9. Fejezet - Raindancer

Hahó!
Elnézést a késésért, azonban, amilyen szépen beharangoztam a hét elején, hogy időben hozom majd az új részt, olyan szépen el is felejtettem - szégyen és gyalázat, de így van. Az Angliában töltött hét kissé kizökkentett a napi/heti rutinomból.
Örömmel jelentem, hogy több, mint huszonhat órás, folyamatos ébrenlét után még sikerült felnéznem az oldalra itthon, és itt jött a nagy felismerés, hogy a búcsúlevél fogalmazása a vendéglátócsaládnak, a kurzuszáró ,,prezentéssön", és a sok órát késő repülőgép annyira elvonta a figyelmemet, hogy elfelejtettem följönni.
Azonban most végre itt vagyok, ragyogok, és miután kiraktam ezt a fejezetet, átalszom a nap hátralevő részét (a blogger nem szereti a pontos időt, de ezt 5:20-kor írom).
Remélem, tetszeni fog! :)

Anne Hiccup régi szobájában ült. A délutáni ,,kaland" után úgy érezte, mintha minden erejét kiszippantotta volna belőle valami, s már épp azon gondolkodott, hogy megeteti az ideiglenesen a pajtába költöztetett szörnyennagy rémséget, esetleg ott is marad vele egy kicsit, azonban, mikor fölemelkedett a régi, simára koptatott íróasztal mellől, szeme megakadt valamin. Az asztallapról ugyan eltakarították a papírok nagy részét, a tervrajzok kezdetleges verzióitól még mindig nem lehetett rá mást pakolni, azonban egy kupac alól néhány régi, szenes hegyű ceruza mellett egy köteg papír lógott ki. A lány lassan elmosolyodott. Ugyan még nem tudta, mit akar lerajzolni, de biztos volt abban, hogy használni fogja még azokat a ceruzákat.
Egyelőre azonban nem akarta elpazarolni az értékes lapokat, kilépett hát a szobából, és elsurrant a pajta felé.
A szörnyennagy rémség mozdulatlanul hevert a sarokba halmozott szalmán. A félhomályban csak topázszínű szemei égtek, mint két lámpás, azonban mikor a lány közelebb ért, szuszogva megmozdult.
Anne becsukta maga mögött a pajta ajtaját, és megállt. Tudta, hogy a sárkány megszokta az emberek közelségét, mégis úgy érezte, mintha rátört volna valakire; nehezen szánta rá magát, hogy halkan megszólaljon.
-Magányos vagy, ugye?
Hangja még a szokásosnál is lágyabban duruzsolt.
-Nincsenek itt a barátaid... A sárkánybarátaid.
A szörnyennagy rémség beleszagolt a levegőbe.
-...Vagy talán neked nem is voltak olyanok...? Jobb szeretsz... magányosan járni?
Csend. Anne közelebb lépett a sárkányhoz, aki aranyba játszó, okos szemeit a lány arcára függesztette.
Anne leguggolt melléje.
-Tudod... - kezdte halkan - Én nagyon szeretném, hogy jó barátok legyünk, és igyekszem is mindent megtenni ezért. És nagyon remélem, hogy... Sikerülni fog...
A sárkány lassan fölemelte a fejét. Tekintetét egy pillanatra sem vette le a lány arcáról, aki lassan kinyújtotta a kezét, hogy megsimítsa, a szörnyennagy rémség azonban megelőzte. Megkerülte a lány kinyújtott kezét, és orrát egészen közel emelte Anne arcához, aki megborzongott. Egy pillanatig azt hitte, túl messzire ment, a sárkány azonban finoman fújt egyet, és orrával a lányhoz törleszkedett.
Anne meglepetten hátrahőkölt, a sárkány azonban nem folytatta. Mély, sárga szemeit a lányra emelte, s amikor Anne ismét feléje nyújtotta a kezét, elégedetten mormogva tűrte a simogatást.
A lány elgondolkodva vakargatta a szörnyennagy rémség pikkelyeit.
-Egy nevet kellene találni neked - mosolyodott el, ahogy a sárkány a kezéhez törleszkedett. - Vajon mi illene rád? Szürke, kék... Ó, te gyönyörűség - kacagott fel halkan, amikor a szörnyennagy rémség hozzádorgölőzött, még több simogatást várva. - Te olyan... Hűvös vagy, nem? De nem fagyos... Csak... Mint egy... Esőfelhő? - felsóhajtott. - Valami találó név kéne. Eső... Eső... Az eső illik hozzád, hm? Vagy várj csak! Esőtáncos? Raindancer! Hogy tetszik?
A sárkány halkan felmordult, Anne pedig elmosolyodott.
-Ezt igennek veszem. Raindancer...
A sárkány bőre érdes volt, és meleg, s a lány érezte, ahogyan a horpasza jár föl-alá, s valami furcsa, nyugalmas érzés töltötte el.
Később, mikor a szörnyennagy rémség mintha elbóbiskolt volna, fölállt, és behozott egy kosár halat, amelyet a sárkány álmosan megszaglászott, majd beledugta az orrát, és szinte ki sem vette onnan, amíg hal volt benne. Anne elnevette magát.
-Te aztán éhes lehettél... Jó étvágyat, Raindancer...
A szörnyennagy rémség csak halk, elégedett mordulással válaszolt, a lány pedig csendben kihátrált a pajtából.

Odakint lassan alászállt az est. A falu ablakszemei pislákolva figyelték a házak közt megbúvó sötétséget, s az égen kigyúltak a csillagok.
Anne a hűvös, esti szélbe tartotta az arcát. A tenger felől sós illatú vízpára érkezett, s a lány úgy érezte, mintha megmosdott volna.
A végtelen vízre ezüstös hidat vont a hold sápadt fénye, a következő pillanatban azonban kerregő kiáltás hallatszott valahonnan, egy sikló hangja, s Anne egy pillanatra meg is látta, ahogyan egy sötét sziluett elsuhan a csillogó, parti vizek fölött,  egy percre rá azonban mély mordulás válaszolt neki. A lány elmosolyodott: Skullcrusher hangja egyszerűen félreismerhetetlen volt. Két gronkel nem sokkal fölötte repült ki a szomszédos ház mellől, s mielőtt még felocsúdhatott volna, motozást hallott maga mögött. Rémülten pillantott hátra, a következő pillanatban azonban be is húzta a nyakát, mert Raindancer úgy rugaszkodott el a pajta elől, hogy szinte az arcán érezte a szárnyak által kavart, apró légörvényeket. Egy pillanatra megdermedt, azonban hamar eszében jutott, mit mondott Eret a sárkányokról: amikor szabadok - vagyis éjszaka - sokszor halásznak csak úgy, önmaguknak, vagy a játék kedvéért. Nyugtalansága azonban nem múlt el. Raindancer csupán egy délutánt töltött vele, miért jönne hát ide vissza az eddigi otthona helyett?
Fölkapaszkodott a meredek, rönkből ácsolt létrán Hiccup régi szobájába, azonban túl fáradt volt ahhoz, hogy igazán aggódjon.
-Raindancer vissza fog jönni... - suttogott, csak, hogy megnyugtassa magát, majd eszébe jutott valami.
Az asztalon fölhalmozott papírokra esett a pillantása, s szinte öntudatlanul tett néhány lépést feléjük. Keze mintha magától nyúlt volna a ceruzák után, majd mintha megállt volna az idő. Egymás után húzta a vonalakat, törölt belőlük, újrahúzta, majd a törött hegyű, Hablaty által kikísérletezett színekkel kezdett dolgozni. A papíron furcsa, különös öltözetű, nagydarab asszony alakja bontakozott ki; Anne-nek nem kellett sokat gondolkozni azon, hogy mit rajzol. Az asszony ruháját fogak, bőrök és gyöngyök díszítették, fején különös, bundás kucsmát viselt, amelyet nem készítettek azon a vidéken: ilyen ruhát csak a bolondok és a révülők viseltek, valahol messze, a szárazföld belsejében, egy országban, ahol ezért a szertartási ruháért valaha életével fizetett volna a tulajdonosa.

Anne mintegy fölocsúdva végigpillantott a rajzon. Jól sikerült, jobban, mint gondolta volna: az erélyes, csípőre vágott kezek, az önelégült, kalácsképű mosoly, a csimbókokba fonott, rőtbarna haj, mind olyan dolgok voltak, amelyek az idők során szinte beleégtek a lány emlékezetébe.
Sóhajtva újra megfogta a ceruzát, s szögletes, rúnákhoz hasonló rovással egyetlen szót írt a lap sarkába: Gimely.
A tudat, hogy a szörnyennagy rémség még mindig odakint van, azonban nem hagyta nyugodni, az ablakhoz lépett hát, és kinyitotta a spalettákat.
Odakünn mintha erősödött volna a szél, s a sárkányok kiáltásai is ritkultak, s a lány már majdnem eldöntötte magában, hogy most már tényleg lefekszik, ekkor azonban szárnysuhogás hallatszott, s a ház előtt földet ért a vizes, de rendkívül elégedett Raindancer. Anne jóformán csak a sárgán villogó szemeit látta, ahogy a sárkány az ablakon kiszűrődő mécsvilág felé pillantott, s azzal el is surrant a sötétben, a pajta felé, a lány mellkasát azonban betöltötte valami boldog, meleg érzés.
-Jó éjszakát, Raindancer. Igazad volt, hiszen összetartozunk...

(A rajz az én munkám, Nico Marlet alkotásának másolata).