Prológus - 0. Fejezet

 Az eget gyöngyszürke, nagy hasú fellegek borították. Az örökké háborgó tenger habjai ezerfelé szakadtak a csipkés szirtek taraján, vízporral terítve be a síkos, parti köveket. 

A tájon mély csend honolt, amelyet csak a hullámok morajló zubogása tört meg, azonban ha valaki arra járt volna, a felhők alatt apró, sötét pontot pillanthatott volna meg, amint sebesen szárnyal a part felé. Az arra járó persze csak megvonná a vállát, hiszen ha repül, csak madár lehet, talán még gondolna is egyet s mást a halrabló sirályok nemzetségéről, s továbbállna.

  Azonban ez a pont nem madár volt. Szárnyait kifeszítve siklózott a végtelen víz fölött, majd, mielőtt elérte volna a partot, újabb pár szárnyat tárt szét, s lassú, erőteljes csapásokkal ereszkedett le a szélvédett oldalon, ahol már satnya bokrocskák is meg tudtak telepedni a mostoha sziklák hátán.

  Sárkány volt. Viharszelő, ráadásul jól megtermett, s bár a felületes szemlélőnek első pillantásra fel sem tűnt volna, nyakából bőrpáncélt viselő, karcsú alak csusszant le, meglepő fürgeséggel, annak ellenére, hogy hátán jókora hálóköteget egyensúlyozott, amelyet a földre érkezvén gyakorlott ujjakkal kezdett szétbontani. 

  Mozdulatait egy közeli bokorból sötét szempár figyelte. Nem rosszindulatúan, csak éppen soha nem látott még olyat, hogy egy ember és egy sárkány így, együtt dolgozzon, azonban ahogy előrébb furakodott, hogy jobban lásson, a bokorról rettenetes rém rebbent fel visongva. A viharszelő fölkapta a fejét, és megmerevedett. A szempár megvillant, gazdája azonban igyekezett úgy lelapulni, hogy szinte összeolvadt a földdel.

 A bőrpáncélos asszony valamit észrevehetett, mert igyekezett lenyugtatni a sárkányát.

-Jól van, Cloudjumper. Egy perc, és...

Nem fejezhette be, mert a viharszelő felmordult, és még mindig a bokrot szuggerálva leengedte a szárnyát, jelezve, hogy jobban örülne, ha lovasát most ,,biztonságban" tudná a nyakában.

-Mit látsz, Cloudjumper? - az asszony szinte suttogott, de azért jobbnak látta, ha a sárkányára hallgat, és felkapaszkodott a narancsvörös tüskéin, azonban a következő pillanatban a viharszelő megrándult, és egyetlen szárnycsapással fölemelkedett. Lábait markolásra készen maga elé nyújtva vágódott a bokor fölé, s a következő pillanatban már egy, szinte apró, törékeny emberalak lógott a karmai között, bár elszántan igyekezett lefejteni magáról a tagjait vaskapocsként szorító karmokat.

A sárkánylovas némileg nyugodtabban pillantott le rá.

-Ez csak egy lány! 

Foglya valami furcsa, érthetetlen nyelven szitkozódott, mire a nő elnevette magát.

-A halászháló persze ott maradt.