25. Fejezet - Tedd meg!

Figyelem! A fejezet olyan részleteket tartalmaz, amelyek megzavarhatják egyesek lelki nyugalmát, valamint korhatárosnak minősülhetnek. Mindenki a saját felelősségére olvassa ezen tények ismeretében, azon túl pedig jó szórakozást minden kedves látogatónak! :)

Anne vállába kígyózó ujjakkal mart a fájdalom. Az íjász szerencsére elég messze volt, és nyila ferde szögben érte a lányt, a kín azonban a vérében nyargalt, és egy pillanatig azt hitte, lezuhan. Szeme sarkából látta a nyílvessző lifegő tollait, azonban dühe elnyelte az ijedséget. Megragadta a vesszőt, és csavart rajta egyet; szemei előtt tüzes karikák táncoltak, a nyíl azonban egy cuppanó hang kíséretében engedett. A lány hitetlenül a kezében tartott vesszőre meredt, a következő pillanatban azonban mindent megértett: a nyíl csupán vadászvessző volt, simára csiszolt, kúpszerű heggyel, amely nem volt horgas, mint a harcban használt nyílvesszők hegye, amely beleakad a húsba és szinte lehetetlen őket nagyobb sérülés nélkül eltávolítani. Anne mélyet lélegzett.
Az első fájdalom csillapult valamelyest, azonban érezte, ahogy a ruháját átáztatja a vér.
A szörnyennagy rémség szinte kérdőn felhorkantott alatta.
-Semmi baj, Raindancer... Jól vagyok, nagylány... Semmi gond. Minden rendben.
A sárkány minden szárnycsapására élesen nyilallt a fájdalom a karjába, azonban tudta mozgatni, ami némi megnyugvással töltötte el. Ezek szerint a nyíl nem tett nagy kárt az izmokban és inakban. 
A csata kimenetele hamar eldőlt. A berki sárkányok többé-kevésbé engedelmeskedtek Valka testbeszéddel, furcsa, ümmögő hangokkal és botjával adott parancsainak, a csapdászok által kiengedett állatokról azonban ez nem volt elmondható. A lány eszébe villant, amit Eret mesélt még régebben: egyesek Drago előtt is próbálkoztak már a sárkányok katonai célú hasznosításával, ezek az állatok azonban irányíthatatlanabbak voltak, mint a futótűz. A módszer, amellyel elvadították őket, a következőképpen nézett ki: több példányt zártak egymástól ráccsal elválasztott cellákba, ketrecekbe, és amíg egyet napokig éheztettek, a mellette levőknek adtak enni, amikor pedig ő kapott, a többiek nem ettek. Ezáltal megtanulták gyűlölni a fajtársaikat és az őket hergelő fogvatartóikat is, s kiszabadulva szinte mindenre lőttek, ami mozgott.
Azonban Anne hamar belátta, hogy a napokig tartó koplalások nyomot hagytak a sárkányok erőnlétén. Berki társaik valamivel többen is voltak, szervezetten, jó erőben, s a túlerőre nem számító csapdászok hamar megtörtek. 
És csúnyán törtek meg. Az első sorok aránylag szervezett visszavonulása hamar fejvesztett menekülésbe torkollt, amelyet az utánuk suhanó Snotlout és Spitelout tett még hatásosabbá. A lány tekintete azonban megakadt valamin: egy emelkedő számszeríjon... A következő pillanatban Spitelout összerándult. Anne még látta, ahogy a combjából kiálló, gyomorforgatóan rövid vesszőszárhoz kap, a kavargó sárkányraj azonban eltakarta a szeme elől.
A csatatér felett Toothless nyilallt keresztül sziszegő szárnyakkal, gerincén kéken izzottak a taréjlemezei, orrából füst tört elő, sikolyszerű üvöltése pedig a lány csontjáig hatolt. Egy pillanatra elhallgatott a sárkányok örökké mormogó, rikácsoló, kerregő zajongása, hogy néhány másodperc döbbent csend után hovatartozástól függetlenül induljanak meg robajló szárnyakkal az éjfúria után, aki fölcsavarodott a magasba, majd sziszegő szárnyakkal zuhant vissza, hogy elsuhanjon a megmaradt hajók felé menekülő sereg feje felett, hogy Hiccup akár meg is érinthette volna őket.
Az ,,éjfúria!" és ,,hasra!" kiáltások túlharsogták a sárkányok zsibongását, amikor azonban Toothless ismét a magasba emelkedett, a többi pedig egy sárkányként eredt a nyomába, a falu felé.
Egyedül az ikrek és Snotlout nem követték, akik tovább köröztek a menekülő sereg felett, egy-egy levegőbelövéssel siettetve meg a dolog menetét,  az ilyesfajta támadáshoz nem szokott katonák riadalmára és az ikrek nagy derültségére.
Anne érezte, ahogy a szörnyennagy rémséget elragadja a Toothlessből áradó hatalom és magabiztosság. ,,Ő az Alfa" - villant át az agyán. ,,Az ő vezetőjük... És a miénk is".
Felkarja lüketett, azonban a fájdalom egyre csillapult, s a vér alvadásnak indult a ruháján.
A falu fölé érve Raindancer a térde nyomására kivált a rajból, és a tanácsterem felé szárnyalt. A lány karja belesajdult, ahogy benyomta a súlyos fakaput, odabent azonban csak egy idős asszonyt talált, aki a sápadt Spitelout lábáról törülgette az alvadt vért, és annyit tudott, hogy a foglyokat az aréna felé vitték el, hogy a sárkányok egykori ketreceibe zárva biztosabbak lehessenek abban, hogy nem szökhetnek el.
A lány már éppen indult volna, amikor az idős asszony utánaszólt.
-Te vagy az a lány, aki sebeket gyógyít? Te javas vagy, ugye? Ha visszajössz, meggyógyítod a fiamat...?
Anne összeszorított szájjal pillantott Spiteloutra.
-Igen... Visszajövök.
A zár halkan kattant utána.

Az arénában Fishlegset találta, aki megoldotta ugyan a két fogoly elhelyezését a cellákban, azonban, úgy tűnt, elég nyomorultul érzi magát emiatt. Homlokán verejtékcseppek gördültek le, s mikor a lány odaért a hordóhoz, amelyen ült, csak a fejét rázta meg.
-Gyűlölöm, hogy ezt kell csinálnom. Anne, gondolj bele, mi lett a végük - mutatott a két cella felé, majd a lányra pillantott. - Dicsőségért jöttek, vagy hatalomért, vagy kincsekért, vagy sárkányokért... És mi lett belőle? Egy régi sárkányveremben ülnek...
Anne félrehajtott fejjel pillantott rá.
-Nézd. Mit gondolsz, ha ők győznek, hányan maradnak életben közülünk? Már, akik nem adják meg magukat, vagy nem esnek fogságba, hogy tudást csikarjanak ki belőlük. És ki mondta, hogy őket ne lehetne meggyőzni? Mint E...
-Ne itt! - Fishlegs lehalkította a hangját. - Sok mindent hallhatnak. Nem tudom, Hiccupnak mi a célja velük, de ha esetleg ismét szabadok lesznek, jobb, ha nem tudnak mindent...
Anne keserűen elmosolyodott.
-Késő. A csatatéren már találkoztak...
A másik megrázta a fejét.
-Jobb, ha nem hozzuk szóba. Jut eszembe, az ott ugye nem a te véred? - bökött a lány fehér ruháján terjedező, sötét foltra.
Anne zavartan fordult el.
-Hát... Nem hiszem, hogy mind, de az is lehet, hogy... Áh, hagyjuk. Lehet, hogy most máshol nagyobb szükség van rám...
Fishlegs furcsálló pillantást vetett az arénából kisurranó lányra, majd rosszallóan megcsóválta a fejét.

Anne a nagyterem felé indult. Ahogy látta, már jóval többen gyűltek oda, akadtak sebesültek, akiknek egy része Gothit kereste, és olyanok, akik el akartak dicsekedni a hősiességükkel, vagy egyszerűen nem volt hová menniük: a hajítógépek derekas munkát végeztek. A falu házai közül soknak be volt horpadva a teteje, akadt, amelynek az egyik fala roggyant meg, mintha a hosszú állásban elfáradva leült volna pihenni, s volt, amelynek sötét, fogatlan szájként ásító lyukak tátongtak a tetején.
A lány torka elszorult, ahogy az egykori főnöki házra pillantott. A tető mestergerendája ugyanis derékban tört ketté, beszakadva az emeleti szobába, maga alá temetve a bútorok egy részét is. Nem volt azonban ideje sokat gondolkozni, mert a nagyterem zugaiban egyre több sebesült kuporgott, szinte kivétel nélkül nyilak érték őket, ez volt az ára a légitámadásnak, amelyet egyszerűen nem lehetett kivédeni.
Az idős asszony, akit az imént látott, odasietett hozzá, és a terem egy hátsó sarkában álló padon végigfektetett Spitelouthoz vezette, miközben folyamatosan beszélt, a lány azonban a mondatai felét sem értette.
-Ugye meg tudod gyógyítani...? 
Anne az asszony felé fordult.
-Megpróbálom. De...
-Hagyj magunkra! - nyögte Spitelout, majd felszisszent a lábába nyilalló fájdalomtól. Bizalmatlanul végigmérte Anne-t, s csak lassan, vontatottan szólalt meg újra. - Haragszol rám igaz, lány? Haragszol, mert azt mondtam, hogy szajha vagy. Mert azt mondtam, hogy te meg az a csapdász nem vagytok ide valóak. Haragszol rám, igaz...? - Anne összeszorított szájjal hallgatott. - Persze. Persze, hogy haragszol. Legszívesebben hagynád, hogy ittmaradjak, nyílvesszőstül-mindenestül. Tudom. Látom rajtad, lány. Hidd el, én is örülnék, ha nem te vakarnád ki a bőröm alól. De azt meg kell értened, hogy nem neked vagy a csapdásznak akarok rosszat. A falunak akarok jót. Érted ezt...? - hallgatott el, majd lassan folytatta. - Nézd, Hiccup éretlen kölyök. Nem mondom, van esze, de tapasztalatlan és jóhiszemű. Nem tudod, mi az, de Dragóról is elhitte, hogy képes alkut kötni vele... Sokat gondol magáról, és van is benne valami, de hiányzik mögüle a tapasztalat. Ha nem adunk neki tanácsokat, elvész.
Anne összefonta a karjait.
-De milyen tanácsokat? Milyen tanácsok azok, amelyek megoldás helyett bűnbakot keresnek...?
Spitelout fáradt gúnnyal vigyorgott a szakállába.
-Ha a bűnbaknak van ideje ellenérveket kitalálni, elvész a szerepe. Ártatlan lesz, akármit tett is. Fiatal vagy nagyon, lány. Azt hiszed, sokat tudsz, de fiatal vagy nagyon. 
Anne végigmérte a férfit. Most nagyon öregnek tűnt, egészen öregnek; szakállába deres szálak vegyültek, szeme alatt lila árnyékokat hagyott a fájdalom, arcán verejtékcseppek gyöngyöztek a kezdődő láztól, meggyűlve arcának ráncaiban, csak a tekintete élt, örökké éber, jeges-kék szempár, amely megpihent a lányon.
-Én a falunak akartam jót. Nem neked rosszat. Hogy szajha vagy-e vagy sem, nem az én dolgom, de örülök, hogy nem az én fiammal abajgatjátok egymást. Neki itteni asszony való. De ez nem azt jelenti, hogy ne lennék hajlandó elismerni, hogy sokat tudsz a gyógyításról. Viszont igazán bebizonyíthatnád...
Anne egy pillanatra megmerevedett, majd arcán lassan szetterült valami furcsa, vad farkasmosoly, s ahogy a férfi fölé hajolt, halk szisszenés tört elő a torkából.
-Bebizonyítom. De előbb...
-Előbb...
-Előbb könyörögj! Könyörögj a szajhának, könyörögj az utolsó, sehonnani kis ringyónak, hogy szánjon meg téged, a nagy nevű viking harcost, könyörögj! A falu nevében, ahol olyan fontos vagy, a családod nevében, a sárkányod nevében! Megszünetetem minden fájdalmad, csak egy szavadba kerül, és megnyugszol, könyörögj, Spitelout, könyörögj az életedért! - mosolya fájdalmas vigyorba torzult, ahogy a másik tekintete elsötétült, azonban testén végiggyűrűző fájdalom, úgy tűnt, meggyőzte.
-Kö... Könyörgök. Ölj meg, szajha, ha akarsz, vagy gyógyíts meg, engem már nem érdekel... Csak szedd ki azt a nyilat! Csak szedd ki...!
Mikor a lány kezébe adott egy furcsa, híg lével teli kupát, nem ellenkezett. 
Azt már nem érezte, mikor a penge fölhasította a sebét.

Anne fáradtan kuporodott le egy padra. A sebesültek lassan elfogytak, volt, aki hazament, mások az épen maradt házakba hurcolkodtak át a szomszédaikhoz, ő azonban pillanatnyilag teljesen tehetetlenül várta, hogy Valka végre-valahára felbukkanjon és közölje a teendőket.
A nagyterem kapujának reményteljes csapódására felkapta a fejét, a következő pillanatban azonban megdermedt.
Valka arca sápadt volt, mint a viasz, rogyadozó lábai meg sem tartották volna, ha Astrid nem bújik a karja alá, hogy legalább állva tartsa, majd a lány segítségével leültette egy padra, ahol az asszony mintha egy kissé magához tért volna.
-Astrid... Anne...? Jól vagytok mindketten...? - hangja fátyolos volt, és érződött benne valami furcsa, lihegő felhang, amitől a lánynak elszorult a torka.
-Igen... Itt vagyunk mindketten, minden rendben van... Fáj valamid...?
A következő pillanatban már tudta, hogy felesleges volt a kérdés, mert az asszony halkan felszisszent, ahogy a karjához ért.
-A hátamnál... Meg itt, baloldalt... - mozdult volna meg, mozdulatát azonban derékba törte a belenyilalló kín. Astrid segítókészen nyúlt feléje, hogy kicsatolja a bogárszerű, kékre mázolt páncélját, a páncélját, a következő pillanatban azonban sápadtan húzta vissza a kezét.
-Anne... Ezt látnod kell.
A lány rosszat sejtve pillantott oda, a következő pillanatban azonban kimeredt  szemmel bámult az asszonyra.
Valka hátából rövid számszeríj-vessző meredt ki. Astrid komoran próbálta lefejteni körüle a páncélzat darabjait, azonban a következő percben halkan fölszisszent.
-Még egy...
Valka nem láthatta az arcukat, azonban hangjából Anne szinte érezte, ahogy fáradtan elmosolyodik.
-Megvan, mi a baj, ugye...? Egy nyíl?
-Nem. Nem egy nyi...
-De, az volt, az volt a baj, Valka - Astid gyilkos oldalpillantást vetett a lányra, akibe beleszorult a szó, ekkor azonban Gothi, az apró javasasszony, aki eddig a tűz mellett pakolászta a szerszámait, feléjük fordult, és egy papírdarabra furcsa jeleket kezdett felrajzolni. Astrid egy pillanat alatt mellette termett.
-Azt mondja, készíts Valkának bódító italt, hogy elmúljon a fájdalma, a többit megoldja ő...
Az asszony erőtlen tiltakozása ellenére, hogy jól van, Astrid szelíd erőszakkal tartotta a szájához a kupát.
-Most lehet, hogy nem érzed annyira, de ha Gothi nekilát kivenni... 
Az apró javasasszony biccentett Anne felé, aki csendben elindult az ajtó irányába.

Mikor azonban kiért a nagyterem belső feléből, a tűzkörön túl derenegő homályban valami mégis megállásra késztette. Mert az egyik padon Eret várakozott, a térdére könyökölve, és, bár egy pillanatra úgy tűnt, észre sem veszi az elsurranó lányt, a következő pillanatban azonban felkapta a fejét.
-Anne...
A lány megállt.
-Azt hittem, már mindenki hazament... - szája sarkában mosoly bujkált, ahogy visszafordult, hogy letelepedjen a másik mellé. - Hogy vagy? Mármint... Sebügyileg?
Eret megrázta a fejét.
-Semmi. Szerencsém volt. De te... - ujjai a lány karjára zárultak, ahogy az megpróbált elfordulni, s óvatosan maga felé fordította.
-Semmi bajom...
A másik türelmesen megingatta a fejét.
-Anne, vérzel. Ez nem a csatában szerzett koszfolt... Azóta is vérzel, vagy rosszul gondolom...?
A lány elhúzódott.
-Megoldom. Hidd el, meg fogom oldani... Javas volnék, vagy nem...? Kiszedtem itt a sebesültekből vagy egy tucatnyi nyi...
A másik hitetlenkedve pillantott rá.
-Nyilat?! Ez... És ezzel te...
A lány fájdalmasan elfintorodott.
-Elszóltam magam, mi? Vadászvessző volt... Nem sárkányvadász, hanem az egyszerű, amit erdei vadakra használnak... Nem volt nehéz kiszedni, és nem is ment mélyre...
Eret hitetlenkedve rázta meg a fejét.
-Ezzel muszály lesz csinálni valamit. Te tudod a legjobban, hogy nem hagyhatod kitisztítatlanul, szabadon vérezni... Anne...! - kapott utána, mikor a lány türelmetlenül fel akart pattanni.
-Hagyj! - szisszent fel Anne. - Megoldom! Megoldom, hidd el! 
-Nem! - Eret hangja szinte csattant, amire egy pillanatra mindketten megdermedtek. Az eddigi beszélgetés szinte suttogva folyt, ez azonban akár a belső helységbe is behallatszódhatott a termet megülő csendben. A lány lehalkította a hangját.
-Figyelj. Ha megelégszel azzal, hogy megígérem, hogy kimosom és bekötöm...
A másik hajthatatlan maradt.
-Ugyan! Egy kézzel...? Anne, figyelj: megcsinálom, és egy perc alatt túl is leszel rajta... Vagy nem ez a baj? - a lány mereven bámult maga elé, a következő pillanatban azonban szinte lerogyott a padra, ahonnan az imént fölpattant. - Nos...? 
-Kérlek... Kérlek, ne! Csak... Ennyi.
-De...
-Ostoba, beteges csitrinek fogsz tartani. Na jó, nem mintha nem lenne valami a dologban, de... Ez... Ez nem normális dolog... 
Eret összezavarodva pillantott rá.
-Mármint... Miről beszélsz pontosan...?
-Furcsa, és talán ijesztő... Beteges... Nem normális... De így történt, és még évek kellhetnek, mire eltűnnek a nyomok... Vagy talán soha nem is tűnnek el...
A férfi tanácstalanul bámult rá, mikor azonban a lány elkezdte lefejteni a bal karját takaró alkarvédőt, mintha valami eszébe jutott volna.
-Várj... Ugye nem azt akarod mondani, hogy...
Anne feltűrte a ruha ujját. Azonban a sima, selymes, tejszerű bőrt apró, fehér hegek borították; a legtöbb régi volt ugyan, azonban a mélyebbek nyomai jól kivehetőek voltak még a félhomályba burkolózott teremben is, elcsúfítva a lágy bőrt. A lány felpillantott. Arcán valami furcsa, mély megadás tükröződött, a másik pedig meredten bámulta a karját.
-Ez... Ezt te...
Anne-ben mintha átszakadt volna egy gát, a szavak egyszerre buktak elő belőle.
-Ma már tudom, hogy ostobaság volt... De akkor, ott nem lehetett mást tenni. Én magam voltam az egyetlen, akit büntetlenül bánthattam, aki nem ütött vissza, aki nem árult be, és a fájdalom eleinte megtisztított. A vér elmosta a bajokat, és nem törődtem velük többet, a sebekre pillantva az az érzés fogott el, hogy ezt már lerendeztem... Tudtam, hogy a hegek megmaradnak, de nem törődtem velük. Akkor, amikor úgy éreztem, muszály vágnom, nem törődtem ilyen dolgokkal.
Nem hiszem, hogy ismered az érzést. Nem azért, mert ne volnál képes fölfogni... Egyszerűen csak nem hiszem, hogy átélted valaha. Mert többféle ember létezik. Van, aki csapkod, üvölt dühében. Van, aki káromkodik, hogy leesnek a csillagok, van, aki megsértődik és alattomosan igyekszik valahogy megbosszulni az őt ért sérelmet, vannak, akik sírnak, és vannak olyanok, akiknek a szeme sem rezdül. Közönyösen tűrik a mások által rájuk zúdított szavakat, és, bár talán úgy tűnhet, lepereg róluk, azonban mélyen, belül tovább rágja őket... És talán sokkal-sokkal később jönnek rá arra, hogy a bajt egyetlen mondat okozta... Azokat a bajokat, amelyek ebből származnak. Hogy az ember nem tud aludni. Hogy nem tud végiggondolni valamit anélkül, hogy el ne csüggedne, mert egy mondat, egy szó odaékelődött a gondolatai közé, és megmérgezi őket. - a lány nagy levegőt vett. - Tudod... Régen csináltam utoljára. Most... Ma már nem teszek ilyet. Tudom jól, hogy beteges. Tudom, hogy ijesztő. Sokan gondolják, hogy aki magát bántja, hajlamos bántani másokat is... Pedig ez nem így van. Ennek éppen az a lényege, hogy magamat büntettem más helyett. Mert nem rosszat akarok, hanem megnyugvást. Csak... Csak megnyugvást - hallgatott el, mintha kifogyott volna a levegőből, s mikor felpillantott, szemei könnyben úsztak. - Most biztos... Dühös vagy. Csalódott. És van okod haragudni. Mégis...
Eret eddig szinte komoran bámult maga elé, most azonban a lányra pillantott.
-Mikor... Mikor csináltál ilyet utoljára?
Anne lesütötte a szemét.
-Régen. Mielőtt Berkre jöttem volna. Meg egyszer... Talán mikor Raindancerrel gondok voltak... De azóta... Azóta...
A másik lassan elfordult, mintha csak magának beszélne, a szeme sarkából azonban látta, ahogy a lány arcán végiggördül egy könnycsepp.
-Te szégyellted ezt. És nem akartad, hogy megtudjam. Vagy, hogy bárki más megtudja. Hogy milyen voltál. Hogy mit éreztél. Hogy fájt. Hogy... Hogy hatalmas ostobaságot csináltál. Baromságot. Akkora, emeletes ökörséget, hogy... Anne, én mondhatom neked, hogy ez nem játék és nem bölcs dolog, de... Úgyis mindegy. Gondolom, ez sem tántorítana el, ha meg akarnád tenni, és úgy sejtem, tisztában vagy a következményeivel - hallgatott el, majd folytatta. - De tudom, hogy olyan dolgokat éltél meg, amelyek közül akár egy is összeroppanthat egy embert... Még mindig azt mondom, hogy ez nem old meg semmit. Marhaság. Senkinek sem lesz jobb, a pillanatnyi megkönnyebbülésen túl pedig ott marad a probléma. Hadd mondjam végig! - mozdult meg, mikor a lány a szavába akart vágni. - Tényleg nem old meg semmit. Akkor sem, ha úgy érzed. Azonban... - a másik reményvesztett arckifejezését látva képtelen volt nem elmosolyodni. - Elmúlt, Anne. A nyomok láthatóak, de ha tényleg nem csinálod többet... - megsimította a lány hátát, aki néma zokogással fúrta a mellényébe az arcát. - Ettől nem leszel rosszabb vagy kevesebb. Nyugodj meg, Anne... Shh. Nincs semmi baj... Nyugalom.
A lány gyorsan elcsitult. 
-Tényleg... Tényleg nem haragszol...?
A férfi megrázta a fejét.
-Hagyjuk ezt. Csak arra kérlek... Tényleg nagyon komolyan!  Hogy ne csináld ezt többet... Most már ne. Így jó lesz...?
Anne halványan elmosolyodott, és mikor a másik elengedte, megrázta a haját.
-Most már nincs is miért.

Anne nem tévedett: Valka házának felső része tökéletesen alkalmatlanná vált az alvásra. A bódító ital még hatott, mikor Gothi végzett a beavatkozással, így Astrid kerített valahonnan egy hordágyféleséget, amelyen jócskán nyomot hagyott ugyan az idő vasfoga, a célnak azonban teljesen megfelelt, és az eszméletlen asszonyt sikerült eljuttatni a házhoz. A belső szobából Gothi kizavart mindenkit, majd jól megrakta a tüzet, és álmosan felkuporodott egy székre, olykor a magatehetetlen Valkára pislogva, mintha attól félt volna, hog az bármelyik pillanatban fölszívódhat.
Astrid fáradtan zökkent le az egyik székre a konyhában. Eddig szinte egyáltalán nem viselkedett úgy, amilyennek Anne a legtöbb terhes asszonyt látta, most azonban mintha valami megváltozott volna. A lány látta a karikákat a szeme alatt, hallotta a nehézkes légzését, s nem kerülte el a figyelmét, ahogy az asszony óvatosan, szinte dédelgetve simított végig a hasán.
-Astrid... Minden rendben?
Az asszony szinte meglepetten pillantott föl.
-Mi? Ja, persze... Csak elfáradtam. Semmi több. Anne, ne csináld ezt - nevette el magát. - Tudom, hogy attól rettegsz, hogy egy ilyen nap után még egy szülést is le kell vezess, ha Gothi Valkával van elfoglalva... Nyugodj meg, semmi bajom. Durva nap volt, ennyi az egész...
Eret halk nyögéssel ereszkedett le egy pad szélére.
-Nem tudjátok, hogy van? - bökött a fejével az ajtó felé. - Persze, elláták a sebeit, mégis... 
Astrid fáradtan elmosolyodott.
-Gothi érti a dolgát. Ha pedig ő sem tud segíteni... Ott már nincs mit tenni. 
Anne kérdőn pillantott rá.
-És te...? Hiccup...
Az asszony megrázta a fejét.
-Itt maradok. Ha keresni fog, úgyis ide jón először, és jobb, ha tőlem tudja meg, hogy... Hogy Valka talán... Veszélyben van...
Anne magában egy kis tisztelettel adózott Astridnak, amiért olyan diplomatikusan mellőzte a ,,meg fog halni" befejezést, mikor eszébe jutott valami.
-És Cloudjumper...? Vele mi történt?
Az asszony elmosolyodott.
-Haza fog jönni. Talán elmehetnél... Elmehetnétek megnézni, hogy mégse legyen olyan egyedül... A sárkányokat is megviseli az ilyesmi.

Cloudjumper a pajta épen maradt felében, karikába tekeredve hevert a földön, és mogorván bámult maga elé. Anne halat rakott elé, és megveregette a pikkelyeit, amire barátságosan felhorkant ugya, de látszott rajta, hogy tisztában van azzal, hogy valami történt.
-Cloudjumper... Ne aggódj, Valka meg fog gyógyulni... Megsebesült, de Gothi már a gondjaiba vette, szóval...
A viharszelő megszaglászta a halakat, majd kérdőn a lányra pillantott, aki megvakargatta a pikkelyeit.
Eret az ajtófélfának támaszkodva figyelte egy darabig, ahogy a sárkány egymás után tünteti el a halakat, majd, mikor Anne feléje fordult, elgondolkozva dörzsölte meg a mellényét összefogó fémbaglyot.
-Azon gondolkoztam... Hogy ha Valka házában beszakadt a szobád teteje, a földszintet viszont Gothi sajátította ki...
Anne elvigyorodott.
-Akkor...?
-Eszembe jutott, hogy nem aludnál-e nálam? Ahhoz még hűvösek az éjszakák, hogy sokáig a pajtában maradj...
A lány elnevette magát.
-Ezer örömmel...
A másik sután vigyorodott el.
-Ezt azt hiszem, tőlem tanultad...

Mikor a két sárkány verdesve leereszkedett a falu másik végében álló kis ház mellett, lassan leszállt a sötétség. Raindancer nyugtalanul fölhorkant. Miután Anne bement a nagyterembe, a szörnyennagy rémség elvegyült a többi sárkány között, és, bár nem éppen bökkenőmentesen, de sikerült kivívnia magának a tiszteletet, amivel, úgy tűnt, nagyon meg volt elégedve. Sérüléseket nemigen szerzett, leszámítva pár karcolást, de az önérzetén ez mit sem csorbított. Miután Skullcrusher elhelyezkedett a szokott kőlapján, érdeklődve figyelte, ahogy Anne bevezeti a bizalmatlanul szimatoló Raindancert, aki szuszogva tekeredett össze az egyik sarokban, a lehető legmesszebb a morajszarvtól.
A lány megvakargatta a pikkelyeit.
-Nyugalom, nagylány, nem lesz semmi baj. Csak arra kérlek, ne gyújtsatok föl semmit...
Mikor visszaért a házba, a kis, kályhaszerű tűzhelyen már élénken lobogtak a lángok. Eret eddig a széles, kemény fapriccs szélén ült, most azonban fölemelkedett, és a lány felé lépett.
-Nem tudom, hogyan szeretnél aludni...
A másik kérdőn emelte föl a fejét.
-Hogy érted? 
A férfi nyelt egyet.
-Ha akarod, kerítek neked szalmazsákot... Vagy, ha az ágyon akarsz aludni, lehet úgy is, hogy...
Anne huncutul pillantott föl.
-Mi volt ez a ,,ha akarod"...? Talán...
Eret nem hagyta, hogy befejezze, hanem száját a lány ajkaira tapasztotta. Anne érezte, ahogy karjait a dereka köré fonja, azonban ez a csók valahogy több volt, mint az eddigiek. Ebben ott lüktetett a vágy, ajkak a nyak lágy bőrén, a másik testének izgató közelsége, puha érintés a derekánál, egy mozdulat, s a válláról lecsúszott a ruha...
Eret kapkodva vette a levegőt. A lány bőrének puha, mézes illata az orrába kúszott, s mikor a másik ujjai finom mozdulattal kiengedték a haját, megborzongott az érintéstől.
Anne nem tudta, mikor és hogyan került az ágyra. Most nem érzett mást, csak a szoba hűvösét, és a másikat, akinek arca olyan közel volt az övéhez, hogy bőrén érezte a forró lélegzetet. A férfi ujjai végigsimítottak a karján húzódó hegeken, ő pedig beleborzongott a lágy érintésbe.
-Akarod...? - Eret hangja mély volt, és szinte rekedt, a lány azonban megsimította a mellkasát.
-Tedd meg! - suttogása lágy sóhajba fulladt, mikor a férfi ránehezedett... A következő pillanatban felnyögött a fájdalomtól.