1. Évad - Epilógus

Anne lopva a másikra pillantott. Hosszúkás, barna arc. Furcsa, megnevezhetetlen színű szemek, amelyekben mintha a barna és a zöld keveredett volna, s tekintete most mély volt, és furcsán bizsergető. A széles, kiugró arccsont, a szélcserzette bőr apró ráncai a szeme körül... Valahogy hozzátartoztak. És persze a tetoválás. A tetoválás az állán, amely egészen különössé tette őt első pillantásra, de - ez is ő volt.
Eret hosszú, végtelennek tűnő percek után engedte őt ki az öleléséből, mozdulataiban azonban benne kígyózott a vágy, és valami különös gyengédség, amelyet a lány ilyen formában még soha nem tapasztalt. 
Némán simult hozzá a férfihez, aki lassan simított végig a hátán, hogy a lány beleborzongott az érintésbe.
-Jó itt. Jó itt, veled...
-Fázol? - a lány nem látta, de szinte biztosra vette, hogy mosolyog.
-Egy kicsit.
A másik lassan mozdult meg.
-Menjünk be. Hideg van, és lassan érdemes ránézni a sárkányokra is...
Anne fölpillantott.
-És a többiek...?
A férfi ujjai végigsimítottak a lány arcélén.
-Baj volna, ha megtudnák?
Anne nem válaszolt. Kinyújtotta a nyakát, hogy fölérje a másikat, s telt ajkait egy rövid pillanatra puhán a férfi szájához érintette.
-Hadd tudják meg!
A halkan szitáló hó lágyan vont tiszta, fehér takarót a világra, ahogy az Éj sötét szárnyú madara nesztelenül elsuhant a falu felett, s a Nagyterem lépcsőjén nem maradt más, csak a hallgatózó, hűvös, puha Csend.


Valójában nem tudom, mit kellene most írnom. Furcsa érzés, hogy a történetem első harmadának itt a vége, s hogy a jelenetek, amelyet annyiszor elképzeltem, és oly sokszor át- meg átírtam, most itt vannak előttem, egy helyen, végleges formában. 
Rengeteg változáson mentek keresztül ez alatt a közel öt hónap alatt, s rengeteget változtam magam is. 
Hatalmas köszönet jár a négy bloggerinának, Kledirnnek, Trixi Dragonsnek, Bársony Enikőnek és persze Skirának, akik ismeretlenül is annyit segítettek nekem a kezdeti nehézségek során, kommenteltek, véleményeztek, cseteltek, ötleteltek velem, hogy tényleg úgy érzem, nehezen tudnám mindezt viszonozni.
Köszönet illeti Draggg Dragongemet is, aki mindig itt van, mindig olvas, mindig van egy velős véleménye, és sok-sok fejezet óta követi töretlen kitartással ezt a sete-suta történetet.
Végül, de nem utolsó sorban: bár úgy sejtem (és valahol remélem), hogy egyikük sem fogja ezt soha visszaolvasni, de hálás vagyok néhány olyan ismerősömnek, akik tudtukon kívül is rengeteget segítettek nekem a karakterek megformálásában. Itt kell megemlítenem Annát és Eddie-t, Németországból, akik, bár nem testvérek, de bármikor elhinném róluk, hogy Ruffnutot és Tuffnutot látom, Lenkét, aki, bár külsőre nemigen hasonlít, de viselkedesét és habitusát tekintve kiköpött Astrid, valamint egy volt tanárnőmet, mint Valkát. Mindezen túl pedig ott volt a Bagoly, a szegény, kedves Bagoly, aki, bár igyekezett ezt elkerülni, végül mégis Fishlegs szerepét kapta meg az én életem történetében, egyetlen jelenet kivételével: táncolni ő tanított meg. Hogy szabaduljak meg a bennem élő balerina gátlásaitól, és ne féljek rábízni magam valaki másra, úgy, hogy soha nem tanultunk együtt koreográfiát.
Mindenek előtt azonban azoknak vagyok igazán hálás, akik ezt olvassák, csendben meghúzódva, akik ugyan nem kommentelnek, de itt vannak, és minden pénteken megjelennek, mint az árnyak, hogy egy rövid időre belemerüljenek az én furcsa, kölcsönvett kis világomba.
Mindezen ömlengések és hosszú, érzelmes sorok ellenére azonban azokat, akik hősiesen végigolvasták, szeretném már most megnyugtatni: nem ez lesz a vége Anne történetének. Hamarosan hozom a következő ,,évad" prológusát, néhány újabb szereplőt és az első részénél sokkal de sokkal eseménydúsabb történetet, addigis pedig élményekben gazdag bolyongást kívánok Nektek, kedves Olvasók!

Dancing Snowflake