37. Fejezet - Stoick

Mikor Eret benyitott a homályba burkolózott kis szobába, odakint már kigyúltak a csillagok. A lány összekuporodva gubbasztott a tűzhely mellett, és a halkan pattogó lángokat bámulta, s csak akkor emelte föl a fejét, mikor a férfi megállt mögötte.
- Anne… - a lány némán emelte föl az arcát, ahogy Eret leguggolt mellé, és a vállára simította a tenyerét. – Nem akartam kint maradni ilyen sokáig, de Hiccup tanácskozást tartott… Megszületett a fia, Stoicknak nevezik, a nagyapja után. Várj, hiszen te voltál náluk!
- Voltam – Anne hangja tompának tűnt.
- A tanács valódi oka viszont más volt. Björn halálával ugyan vezér nélkül maradtak a serege maradékai, akik a környéken portyáznak, azonban mindig akadhat valaki, aki összefogja őket, hogy ismét Berk ellen forduljanak, Hiccup ezt nagyon jól látta. Vagyis… Szét kell szórni a sereget, ha ugyan van még mit szétszórni, ez viszont… Te is tudod, milyen veszélyes lehet. Nem tudjuk, mivel is állunk szemben pontosan, hogy mennyien rejtőznek a fjordokban vagy mennyien menekültek el a csata után…
A lány lassan bólintott.
- Vagyis…? Mit tervez Hiccup?
Eret nyögve zökkent le a földre.
- A terv körülbelül az, hogy nem egy csapatként indulnánk ellenük, hanem egyszerre több irányban, kettesével-hármasával. Nem kockáztathatjuk, hogy egy kisebb seregtestre fecséreljük az erőnket, ha a főerejük a hátunk mögött a faluhoz férkőzhet…
Anne mintha felélénkült volna.
- Na és… Hogy is lesz ez pontosan?
Eret lehajtotta a fejét.
- Az a helyzet, hogy éppen erre akartam kilyukadni. Hiccup rámbízta egy csapat vezetését, de… Lehet, hogy neked most jobb volna, ha… ha maradnál. Pihenned kell, Anne, ennyi minden túl sok volt, a vak is látja! A gyász egy olyan dolog…
A lány türelmetlenül csattant fel.
- Hiszen mondtam már, hogy nem gyászolom Björnt! Egy rohadt barom, aki megerőszakolta anyámat, aztán otthagyta, és most végre beteljesült a sorsa!
- De…
- Kit érdekel az, hogy az ő farka volt anyámban, amikor megfogantam? Mégis, kit érdekel rajtad kívül? – hangját lehalkította, vészjósló sziszegése ellenére mégis, szinte tajtékzott a dühtől. – Átkozott volt, ezerszer is átkozott, ezerszer kívántam a halálát, és nem is tudod, mekkora elégtétel, hogy az én nyilamtól esett el! Az én nyilam döfte át, én öltem meg, én öltem meg! Azt mondod, gyászolnom kellene?
Eret némán meredt a lányra.
- Nem tudom, mi játszódik le most benned, de abban biztos vagyok, hogy ez nem…
- Ennyi, mindössze ennyi! Hogy apagyilkos vagyok, érted, apagyilkos, és most… -  egy pillanatig úgy tűnt, elsírja magát, azonban mikor a férfi közelebb hajolt, felszegett állal pillantott rá. – De mielőtt azt mondod, ez gyengeség, én büszke vagyok rá. Büszke!
Eret megingatta a fejét.
- Elhiszem, Anne. De… Ehh – sóhajtott fel. – Jönni akarsz?
A lány lemondóan hajtotta le a fejét.
- Nem akarod, hogy menjek, ugye? Szólj nyugodtan, ha a terhedre vagyok, de ne így oldd meg!
A másik türelmetlenül megrándult.
- Anne, félreértesz! Belemagyarázol olyan dolgokat, amelyek… Mi van veled? Tudom, hogy ez a mai nap nagyon nehéz volt, de...
A lány elfordult.
- Hagyjuk. Majd holnap megbeszéljük.

A főnök szinte félénken nyitott be a szűk, frissen szellőztetett szobába, nyomában a sárkányával, aki mintha megérezte volna, hogy ez most nem az ő ügye, az egyik sarokba húzódva pislogott párat.
Hiccup az első pillanatban nem is látott mást, csupán Astrid aranyló, zilált haját, amely a párnán szétterülve csillant meg puhán, azonban ahogy közelebb lépett, az asszony megmozdult.
- Hiccup… - pillantása kimerültségről árulkodott ugyan, azonban ahogy a férfi megsimította a takaró alól éppen csak előbukkanó vállát, lassan elmosolyodott.
. Sz-szabad…? – telepedett le óvatosan az ágy szélére a másik, s puhán fogta két kézre Astrid ujjait. -  Sajnálom, hogy olyan hamar el kellett rohannom, de…
- Tudom. Egy főnöknek a népe az első. Te pedig úgyis végig itt voltál, nem úgy, mint… Hagyjuk. Nézd meg inkább a fiadat! – hangjában büszkeség lobbant. – Nem akarod… kézbe venni?
Hiccup megigézve bámulta a bölcsőben szuszogó csecsemőt. Kis arca vörös volt, és puffadt, s ahogy pislogva megmozdult, halkan nyöszörögni kezdett, s apró, ökölbe szorított kezei erőtlenül mozdultak meg.
- Gyönyörű… gyönyörű. A szeme…
- A szeme épp, mint a tiéd… bár azt mondják, ilyenkor még változhat – Astrid nyögve tornázta magát feljebb a mögötte feltornyozott párnákon, azonban mikor felszisszent, Hiccup figyelmeztető pillantást vetett rá.
- Ne! Maradj csak. Föl… fölvehetem…? – az asszony mosolygó pillantásától kísérve emelte meg a csöppséget.
- A fejére vigyázz… igen, úgy – Astrid megnyugodva húzódott odébb, mikor Hiccup a kisfiúval a kezében ismét az ágy szélére telepedett.
- Stoick – ízlelgette a nevet. – Stoick. Erős leszel, mint a nagyapád! Te leszel a törzsünk legnagyobb főnöke, ha eljön az idő – mormogott az apróság vörösszőke pelyhes feje búbjának, aki halk cuppanással nyugtázta a kijelentést, majd lehunyta a szemét. Hiccup lassan emelkedett föl, és a sarokban összegömbölyödött sárkány felé pillantott, majd ismét Astridra. – Szabad…?
Az asszony halvány, fáradt mosollyal bólintott.
- Ő is éppen olyan…
- Családtag. Toothless! – a hang furcsán lágy volt és szinte simogató, hogy az éjfúria komolyan emelte föl átható, zöld tekintetét a lovasára. Lovasára, barátjára, testvérére, mindenére, akinek most… Akinek most utódja született. A sárkány pillantása a szuszogó csöppségre esett. – Stoick. A… a fiam. Toothless… - Az éjfúria megszaglászta az élet édeskés, meleg illatát árasztó csecsemőt, majd óvatosan fújt egyet, és fejét oldalra döntötte, ahogy a kisfiú félig önkéntelen, hadonászó mozdulattal egy pillanatra az orrához ért. A sárkány gyöngéd mozdulattal húzta el a fejét, majd jókedvű mordulással pillantott Hiccupra, aki a homlokára simította szabadon maradt kezét. – Tudom, pajti. Tudom.

A hajnal fájdalmasan korán érkezett el. Eret maga sem tudta, milyen régen ébredt utoljára arra, hogy fázik, azonban most hiányzott mellőle a lány testének kályhamelege. A fekhely Anne-re eső fele üresen ásított az arcába, a lány felsőruhája sem volt sehol, azonban csak akkor hasított bele a felismerés, mikor rájött, hogy a lány íja és tegeze sincs a szokott helyén.
- A hó minden nevére… - egy pillanatig egyszerre érezte magát dühösnek és ostobának, átvertnek és kétségbeesettnek. Ruháit sebtiben kapkodta magára, s a kardokat tokostul a kezébe kapva viharzott ki az istállóba, azonban mikor benyitott, mintha egy hegyet vettek volna le a válláról.
- Na? Fölébredtél? – Anne épp befejezte Raindancer pikkelyeinek ledörzsölését, s a szörnyennagy rémség bizalmatlanul húzódott odébb, mikor Skullcrusher elcammogott mellette, és a csapdász mellkasához dörgölte az orrát, aki megtántorodott ugyan, de azért megvakargatta a morajszarv pikkelyeit.
- Már azt hittem, elrepültetek a magad szakállára – pillantott a lányra, aki rosszul leplezett elégedettséggel vigyorodott el.
- Pedig ez csak haj…
A másik oldalt döntött fejjel paskolta meg Skullcrusher oldalát, majd Raindancert gondosan kikerülve lépett közelebb Anne-hez.
- Még mindig… még mindig jönni akarsz?
A lány arcáról mintha letörölték volna a mosolyt.
- Mondd meg, hogy miért nem akarod…
Eret szerette volna magához húzni, de ismerte már annyira, hogy tudja, hogy csak elhúzódna előle.
- Mondd meg, miért akarsz jönni. Azért, hogy velem legyél? Vagy azért, hogy…
Anne lehajtotta a fejét.
- Nem tudnék itt… itthon maradni. Először is ott van a tudat, hogy minden lovas kint van rajtam kívül, pedig semmi, de semmi bajom, azonban… Ehh. Te beszéltél gyászról, én árnyakról beszélek, rossz gondolatokról, képekről, amelyek előjönnek a magányban, ha nem tudok mit tenni. Én… Beleőrülnék, ha itt kellene maradnom, Eret! ha tehetetlenül kéne várnom, hogy megtámadjanak… - pillantását könyörgően függesztette a férfi arcára.
- Akkor egyet mondj meg. Akkor is eljönnél, ha nem az én csapatomban harcolnál?
A lány arca megmerevedett, azonban mikor fölemelte a fejét, szemeiben eltökéltség csillant meg.
- Elmennék. Csak ne kelljen… Ehh. Astridra Valka vigyáz, engem meg… Hát, most éppen neheztel rám, de… Hagyjuk. Kivel mennék én? Vagy majd kiderül?
Eret lassan mosolyodott el.
- Azért gyere inkább velem. Nem venném a lelkemre, ha valami bajod történne, és én nem tudtam róla… Nameg hozzám osztotta Hiccup az ikreket, most mondd meg, mi ez, ha nem egy rossz vicc? – vigyora keserű volt, azonban mikor Anne ujjait a tenyerébe csúsztatta, mintha feloldódott volna benne valami.
- Ruffnut miatt ne aggódj – a lány mosolya édes volt, és mintha méreg csepegett volna a szája széléről, de a férfi ezt nem bánta. -  Nem fog kellemetlenkedni.