezte, a következő pillanatban azonban a sárkány fölmordult. Pupillái résnyire szűkültek, szárnyait kitárta, s valami furcsa, rekedt, kerregő kiáltást hallatott, a következő pillanatban pedig a lányt valami irtózatos erő lökte a földre...