41. Fejezet - Összeállt a kép

Sziasztok!
Ezúttal ismét egy felkavaróbb résszel érkezem, remélem, mindannyiótoknak tetszeni fog! Azt hiszem, nemigen szükséges magyaráznom, hogy miért is pontosan...
Jó olvasást! :)

A révületből izzadtan és reszketve ébredt fel. Véres álma volt, véres, és a fejében lüktető fájdalomnál ezerszer szörnyűbb volt a tudat, hogy valami történt. Valami, amelyre nem tudta a magyarázatot. Körmei a tenyerébe mélyedtek, és vörösen szivárgó nyomokat hagytak maguk után, az emléket és a fejében égő gondolatokat azonban ez sem tudta elnyomni. Zavarodott gondolatai egyre a véres, élesen sikoltó fájdalom körül kavarogtak, és nem tudtak benne életté vagy halállá ülepedni.
Ezúttal szerencséje volt: az álmok és a szellemek kegyesek voltak hozzá. Révülete megszülte a maga gyermekét, képek táncoltak a szeme előtt, érezések, érzelmek viharzottak keresztül rajta, hol a magasba szakítva, hol a földig tiporva őt, keblei között még égetett a kicsorduló álom-vér, tagjai lázasan lüktettek, méhében pedig ott feszült az ismeretlen rémületes-szép valósága. Reszketett a kíntól, ami végigömlött rajta, reszketett a tudattól, hogy valami visszafordíthatatlan, valami nyomot hagy, valaminek vége, valami más kezdődik, sikoltva markolt a hajába, mintha ezzel meg tudná védeni magát a daturaálmok halántékába vájó, karmos ujjaitól, teste ívbe görbült, mint a vajúdó asszonyoké, a következő pillanatban azonban egy csapásra minden letisztult. Pupillái kitágultak, ahogy végigömlött rajta a felismerés, a következő pillanatban pedig arcán széles, keserű mosoly terült el.

- Megtalálom  - a csend megremegett a kunyhóban. -  Megtalálom – fordult a tűzhelyen parázsló, soha többé fel nem lobbanó lángokról álmodó zsarátnok elé. – Megtalálom, ha belepusztulok is… A lányom! – sikoltott fel hirtelen, mintha valaki kétségbe akarta volna vonni a szavait. – A lányom! Anne!

Kapkodva ragadta meg a zsákját. Tárgyak után nyúlt, tárgyakat hajított el türelmetlenül, megint másokat dédelgetve ejtett a zsák jóformán feneketlen mélyére. Takaró, a munkájának eszközei, talizmánok, egy ivókürt… Utoljára egy gyöngyökkel és csontokkal teleaggatott, barna subát kerített a nyakába, majd a botja után nyúlva kifordult az ajtón, és végigkarmolt az ajtófélfán. – Soha többé ne zárja be senki!

*****

- A hajó... kifutott a fjordból! - Ruffnut kiáltása végigvágott a lomha csend széles, barna hátán. Raindancer sziszegve pattant fel, tüskéi ezerfelé meredtek, s ahogy Anne fölkapott a hátára, szarvait megrázva mordult fel ismét.

Ahogy a három sárkány ellökte magát a szirtfaltól a mélység fölé, a hajón megbolydult a legénység. Két háló pörögve repült a levegőbe, minden, célzásra tett kísérlet nélkül, mikor azonban a cipzárhát elsuhant a hajó felett, a tétova ellenállás vad menekülésbe csapott át.

A tervben ugyan az szerepelt, hogy elcsalják a csapdászokat a szigettől, azonban ez már inkább emlékeztetett az elcsatangolt marhát terelő szelindekekre; nem, itt már nem ők voltak az üldözöttek. A hajó a déli szelet kihasználva vonta fel a vitorláinak maradékát, s a korhadozó teknőtől meglepő gyorsasággal kotródott észak felé.

- Magashegy* felé mennek! - Eretnek kedve lett volna ujjongani. Magashegy, még ha csak névleg is, hűvös békét ápolt Berkkel: a magashegyieknek szükségük volt Berk szövetségére, akkor is, ha flottájuk jóval erősebb volt a sárkányszigeténél, azonban egy sereg - nem sereg. Magukban nem sok jóra számíthattak volna, nem hitte tehát, hogy komoly veszélyt jelentenének a kedélyeket esetleg felkorbácsoló csapdászok. - Nem ártana követni őket, amíg...

Nem kellett kétszer mondani. A sárkányok mintha kifejezetten élvezték volna a hajszának nem igazán nevezhető, apró támadásokat, szinte hasították a levegőt: most lehetett csak igazán érezni a különbséget a hajók és a sárkányok tempója között. Magashegy kikötője nyitva állt.

*****

Mikor Hiccup benyitott a szobába, megcsapta valami puha, meleg, tejes illat. A félhomályban nem látott mást, csak a bölcső oldalán szinte életre kelő faragványokat, s már éppen kihátrált volna, amikor a homály egy darabja megrezdült, s a fal melletti padkáról Astrid emelkedett fel.
- Hiccup! – nehezen állta meg, hogy ne sikoltson örömében. A férfi néma boldogsággal tárta ki a karjait, és csak szorította, szorította őt magához, Astrid pedig a vállhajlatába fúrta a fejét. –Hiccup… - kedve lett volna zokogni örömében. Az elmúlt két nap számára kínosabban telt, mintha egy börtönben sínylődött volna valamelyik ellenséges szigeten, azonban ezt a börtönt – mert számára ez sem volt más – szeretnie kellett. Mert ez volt a feladat. Stoick mellett bármennyi időt el tudott volna tölteni, ezzel nem is volt gond, azonban a tudat, hogy a többiek eközben odakint harcoltak ismeretlen körülmények között, ismeretlen emberekkel szemben, ki tudja, meddig, és nem segített sokat Valka jelenléte sem, aki nem hiába szerette hangoztatni, hogy Hiccup mindig is rá hasonlított. Egy-egy mozdulata vagy szava is elég volt olykor ahhoz, hogy Astrid legszívesebben elsírja magát. Csak mert… csak mert Hiccupra hasonlított. És ez elég volt.
Érezte, ő is érezte, hogy valami megváltozott benne, és ugyan szégyellte magát olykor emiatt, azonban Hiccup úgy emlegette, hogy ,,megszelídült”. Astrid viszont nem akart megszelídülni. Lehet, hogy egy anyának ez a dolga, azonban ő nem akart olyan anya lenni, mint akik folyamatosan a konyhában sürgölődnek és csak a családjuknak élnek. Persze Astrid Hoffersontól soha senki nem is várt volna el ilyesmit, azonban a kép mégis be-bekúszott a gondolatai közé és megkeserítette az álmait. Azonban most… Hiccup itt volt. Hiccup itt volt, és ez mindent megváltoztatott. Kinyitotta az aranykalickát, de a madár nem akart már rajta kirepülni.

Anne összekuporodott a tűzhely padkáján. Olyan jó volt ismét itt lenni, itthon lenni, egészen régóta nem fogalmazódott meg benne honvágy, s ez most valahogy új volt és szinte kellemes. Valami puha bizonyosság kúszott a gondolatai közé, a tudat, hogy most itthon van, itthon, itthon… Ízlelgette a szót.
Eret állítólag Hiccupnak jelentett a ,,küldetés” eredményéről, Anne azonban biztos volt benne, hogy várnia kell egy darabig. Astrid most fontosabb volt, mint a jelentés, akkor is, ha egy főnöknek a népe az első.

Megmozdult, hogy fölemelkedjen a padkáról, mikor a tűzhely kezdett átforrósodni, ekkor azonban valami történt. Valami, amire nem számított: valami – megmozdult. Benne. Az oldalára tapasztott kézzel dermedt mozdulatlanná. A mozgás  ismétlődött… Az első, ami átvillant az agyán: a vérzés. A vérzés, ami azóta, amióta Erettel volt…
Nem. Az nem lehet.
Lélegzete egy pillanatra mintha megállt volna, ahogy átvillant rajta a felismerés. Ilyen nincs. Nincs. Nincs.
Valamit elszámolt, valamire rosszul emlékszik, itt valami nincs rendjén, ilyen nincs…
És akkor összeállt. A kép.
Nem csak a dühtől émelygett ő, nem a fáradtság miatt volt gyenge, nem a gyász miatt, nem csak ezért…
Túl nagy volt a nyugalom. Két hónapja. Vagy… vagy több.
De valahogy úgy.
Torka elszorult. Talán… talán már az első alkalommal?
Nem volt benne biztos.
Viszont, ha így van, szinte biztos, hogy már késő. Átkozta magát. Hogy nem vette észre? Mégis, hogyan? Más asszonyok egyből… Tudják. Érzik. Ő pedig…

És akkor belépett Eret.

*Magashegy Useless Reptile történetében kerül elő, itt