35. Fejezet - Nyilak

Sziasztok! Ugyan pár nap késéssel, de ismét itt vagyok, és most igazán eseménydús, meglehetősen hosszú résszel érkeztem. 

 Figyelem! Egyes jelenetek felkavaróak lehetnek. 
Köszönet Kassai Zsófinak az Astrid-Anne beszélgetés szerepezéséért! ^.^

Jó olvasást! *.*

Spitelout a hajó mellvédjére könyökölt.

- És mégis, mit akarsz nekem mondani róluk, amit ne tudnék? Csapdászok, vadászok. Nekem mondhatod, hogy a te férjed is ugyanolyan, meg hogy a mi kis Hiccupunk bárkit meg tud győzni, de…

Anne elnevette magát.

- Kedves tőled, hogy már nem hívsz a szajhájának, de Eret nem a férjem. Kicsit… talán fiatal vagyok még az ilyesmihez… De amit a csapdászokról mondani akarok, az valami egészen más.

- Pedig nekem úgy tűnt. Mindenesetre…

- Nem állítom, hogy Björnt büntetlenül az útjára lehetne engedni, vagy könnyű volna vele szövetséget kötni, de… már megbocsáss, de semmiképp sem szabadna elpazarolni az életét egy elrettentő példa miatt. Gondolj bele: ő volt a vezér! Ha a szigeten van, a csapdászok is óvatosabbak. Ha megölöd… olyan kulcsfigurát vesztesz el, amivel visszatarthatnád a seregeit egy időre…

Spitelout egy percig oldalt döntött fejjel, jeges kék szemekkel meredt a lányra, majd elgondolkodva maga elé pillantott.

- Nem mondasz éppen ostobaságot, lány, és szép, hogy emiatt megkerestél, de… Ez nem csak ebből áll. Meg kell értened, hogy…

Anne türelmetlenül rázta meg a fejét.
- Óriási hiba volna megölni őket, hacsak nem… Hacsak nem tesznek olyasmit, de ha…

- Lehet, hogy igazad van. De ha szökni próbálnak… Sok mindent tudnak, túl sok mindent, ami nem juthat el a seregükhöz, remélem, ezt te is megérted…

A lány komoran pillantott föl rá.

- Akkor meg kell őket állítani. Mindenáron.

Anne a vállára kanyarított íjjal kopogott be a főnöki ház díszesen faragott faajtaján. Astrid hívta, hogy legalább egyszer menjenek ki a gyakorlótérre, mielőtt… Mikor azonban megpillantotta az ajtót nyitó asszony arcát, azonnal látta, hogy ebből ma már nem lesz gyakorlat. Még íjjal sem.
- Jól vagy? Astrid, minden rendben?

- Dehogy zavarsz, gyere, kerülj beljebb! - a szőke asszony szája halvány mosolyra húzódott, Anne pedig zavartan állt egyik lábáról a másikra.

- Kedves tőled... Na de... Hogy érzed magad? Ha bármiben tudok segíteni, csak szólj, vagy küldj egy rémet, vagy... Nem nehéz? Azt hiszem, ma jobb lenne, ha inkább pihennél…

- Melyik választ kéred? - kuncogott fel halkan, és fáradt mozdulattal leült az étkezőasztalhoz.

Anne elkomolyodott.

- Őszintén.

- H-Hiccupnak nem nagyon mondom, de... Fáradt vagyok. Egyszerűen csak… csak kimerült – sóhajtott fel halkan. A lány aggodalmasan előrehajolt.

- Fáj? Vagy csak... Vagy csak... Tudom, hogy nem könnyű. Vagyis... Persze, hogy nem tudom, milyen, hisz... De érted, hogy gondolom - mosolyodott el halványan.

- Most… most éppen nem fáj, hanem... Ez eléggé… más. Inkább... Fárasztó.

A  lány lassan bólintott.

- De azért... azért nagyon jól tartod magad. Ahhoz képest, hogy lassan bármelyik órában...

Astrid elnevette magát. 

- Óh, csakugyan?

Anne elmosolyodott.

- Na de... Ha bármi van... Nekem nyugodtan szólhatsz. Éjjel is, vagy akármikor, mert... mert ez nem játék, de azt hiszem, ezt nem kell ragoznom.

- Kedves dolog tőled... Bár ezúttal azt hiszem, Hiccupnak kell elsőnek szólnom - hatásszünetet tartott - feltéve, ha a közelemben lesz.

A lány felpillantott.

- Ne az legyen az első. Bárki... érted, bárki jó. De... úgyis tudni fogod.

- Na és... Érdekel valami? Mármint... Érted. - Astrid próbálta megtörni a kínos csendet.

A lány oldalt hajtotta a fejét.

- Mondhatnám azt, hogy... milyen? Úgy általában. Milyen lehet az, ha... ha egy másik test van benned. Persze, biztosan lehetetlen körülírni, de...

Az asszony lágyan simította meg a hasát.
- Ebben igazad van. Lehetetlen. Talán nem is maga az érzés, inkább… Inkább a tudat. Hogy egy életet fogsz a világra hozni. Hiccup meg… Nos, olykor ugyan úgy érzem, mintha ő jobban aggódna az egész miatt, mint én, de… Ha rajta múlt volna, az utóbbi napokban legalább háromszor küldött volna érted - mosolyában érezhető volt a fáradtság.

A lány elnevette magát.

- Olyan furcsa, hogy eddig csak úgy ismertem, hogy főnök így meg főnök úgy, ahogy Eret mesél róla, hogy mit beszéltek épp meg, vagy hogy áll a foglyok ügye, de így... Olyan... Furcsa őt elképzelni csak... csak emberként. Főnöki szék és palást nélkül.

- Valóban... Ha nem lenne a párom, én is csak "főnökként" – formált idézőjeleket - ismerném, tudnám elképzelni. Figyelj... Hogy ne csak rólunk beszélgessünk... –köszörülte meg a torkát, és rákönyökölt az asztalra. – Na és Eret? 

Anne úgy vörösödött el, mint egy szemérmes kislány, ami felettébb mulattatta Astridot.

- Hát... Valójában... Igen, úgy néz ki, most már nem megyek vissza Valkához... - nyelt egyet, majd rosszat sejtve pillantott fel. – Mi van vele?

- Anne... Most mondjam… Mondjam azt, hogy mindenkin, még rajtam és Hiccupon is meglátszik, hogy... - neki nem esett nehezére erről nyíltan társalogni. - Ti… Akkor már bizonyára…

A lány lesütötte a szemét. Hirtelen olyan ügyetlennek és leleplezettnek érezte magát, mintha rajtakapták volna valamin, az asszony kék szemeiben azonban nyoma sem volt rosszallásnak vagy gúnynak.

- Őszintén tudni akarod? Szeretem őt. Szerelemmel, vággyal, de úgy is, mint embert. És... úgy érzem, ez kölcsönös, de hát neked magyarázzam? - mosolyodott el.

– Magyarázhatod nekem... Nyíltan. Ketten vagyunk - mosolyodott el. - Nem vagy szomjas? Nekem nem esne rosszul egy csupor víz… - Derekára támaszkodott két kezével, úgy nyújtózott egy nagyot.

Anne fölpattant.

- Ugyan, ne fáradj... ne erőltesd meg magad. Csak mondd, hogy mi hol van, és idehozom...

Az asszony hálásan pillantott Anne-re, és visszaült a székre. 

- Kedves tőled.

- Ugyan... - motyogott a lány, majd mikor lerakta a csuprot az asszony elé, visszakuporodott a székre. - Mégis, mit akarsz tudni? Hogy milyen az ölelése? Hogy milyen a csókja? Hogy... - elvörösödött. - Nem tudom elmondani. Csak azt, hogy nekiadtam a szüzességemet, és... és most arra kért, hogy maradjak vele, én pedig...

- Félsz tőle? Mármint… ettől az egésztől? - lassú mozdulattal kortyolt a vízbe.

A lány hárító mozdulatot tett.

- Nem! Épp ellenkezőleg: én... kimondhatatlanul örülök neki. Persze...

Az asszony szemeiben évődő mosoly villant meg.

- Pedig azt hittem, te visszafogottabb vagy…

Anne szája sarkában gonosz kis mosoly jelent meg.

- Ó, ne hidd.

Astrid oldottan próbált felkacagni, de hangjában fáradtság bujkált.

- És... ostoba kérdés, de... milyennek képzeled a... a kicsit? - Anne igyekezett elterelni a témát.

Az asszony rózsaszín arcán mosoly terült szét.

 - Valkával beszélgettem kicsit erről. Persze, mindenki azt reméli, hogy fiú lesz… egy kis örökös. Kislánynak meg, hát… Nincs olyan anya, aki ne örülne.

 A lány elmosolyodott.

- Szép lehet. Szép lehet... anyának lenni.

Astrid mintha mondani akart volna valamit, a következő pillanatban azonban éles kiáltás hasított a ház csendjébe. Anne felpattant.

- Várj! Ne menj sehova! – egy ugrással az ajtónál termett, s a hirtelen arcába csapó fénytől egy percig vaksin pislogva meredt a pár, kétségbeesetten rohangáló vikingre, akiket elsőként pillantott meg, ekkor azonban szinte arculcsapta Snotlout kiáltása.

 - Megszöktek!

A lány anélkül, hogy átgondolta volna, mit is tesz, vette kézbe az íját, majd futva indult meg abba az irányba, amerre a fiú mutogatott. Háta mögül Astrid ,,Stormfly!”- kiáltását elnyelte a benne kavargó rémület.

 Hiccup észjárására utalt, hogy a keresők karéjban, széles csatárláncban indultak meg abba az irányba, amerre a szökevények menekültek, azonban nem telt bele sok idő, hogy valaki felkiáltson.

- Ott vannak!

Anne futtában helyezett vesszőt az idegre, de fél füllel még hallotta Hiccup kiáltását.

- Nem érhetik el az erdőt!

A lány a lihegő Snotloutot megelőzve ugrott át egy kidőlt kerítésen, és a falu vége felé kerülve igyekezett az átkozódva menekülő Fenris elé vágni, akit kissé lemaradva Björn követett. Mikor a fiatalabb megpillantotta, eltorzult arccal vigyorodott el. Túl messze volt ahhoz, hogy hallja, túl messze ahhoz, hogy eltalálja, de a vigyora… Anne torka elszorult.

 Nem értette, miért nem ül senki sárkányra. Nem értette, hogyan szökhettek meg, de most ez messze nem volt olyan égető kérdés, mint az, hogy mi lesz, ha a csapat maradéka egyesül a vezérével…?

- Ha kell, haljanak meg, de nem érhetik el az erdőt! – csattant Spitelout hangja valahonnan hátulról, valahonnan nagyon messziről. Ahogy a két szökevény elfordult a fák felé, gondolkodás nélkül emelte föl az íját. Björn vaskos alakját látva megszállta valami jéghideg, gyilkos nyugalom, s mikor elengedte a vesszőt, már tudta: nem fog célt téveszteni.

A nyíl gyomorforgató, tompa reccsenéssel ütött át ruhát és húst, Björn pedig sebzett hördüléssel bukott előre. Megrándult, mintha föl akarna emelkedni, a következő nyíl azonban derékba törte a mozdulatát. Anne egy harmadik vesszőt helyezett a húrra, azonban mikor közelebb ért, már látta, hogy nem lesz rá szükség. A férfi mozdulatlanul hevert, csak ujjai görbültek meg karomszerűen a kíntól.

A lány elfutott mellette, hogy utolérje az erdő felé rohanó Fenrist, s ahogy körülpillantott, tudta, hogy a fiúnak nincs sok esélye, akkor sem, ha esetleg eléri. A lovasok lassan elkezdték bekeríteni a kifulladt fiút, az azonban nem úgy festett, mint aki fel akarja adni.

- Állj! Ne lőj! – hallotta a főnök hangját, s meg is pillantotta, ahogy lihegve igyekezett tartani a lépést a többiekkel, ami fél lábbal nem bizonyult olyan egyszerű dolognak. – Kell egy… kell egy tanú… - Egy pillanatig biztos volt benne, hogy a csapdásznak sikerül egérutat nyernie, a következő pillanatban azonban valami mozdult a fák között, Fenris pedig összegörnyedt a fájdalomtól, és a lendülettől előrebukott. Anne utánairamodott, a következő pillanatban azonban a fák közül Stormfly lépett elő, vészjósló sziszegéssel.

A lány megtorpant.

- Astrid...?

A szőke asszony lihegve állt meg a legszélső fa mellett, szekercéjét csapásra készen felemelve, erre azonban már nem volt szükség.

Fenris föltérdelt. Egy iszonyú mozdulattal rántotta ki a testéből a sikló tüskéjét, amely azonban, úgy látszott, az esés következtében szinte fölhasította. A hasára szorított kézzel próbált föltápászkodni, tenyere mögül azonban vér csurgott a porba, s mikor megbotlott, ujjai közül lilán sikamlottak elő a belei. Üvöltése bugyborékoló hörgésbe fulladt, s mire Anne odaért, ismét a földre rogyott.

A lány kifeszítette az íját, és a csapdász felé fordította.

- Ne mozdulj!

Fenris hörögve szedte a levegőt.

- Ne engem sajnálj, rohadt picsa, hanem az apádat, aki ezerszer megbánta már, hogy fölcsinálta azt a nagyseggű anyád! Nézz már egyszer magad elé, te fajanka, én halott vagyok, de az apád ott fekszik a te nyilaiddal a hátában...!

 Anne egy pillanatig meredten bámult rá, majd némán fordult sarkon, és letérdelve megrázta a földre borult Björn vállát.

 - Igaz ez? Beszélj, hogy szakadna rád a… - nem folytatta, mert a férfi eltorzult arccal emelte föl a fejét. 

- I-igaz – szakállát vörösre színezte a szájából vékony patakban csurgó vér.

Anne elfelejtett levegőt venni.

 Hallotta a szavakat, de azok nem jutottak el a tudatáig, látta Björn kíntól eltorzult, fehéredő arcát, azonban…

 Nem. Ez egyszerűen túl sok volt neki, ám a következő pillanatban Hiccup lépett mellé, és a vállára tette a kezét.

 - Hazugsággal az ajkadon akarsz meghalni? Menekülés közben…

 A szőke szakállú férfi arca megrándult.

 - N-nem hazudok – fordította arcát kínlódva Anne felé. – Egy füvesasszony volt az anyád valahol… valahol a Fenyves szélén. Vagy legalábbis… Akkoriban… abban az időben.

 A lány kételkedő arccal hajolt fölé. 

- Megerőszakoltad. Megerőszakoltad és otthagytad őt teherben… - Anne pillantása ellágyult egy pillanatra. – Vagy… Akkor mondd meg: tudod még a nevét? Vagy… tudtad valaha is? – csak ekkor vette észre, hogy időközben Eret is megérkezett és zavarodott, aggodalmas arccal figyelte az eseményeket.

 Björn hangja elfulladt, ahogy a szájából már sűrű, fekete vér buggyant elő.

- Az anyád… a-az anyád neve G-gimely…?

 Anne alakja megrogyott. Nem érdekelte, hogy Eret leguggolt mellé és átölelte, Nem hallotta Hiccup hangját, aki rohanvást indult meg mellőlük valamerre, nem hallotta a a zsibongó embereket, s csak homályosan, valahonnan nagyon távolról hallotta Astrid jajkiáltásait.

 - Megöltem az apámat – kimeredt szemmel suttogott maga elé. – Megöltem az apámat… Ilyen… ilyen nincs… megöltem az apámat…
Eret görcsösen ragadta meg az ujjait, amitől mintha felocsúdott volna.

 - Anne, még nem késő… Te meg tudod őt menteni, nem? Spiteloutot is megmenttetted, ahogy segítettél Valkának is, nem… Nem halhat meg!

A lány megmozdult.

 - B-björn… A-apám… A-apa…

A férfi arcára tapadt por mögött jeges, kék szemeiben mintha könny csillant volna.

 - Megérdemeltem, nem… nem gondolod? T-tudom, hogy…

Anne szinte gyengéden simította a vállára a kezét.

- Életben fogsz… - nem tudta befejezni, mert Björn hangjába szomorú, csendes nyugalom vegyült.

 - Nem fogok – szavai belefulladtak a szakállába alvadó vérbe. – M-megöltél… A.anne…

A lány kétségbeesetten fordult a mellette térdeplő Eret felé.

- Add a késedet.

 A férfi tétován pillantott rá, Anne azonban türelmetlenül rándult meg.

 - De…

- Ki akarom vágni azt az átkozott nyílvesszőt!

 Eret némán húzta elő a pengét, azonban mikor Anne Björn fölé hajolt, a férfi görcsösen megrándult.

 - Me-egöltél… Anne… - görcsös mozdulattal ragadta meg a lány kezét. – pupillái kitágultak, s kék, jéghideg-kék szemeiben könny csillogott. – Anne… lányom…

 Hörgő lélegzete megakadt, szemei nagyra nyíltak, pupillái félelmetesen kitágultak, teste megrándult, s szája szélén fehér hab ütött ki. Lábai erőtlenül rugdalták a port, mintha menekülni akarna valami névtelen, hideg rém elől, s az elmúlás kegyetlen közelsége egy pillanatra eltorzította az arcát, a következő pillanatban azonban szorítása elernyedt, szemei pedig üveges csodálkozással nyíltak fel.

 Halott volt.