22. Fejezet - Baljós jelek

Délutánba hajlott a nap. 
A tavasz első érintésére megroggyanó hó és az erdőszélek napsütötte foltjain előbúvó virágok egyet jelentettek a sárkányversenyek kezdetével. A levegő még hűvös volt, de közel sem olyan metsző, mint télen, amikor a lovasok arcába jégdarát vágott a szél, a sárkányok repülését nem segítették a fölfelé szálló, meleg áramlatok, s a hideg átjárta hártyás, finom szárnyaikat.
Raindancer rosszallóan mordult fel, amikor Anne már vagy nyolcadszor fordult volna olyan élesen, hogy az erősödő, langyos szél szinte megperdítette őket, a lány azonban nyugtatóan veregette meg a nyakát.
-Nyugalom, nagylány! Ez volt az utolsó ilyen, de muszály gyakorolnunk! Egy ilyen fordulat nem okozhat gondot egy ilyen gyönyörű sárkánynak, nem igaz?
Nem ő volt az egyetlen, aki kihasználta a jó időt a gyakorlásra. Astridot domborodó hasa sem tartotta vissza attól, hogy szabadidejében hosszú túrákat tegyen a környéken, olykor csak sötétedés után térve vissza. A közelben Meatlug, a gronkel repült el, a hátán gubbasztó Fishlegssel, apró szárnyaival szaporán verdesve, valahol, messzebbről pedig Skullcrusher jellegzetes, mély hördülését hallotta.
Elmosolyodott.
-Valamelyik erdei gyakorlópályán lehetnek... Gyerünk, Raindancer! 
A szörnyennagy rémség elégedetlenül mordult egyet, de nem ellenkezett. Bár a régi ellentét nem újult ki közte és a morajszarv között, megkedvelniük azóta sem sikerült egymást, bár a lányt ez nemigen zavarta.
A sárkány erőteljes szárnycsapással indult meg abba az irányba, amerre a lány jelezte neki a combjai nyomásával és a szarvánál fogva, majd lusta siklózásba kezdett a fák fölött.

Mikor a kiterjesztett szárnyú, szürkéskék árny elsuhant felette, Eret fölkapta a fejét. Skullcrusher halkan fölmordult, de föltápászkodott a fa alól, ahol eddig hevert, és mintegy kérdően a lovasára pillantott, aki elvigyorodott.
-Már tudod, mit akarok, nem igaz, cimbora? - állt fel a kidőlt fatörzsről, és megpaskolta a morajszarv oldalát.
A sárkány kedvelte a lányt, ezzel eleve tisztában volt, ám az, hogy még Raindancer jelenléte sem tudta eltántorítani, először komolyan meglepte a férfit.
Mostanra azonban lassan kezdte kitapasztalni, meddig mehet el a morajszarv úgy, hogy azt még Anne szörnyennagy rémsége is elviselje, nem okozott hát gondot együtthagyni őket egy időre.
Mikor Skullcrusher széles szárnycsapásokkal lökte föl magát a fák fölé, a lány már rég elhagyta őket, a szörnyennagy rémség kényelmes tempója mellett azonban nem volt nehéz beérni őket. Ahogy a szürke sárkány észrevette a morajszarvat, halk hördüléssel gyorsított a tampóján, Anne azonban igyekezett visszafogni.
-Hahó! Észre sem vettelek benneteket - fordult Eret felé, aki a fák felé intett.
-Nem akarsz leszállni valahol? Talán egy kicsit könnyebb volna...
A lány nem várta meg, hogy befejezze. Térde enyhe nyomására Raindancer lassan megindult. Anne egy tisztást nézett ki, ahova hamarosan le is sikerült ereszkedni, a morajszarvval a nyomukban, s mikor lecsusszant a sárkány hátáról, a férfi odalépett hozzá, és átfogta a lány derekát.
-Milyen napod volt? - simult hozzá Anne, és megborzongott, mikor a másik beleszuszogott a hajába.
-Kibírható - mormogott Eret, továbbra is a lány feje búbjának. - Még nemigen mozognak a halrajok, de majd lassan... Egyelőre nincs sok dolog körülöttük. Majd. Na és te?
Anne lassan kibontakozott az öleléséből.
-Lényegében Valkának segítettem a fiókákkal, mert elég vadóc némelyik, meg hát tudod, milyenek... Eltartott egy darabig, az biztos. Most meg... Hát, látod - a lány letelepedett egy tölgy göcsörtös gyökerei közé. - Tavaszodik, ők pedig egyre... Izé, virgoncabbak - vigyorodott el. - Az ember egyszercsak elérkezik arra a pontra, amikor legszívesebben megfojtaná a kis dögöket, aztán elég annyi, hogy valamelyik rádmereszti a szemét, és nem tudsz többet haragudni se rá, se a többire...
Eret somolyogva csóválta meg a fejét.
-Ha neked egyszer gyereked lesz... 
-Nem lesz - vágott a szavába Anne. - Vagy legalábbis... Még pár évig biztosan nem - tette hozzá a férfi értetlenkedő arckifejezését látva. - Nagyon is jól tudom, milyen volt anyámnak az, hogy én úgy születtem, hogy nem... Egyszerűen nem volt készen rá. Lehet, hogy ha rajta múlik, soha nem jöttem volna a világra, de hát ki tudja ezt? Mindenesetre... Nem akarom, hogy az én... Gyermekem is úgy nőjön fel, ahogy én - állt fel. - Sokszor, annak ellenére, hogy dolgozom és sárkányon repülök, és itt vagyok veled, úgy érzem, néhányan ennek ellenére annyira gyermeket látnak bennem még...
A férfi elkomolyodott.
-Az öregek már csak ilyenek. Hidd el, sokan vannak, akik gyereknek tartanak mindenkit, aki nem öregebb, mint az ő gyermekeik, akkor is, ha azok már meglett harcosok vagy családapák. De te... - ujjaival végigsimította a lány arcélét. - Tudom, hogy ebből nem jövök ki jól, mert ha ellentmondok, akkor öregítlek, de...
Anne halkan elnevette magát.
-Nem gondoltam, hogy valaha örülni fogok neki. Nyugodj meg, nem fogok megsértődni - simította meg a másik karját.
Eret nem válaszolt azonnal. A lányt első pillantásra idősebbnek gondolta volna ugyan a koránál, a viselkedése pedig sokszor komolyabb volt, mint a lovasoké, azonban volt benne valamiféle, szinte gyermeki huncutság, kíváncsiság és végtelen szabadságvágy, ami a másik irányba billentette volna a mérleget. Alakja ennek ellenére formás volt, már-már asszonyos, s széles csípejét és telt kebleit ellensúlyozta karcsú dereka. Nem, nem nézte volna tizenkilencnek. 
Anne Raindancer felé indult.
-Ránézek mégegyszer Valkára, hogy boldogul - pillantott hátra. Nem mintha az asszony ne tudta volna megfékezni bármelyik sárkányt, de a lány tudta, milyen fárasztóak tudnak lenni a fiókák. - meg talán Astridra is, ha lehet... - kapaszkodott föl a nyeregbe, a másik pedig követte a példáját.
-Én lehet, hogy visszamegyek a kikötőbe. Sosem tudni, lesz-e valami, de...
A lány megszorította a sárkány oldalát.
-Gyerünk, Raindancer!
A szörnyennagy rémség elégedett mordulással lendült a levegőbe. Anne nem tudta, minek örül jobban: a repülésnek, Valkának, vagy annak, hogy végre eljöhet Skullcrusher közeléből, mindenesetre megveregette az oldalát.
-Ezaz, nagylány!
Hallotta, hogy valahol mögötte a morajszarv is felmordul, a szürke sárkány azonban gyorsított, amit most annyira nem is bánt. 
A falu fölé érve éppen ereszkedni kezdtek volna, amikor az ellenkező irányból kék siklót pillantott meg közeledni.
-Astrid - vigyorodott el, mire a szörnyennagy rémség halk, dünnyögő mormogással csapott párat a szárnyaival.
Anne nem tévedett. A szőke asszony alakja hamarosan tisztán kivehetővé vált, azonban a lány látta, hogy valami megváltozott vele.
-Astrid! Minden rendben? - csusszant le Raindancer nyergéből, mihelyst földet értek.
Az asszony arca megfeszült.
-Nem. Én rendben vagyok, ne szuggeráld a hasam, de... Szólnunk kell Hiccupnak. Flotta közeledik.
A lány szája tátva maradt egy pillanatra.
-Flotta? Hiccup... Ötletem sincs, hol van, de...
Astrid szó nélkül irányította Stormfly-t a falu főtere felé, s mikor a sikló földet ért, leugrott a nyeregből, és benyitott a főnöki ház ajtaján.
-Hiccup...?
Anne megállt a küszöbön.
-Nincs?
-Akkor a műhely - döntötte el a szőke asszony, majd megindult az említett épület felé. Idegességéből valami átragadt a sárkányokra is, akik nyugtalanul iramodtak az előresiető Astrid után, azonban mire beérték, már ismét az ajtó előtt állt. - Itt sincs.
Anne-nek eszébe jutott valami.
-Nincs most valami tanácskozás? A nagyteremben talán...
A másik a hegybe vájt csarnok felé vette az irányt.

A teremben éppen megbeszélés zajlott, viszonylagos csendben, így, mikor a szőke asszony berobbant az ajtón, minden szem rászegeződött. Hiccup fölemelkedett a térkép mellől.
-Astrid! Minden... Minden rendben?
Az asszony megrázta a fejét.
-Nem. Egy idegen flotta közeledik, észak felől - emelte fel a hangját, hogy a többiek is megértsék. - Nagyobbrészt hadihajókból áll, de akadnak köztük csapdászbárkák is...
Egy pillanatnyi döbbent csend után Spitelout, Snotlout apja pattant fel.
-Ez Eret műve! - csapott az asztalra, mire a vikingek között halk sustorgás indult meg. - Ő hívta ránk a társait! Emlékezzetek: ő csapdász volt, ráadásul vezető a saját hajóján... Mi oka lenne arra, hogy ittmaradjon, és ne árulja el a szigetet? Gondoljatok bele! Ő itt csak jövevény, akit megtűrnek, mégis, mi oka lenne...
-Skullcrusher. 
Anne hangja furcsán nyugodt volt, ahogy kiegyenesedve farkasszemet nézett a meghökkent vikinggel, aki egy pillanatnyi döbbent hallgatás után felvonta a szemöldökét.
-És te...? Neked mi keresnivalód van itt, lány? És mennyi jogod van szólni? Vagy... - arcán halvány, győzelemittas vigyor suhant keresztül. - Talán te is segítettél neki ebben? Hogy véghezvigye a tervét? Ne gondold, hogy elhisszük az ártatlanságodat a barna szemeid meresztésétől! Az ő szajhája vagy, ne hidd, hogy nem tudom, hát érdeked, hogy sikerüljön... - úgy tett, mintha nem vette volna észre a lány hátborzongató szisszenését, és gyilkos dühtől összeszűkülő pupilláit. - Mégis, miért tartaná vissza őt egy sárkány? A sárkány oda megy, ahová a gazdája parancsolja...
-...De az alfáját soha nem hagyja el. Fékezd a nyelved, Spitelout, és hagyd békén a lányt, mert a Gnúvad koronájára mondom, Stoick rosszul tette, hogy annak idején nem hagyta, hogy megölesd magad a támadások alatt! - lépett elő valahonnan a terem egy homályba burkolt sarkából Valka. Szemei zölden égtek a dühtől, alakja szinte megnyúlt, szavai betöltötték a termet: Anne még sosem látta őt ilyennek. - Ha egy kis eszed volna, nem bűnbakot keresnél, hanem nagyon hálás lennél, ha ezek után Eret még hajlandó neked segíteni... Ha meg ő hívta volna ide őket - amit nem hiszek -, akkor ráérsz ezzel később is foglalkozni. Ha Astrid flottát látott, ami erre tart, kevesebb időnk van, mint gondolnánk... 
-Mit véded őket, Valka? És miért hivatkozol a halott férjedre, akit otthagytál húsz évre, hogy azt sem tudta, élsz-e vagy halsz? Mégis, mi közöd van neked ehhez az egész csapdász-jövevény históriához? Mondd, talán te is segítettél nekik? Szívesen uralkodnál te is a sárkányokon, mi? Azt mondják...
-ELÉG! - Hiccup ökle az asztalon csattant, a főnök pedig úgy pattant fel, mintha rugók lökték volna a levegőbe. - Ebből elég! Csend! Mondom CSENDET! MOST!
Spiteolut a főnök arcát fürkészte. Úgy tűnt, érezte, hogy elvetette a sulykot, mert magában mormogva ereszkedett vissza a helyére, Valka azonban aggódva pillantott a fiára.
-Hiccup...
-Ne! - tett hárító mozdulatot a főnök. - Ne most! - gyűrte le az indulatait, és felsóhajtott. - ...Rendben. Hol is tartottunk? Szóval flotta. Csapdász- és hadihajók, igaz?
Astrid bólintott a hirtelen beállt csendben.
-Így van. Nem nagy flotta, és sárkányokat sem láttam, de erre tartanak. Amondó vagyok, hogy érdemes volna elküldeni federíteni... Mondjuk Eretet.
Az emberek között fölerősödött a sustorgás.
-De miért? Alkalmat akarsz adni neki az árulásra? - pillantott rá Spitelout élesen.
Astrid megrázta a fejét.
-Eret tudni fogja, mit várhatunk attól a flottától. De, hogy ne maradjanak kétségeid... Magam megyek vele.
Hiccup összevonta a szemöldökét.
-Astrid, én nem ellenzem, de legyetek óvatosak. Legjobb, ha sötétedés után mentek, ügyelve, hogy ne lássanak meg titeket, hadd higgyék, hogy meglephetnek minket! A hajók lomhák, és ha nincs szél, két-három napba is beletelhet, mire ideérnek... 
A szőke asszony megragadta Anne kezét.
-Gyere!
A lány mintha álomból ébredt volna, de arca merev volt, és ajkait összepréselve pillantott a bosszús arcú Spiteloutra.
-Ezt... Nem felejtem el. Nem felejtem el, efelől megnyugodhat... Mi a neve?
Astrid megtorpant.
-Spitelout...? Ne izgasd magad, ő ilyen, de csak a szája nagy. A sárkányok ellen még ezerszer rosszabb dolgokat mondott, és nézd meg most...
Anne megrázta a fejét.
-De a sárkányok nem hallották. A sárkányok nem értették.
Astrid megindult.
-Hidd el, ha értették volna, már nem élne. Na gyere... Sietnünk kell. Fogy az idő.