42. Fejezet - Terhes

- Anne? Minden rendben? – nem tudta, milyen kétségbeesett arcot vághatott, ha a férfinek ez volt az első kérdése, de most csak  arra tudott gondolni, hogy egyáltalán fölfogja, ami történt… ami történik. Állott a tűzhely mellett, s egy pillanatig egészen biztos volt benne, hogy ha most megszólal, menten elsírja magát, a férfi azonban aggodalmas arccal lépett közelebb. -  Anne…?
A másik kétségbeesett daccal lépett hátrébb. Gyűlölte, amikor a másik ezt csinálta: úgy érezte, ez a kerek szemű, ostoba ártatlankodás egyszerűen megőrjíti. Hogy lehetne minden rendben?
- N-em… - igyekezett nem sírni és nem üvölteni. – Ne-em egészen…
A másik rosszat sejtve lépett még közelebb, hogy megölelje, Anne azonban idegesen húzódott el az érintése elől.
- Történt valami?
A lány legszívesebben felüvöltött volna. Á, nem, semmi az ég világon, minden a legnagyobb rendben… a szoba szinte fojtogatta, azonban most nem mehetett el.
- Nem, csak… - nagy levegő. – Azt hiszem… A-azt hiszem…
Eret várakozón pislogott.
- Igen…?
- Azt hiszem… terhes vagyok…? – inkább kérdezte, mint mondta, a férfi arcán azonban leírhatatlan érzések kavarogtak. Hitetlenség, öröm, aggodalom, ismét a hitetlenség, valami zavarodott, suta felelősségtudattal keveredő próbálkozása a komolyságnak, végül azonban a következő pillanatban úgy kapta föl a meglepetéstől levegőért kapkodó lányt, mint a pelyhet, és azzal a lendülettel fordult is egyet.
- Anne, az istenekre, akkor igaz? Terhes vagy! Terhes vagy! – mintha ízlelgette volna a szót, óvatosan engedte le a másikat maga mellé, aki halkan felszisszent, mikor a férfi magához szorította. – Ez… ez csodálatos dolog! Egy gyermek… - elakadt. – Ez óriási dolog! – nevetett föl, a lány arcát látva azonban lassan elkomorult. – Anne? Mi a baj? –
A lány igyekezett kibontakozni az öleléséből. A szoba füstös teteje szűken borult föléje, elfogva előle fényt és levegőt, mintha valami fojtogatta volna… fölpillantott. Eret mézszínű szemeiben aggodalom csillogott. Nem az a fajta, amikor valaki testi épségéért aggódik az ember, valami sokkal mélyebb szorongás volt ez: rettegés attól, amit hallani fog.
- Én… Én nem akartam ezt…
A másik kezei lecsúsztak a lány derekáról.
- De…
Anne felszegte a fejét.
- Nem ,,De”! Eret, most nem erről van szó… én… meg tudom oldani!
A másik olyan hirtelen csattant fel, hogy a lány összerezzent.
- Hogy érted azt, hogy nem erről van szó? Nincs olyan, hogy nem erről van szó! – szelídebben folytatta. – Anne… figyelj. Elhiszem, hogy ijesztő lehet így elsőre, azonban… nézd, ez egy csodálatos dolog! Egy jó dolog, Anne, egy kisgyermek…
A lány úgy rándult meg, mintha belédöftek volna valamit.
- Azt mondod, ez jó dolog? Azt mondod, ez természetes?
A férfi nyugodtan pillantott le rá.
- Azt. Lehet, hogy elsőre ijesztő, de mégiscsak egy élet…
- Ijesztő? Ijesztő! Hah! Ijesztő, hát ideszarok, komolyan! – Anne kínlódva kacagott föl. – Azt mondod, ijesztő? Nem! Nem az! Az az ijesztő, ahogyan beszélsz róla… egy gyerek? Hogy be ne rottyantsak! Gyerekek és asszonyok halnak meg minden harmadik-negyedik szülésnél, tudtad? Tudtad? – levegő után kapott. – Hogy azt mondod… Ehh! Egy élet? Egy élet! Minden élet kilobban egyszer, ezt te is tudod, elég egy döfés, egy ütés, esetleg pár csepp ügyes méreg… Nem ér semmit! Semmit! Az én életem, az én testem, bennem van! Bennem, érted? Bennem! – szavai hisztérikus kacagásba fúltak.
A másik kezdte elveszteni a türelmét. Gondolatai megfoghatatlanul kavarogtak, és kirántották az oly biztosnak hitt talajt a lába alól, a keserűség pedig úgy csordult ki belőle, mint a méreg a túltöltött pohárból.
- Anne, ez egy gyerek! Benned van, de az istenekre, talán elfelejtetted, hogy én ültettem beléd?! Elfelejted, hogy az a magzat éppen úgy az én gyerekem is, mint  a tied? Egy gyerek! Érted?! Egy gyerek! Egy síró, rózsaszín csecsemő! Ezt a csecsemőt… a gyerekemet akarod megölni, Anne!
A lány arca megrándult.
- Én csak azt tudom, hogy én… - a sírás fojtogatta. – Én ehhez túl fiatal vagyok! Nem… Nem vagyok elég érett… Az istenekre, tudsz jobb megoldást? Tudsz más megoldást, mint elhajtani? Ez nem…
A férfi arca megvonaglott a belsejét marcangoló, kegyetlen, hideg dühtől.
- Remek. Ezek szerint, miután otthagytad az anyádat és megölted az apád, most a gyermeked következik…
Anne megmerevedett. Arca kivörösödött a visszafojtott sírástól, kimeresztett szemeiből azonban akaratlanul csordultak ki a könnyek.
- Ez… Ez most… - kifordult az ajtón.

A másik elkeseredett, szégyentől égő dühvel kapott utána.
- Anne… én nem úgy…
A lány sziszegve tépte ki magát a kezéből.
- Eressz! – tekintete valami olyan névtelen, mély dühvel villant meg, amely talán már a gyűlölettel volt határos. – Eressz!
Mikor eltűnt a pajta mögött, a férfi lerogyott az ágy szélére. Nem volt ereje szitkozódni.

Anne szinte berohant a pajtába. Lábai reszkettek, és egy pillanatig azt hitte, menten összerogy, ahogy megrázta a zokogás. Raindancer halkan fölhorkant a lépteire.
- Rain… - a lány szipogva fogta két kézre a sárkány orrát, aki lágyan az ölébe fújt. – Rain…
A szörnyennagy rémség mintha megérezte volna ennek a törékeny, puha lénynek, apró ember-lánynak a szomorúságát, dühét, hogy… hogy szüksége volt rá.
Szárnyait kitárva szinte sátrat vont az oldalához bújva felzokogó lány fölé, aki reszketve simította arcát a forró, pikkelyes bőrhöz.
A sárkány puhán hajtotta a fejét Anne ölébe, s lassan, szinte doromboló mormogással hunyta le a szemét. A lány még megrázkódott ugyan a néma zokogástól, a szörnyennagy rémség közelsége azonban mintha feloldott volna benne valamit.

Ő nem így tervezte. Nem ezt akarta – vagy még inkább: nem akarta ezt. Az egészet.
Ő szerette volna, ha minden simán megy… A legjobb lett volna persze vigyázni. A legjobb lett volna nem teherbe esni, azonban ami megtörtént, megtörtént… Viszont a kimenetelét meg tudta volna változtatni. Most egy pillanatig csak azért haragudott magára, amiért nem tartotta meg a gyermek tudását… Szerette volna, ha kész tényeket állíthat Eret elé, ám a férfi reakciója őt magát is meglepte. Nem… Nem hitte volna. Számára valahogy az egész helyzet ilyennek tűnt most: kilátástalannak és átláthatatlannak. Ez az egész együttlakás-dolog már önmagában sem volt tiszta: szerelemnek sok, házasságnak kevés. Sosem szentesítették egyetlen istenség nevében sem, bár ő maga sem vágyott erre soha… és úgy tűnt számára, hogy a  férfi sem. Különböző isteneket tiszteltek ők maguk is, különbözőt, mint a falubeliek, s nem volt, aki ezeket összefoghatta volna, de nem is volt rá szüksége senkinek. Mégis… Egy gyerek az egészen más dolog.  Az… már egészen más.
Nem arról volt szó, hogy félt volna tőle… Jobban végiggondolva leginkább önmagától félt. Az anyja árnyéka ott lebegett a feje felett, bármily messze volt is.
Nem, Anne nem attól félt, hogy mit tenne vele a gyermek. Ő attól félt, amit ő tehetne a gyerekkel.