16. Fejezet - Körmök

A hajót nem is lehetett volna jobbkor kiemelni: az ég alján már kora este feltorlódtak a szürkébe játszó, habos, nagy hasú fellegek, s a feltámadt szél ostorként vágott a sárkányok alá, pehelyként dobva őket a magasba. Raindancer jókedvű mordulással pördült meg, s a lány eleresztett egy nevetésbe fúlt sikolyt, Eret pedig vigyorogva figyelte, ahogy kipirult arccal simul a sárkánya hátára, hogy még gyorsabban szelje a levegőt, s amikor a szörnyennagy rémség kiterjesztett szárnyakkal fékezett, hogy Skullcrusher is beérje, megpróbálta túlkiabálni a szelet.
-Ezt csináltátok a bemutatón is?
A lány kisepert az arcából egy szélfútta hajtincset.
-Meg még pár dolgot. Miért?
A másik feltartotta a hüvelykujját.
-Gyorsan beletanultál. Hány hete is próbáltál lepotyogni Skullcrusherről?
Anne elnevette magát.
-Szerencse, hogy az a vihar nem volt még igazán téli, különben hamar befagyott volna a hajód, aztán lékhorgászhattál volna tavaszig - halászott ki a szájából egy tincset, amin viszont a férfi nevette el magát.
-Figyelj, az a madzag, amivel a hajad próbálod rendbe szedni, már megbocsáss, de annyit ér sárkánylovagláskor, mint egy vödör víz a szörnyennagy rémséged ellen. Valami erősebbet érdemes keresni, és sokszor rátekerni, mert így... Szóval ezzel az erővel akár szabadon is hagyhatnád.
-És ki mondta, hogy nem hagyom úgy körülbelül... Jó pár napja? Remek a megfigyelőkészséged! - hajolt előre Anne, mert Raindancer úgy döntött, gyorsít a tempón. - Lehet, hogy én elkanyarodom Valka háza felé. Hm? Ti lassan ereszkedhettek is, mi meg... Majd csak odatalálunk - fogta vissza a szörnyennagy rémséget. 
-Mindenesetre mégegyszer kösz, és... Ne haragudj a tegnapiért. Csak...
A lány elnevette magát.
-Valljuk be, én sem voltam valami türelmes, úgyhogy ezt vedd bocsánatkérésnek. De Snotlout... Mindig ilyen? Alapjáraton rendes, de olykor ki tudnám szedni a szemét.
-Ohohó, csak óvatosan! Ha belegondolok, hogy veled ültem egy sárkányon... - vigyorodott el, Anne azonban farkasmosollyal fordult felé.
-Még mondtad is, mennyire összeillünk Raindancerrel... Ebben az egyben igazad volt. Én is szeretek karmolni - villantotta ki a fogait, amit csak nagy jóindulattal lehetett volna vigyorgásnak nevezni, a következő pillanatban a szörnyennagy rémség szinte elejtette magát, hogy csak több másodperc zuhanás után kezdjen siklózni. 
Eret vigyorogva nézett utána, és megcsóválta a fejét.


Mikor Valka belépett a házba, a földszinten nem volt senki. Ahogy körülpillantott, Cloudjumper is bedugta a fejét az ajtón, pontosabban az orrát, mert talán az első ilyen alkalommal, amikor megpróbált beljebb férkőzni a házba, sikerült úgy beszorulnia a ,,gallérja" miatt, hogy az asszony alig tudta kimanőverezni onnan. A nagyobb gondot nem is a szorult helyzet, inkább a viharszelő pánikja okozta, aki azóta óvatosabban bánt az emberre méretezett bejáratokkal.
Az asszony halványan elmosolyodott, mikor megpillantotta az asztalon az előkészített evőeszközöket és a fűszerekkel bedörzsölt, sült halat, majd megindult felfelé a simára koptatott lepcsőfokokon.
Az ajtó alatt halvány fénycsík szüremlett elő, s mikor benyitott, a lány mellett a szörnyennagy rémség is a szobában volt. Egy pillanatra megtorpant ugyan, azonban Anne zavarodott arcát látva elmosolyodott.
-Nem baj, hogy beengedtem...? Csak gondoltam, hogy esetleg... Éjszakára persze nem marad itt, ha nem akarod...
Az asszony elnevette magát.
-Ugyan! Semmi gond, hiszen Toothless is...
A lány sárkányára sandított. 
-Mondjuk van köztük némi különbség.
Valka oldalra billentette a fejét.
-Itt mindenhol Toothless szagát érzi. Az alfa ,,felségterületén" többnyire akkor sem csinálna ostobaságot, ha provokálnák. Jó, mondjuk azért mindenhol ki lehet hozni a sodrából, de... Érted.
Anne megvakargatta a szörnyennagy rémség oldalát, aki elégedett mormogással nyúlt el a padlón a lány mellett, aki fölpillantott.
-Viszont a fekhelyét nem foglalja el. Bizonyára igazad van - mosolyodott el, mikor az asszony leguggolt melléjük, és megsimította a sárkány szinte lágy, sápadtszürke hasát.
-Úgy látszik, a személyes tér fogalmát szigorúbban veszi, mint Skullcrusher...
Anne elnevette magát.
-Az mondjuk nem nehéz. 
Valka megmozdult.
-Jut eszembe... Láttam, hogy készítettél halat, és... Hát, köszönöm. Még mindig nem megy olyan jól, mint kéne.
A lány fölemelkedett a sárkány mellől.
-Sokkal jobban megy, mint néhány hete, és ezt most teljesen komolyan mondom. Az idő és a mértékletesség... Hagyjuk. Hiccup...?
Az asszony legyintett, de a szeme jókedvűen csillogott.
-Elvannak azok egymással is. Astrid meg ő - ismét legyintett, mintha csak így tudná kifejezni a fia menthetetlen és javíthatatlan voltát, Anne azonban látta, ahogy elmosolyodik. - De úgy is kell. Fiatalok, és úgy is kell, hogy egymással foglalkozzanak ilyenkor. - elkomolyodott. - Tudod... Én nagyon örülök, hogy együtt élhettem a sárkányokkal. Kerek húsz éven át. Azonban olyan igazán, maradéktalanul boldog soha nem voltam, amilyenről annyit álmodoztam kislányként. Persze, ez úgy hangzik, mintha meg akarnám váltani a világot, azonban... - kereste a szavakat - nem így képzeltem el magam. Ez az igazság. Az is, hogy a húsz év a sárkányok mellett csodálatos volt és feledhetetlen, de minden csak akkor teljesült be, amikor... Amikor Stoick visszatért. Hozzám. A sárkányokhoz. - kipislogott egy könnycseppet. - ...Az őseihez. Vagy talán inkább mondanám úgy, hogy újra összetalálkoztunk. De most nem úgy, mint apa és anya, vagy mint a főnök és a felesége. Most ő volt, Stoick, és én, Valka, akit feloldoztak, húsz év után végre feloldoztak. Ha akkor nem találkozhatok vele... Ha akkor nem bocsát meg... Húsz éven át mardosott a bűntudat, de abban a pillanatban, amikor... És megbocsátott. Ő megbocsátott nekem, Anne. Mindaz, ami utána történt... Már nem számít. Nem változtathatod meg a múltat. Nem változtathatod meg, azonban a részeddé válik, mindaz, ami fontos volt. Amit el kell felejteni, hadd felejtsék, de ő... Ő megbocsátott. És   most már egyedül ez a fontos. Érted ezt...? - A lány párás, meleg szemei mintha feloldottak volna benne valamit. Nem emlékezett arra, hogyan történt, de mikor Anne megölelte, az arcán legördült még egy kövér, tiszta könnycsepp. - Sajnálom, hogy ezt így... rádzúdítottam - szipogott, és megtörölte a szemét. - Neked beszélek itt fiatalságról meg szerelemről, amikor... Ehh. Mindenesetre az az Eret is rendes gyerek - mosolyodott el, mikor a lány hirtelen elengedte. - Na! Ne olyan hevesen! Tudom, hogy idősebb nálad, de a vak is látja, hogy...
Anne megütődve pillantott rá.
-...Hogy...?
-Hogy néha mennyire utáljátok egymást - az asszony most már nevetett. - Aztán összebékültök, aztán... Ne is tagadd! Láttam, hogyan ültetek azon a szegény morajszarvon, úgy vigyázott rád, mint a sárkánytojásra... Bezzeg, ha láttad volna, hogyan tanította őt repülni Astrid! De, még ha valamivel idősebb is nálad...
A lány elvörösödve hátrált pár lépést.
-Az akkor volt, egyetlen alkalommal... És, ha vigyázott is... Amúgy... - megtorpant. - Mennyi idős? Annyira nem lehet...
Valka elnyomott egy félmosolyt.
-Ezen a télen lesz huszonhat, ha jól tudom. Idősebb a fiaméknál. De Stoick...
A lány kapva kapott a felkínált kibúvón.
-Ő...?
-Stoick kerek tíz évvel volt nálam öregebb - vigyorodott el az asszony Anne arcát látva. - Ne vágj ilyen képet, mert még Raindancer is megijed, igaz, kedvesem? - vakargatta meg a szörnyennagy rémség oldalát. - Jó, befejezem. Nem akartalak bántani. Nem jössz esetleg enni?
A lány összehúzta magát.
-...Nem. Ha... Ha nem gond. Nem vagyok igazán éhes. De egyél csak nyugodtan - mosolyodott el kényszeredetten. - Semmi gond.
Az asszony tűnődve lépdelt lefelé a durván megmunkált falépcsőn.
-...Csak nem bántottam meg...?


Anne fel-alá járkált a szobában. A szemét elhomályosították a szégyenkezés könnyei, s a szörnyennagy rémség ugyan csak fél szemmel, de követte a lépteit.
-Hogy lehettél ekkora... ekkora idióta? Liba, ostoba kis rongy! A vak is látja?! Ehh! - lezökkent az asztal mellé, és türelmetlen mozdulatokkal lefejtette magáról az alkarvédőt. - ...Ezt érdemled! - körmei az alkar puha, fehér húsába mélyedtek. Felszisszent, ajkáról megkönnyebbült sóhaj szakadt fel, ahogy a körmök nyomán rózsaszín csíkok maradtak. A fájdalmon túl furcsa, szinte kellemes érzés hullámzott végig rajta, amely mintha elsöpört volna minden mást. Belemart magába, újra és újra, minden dühét beleadta, s csak akkor hagyta abba, amikor a fájdalom szinte kellemesen kitisztította az agyát. Csak most pillantott végig a karján. A fehér bőrön lilás csíkok maradtak a dühe után, néhány helyen pedig vér szivárgott a karmolásokból. 
Muszály volt lehiggadnia.
Nagyot sóhajtva törölte bele a bordó pulóverbe, amelyet viselt, és a szörnyennagy rémséghez lépett, hogy megcirógassa a sárkány érdes, meleg orrát. Régen, még az anyjával előfordult, hogy pengével vagy éles kövekkel esett neki a kezének, ennek nyomai évek múltán is kivehetőek voltak a bőrén. 
-...Ne haragudj, Raindancer. Te nem tehetsz semmiről. Az egész csak arról szól, hogy milyen sekélyesek az emberek, és hogy... Ehh. Néha meg igazuk is van. Pedig... Ha tudnák... 
A sárkány halkan felmordult, és megszaglászta a karját, majd kidugta a nyelve hegyét, és megnyalta a sebeket. Ahogy a lány mellette guggolt, lassan megmozdult, és szinte kiflibe tekeredve heveredett el a padlón. Anne lassan értette meg, mit is akar pontosan, azonban mikor leült, és a szörnyennagy rémség oldalának támaszkodott, az elégedett mordulással tette az állát a padlóra. A lány elmosolyodott.
-Fáradt vagy, igaz? Belefáradtál te is - suttogott, miközben ujjai végigvándoroltak a kemény, szürke pikkelyek és a lágy, világos bőr mentén. - Sajnálom, Raindancer. Jobb lovast érdemelnél. Olyat, aki tudja kontrollálni a dühét... Vagy egyszerűen csak önmagát. De lehet, hogy az a lovas talán nem illene hozzád annyira.
Nem akart elmosolyodni, az arca azonban máshogy döntött. Egy pillanatig maga elé meredt, az a valami, ami mosolyra késztette, azonban erősebbnek bizonyult. A karját fájdalombizsergette meg, a mosoly pedig keserű grimasszá torzult.
Megcsóválta a fejét.
-Talán Valkának mégis igaza volt... Egy kicsit... Egy egészen kicsit. Eret tényleg rendes. És veled kapcsolatban nem is mondott akkora ostobaságot. Még akkor is, ha olykor akkora egy... Ehh, hagyjuk. Nem nagyon érdekel, ugye? - vakargatta meg a szürke pikkelyeket, a sárkány pedig álmosan fújt egyet. - Nem untatlak tovább. Aludj csak, Raindancer.