36. Fejezet - Megígérted

Sziasztok! Megérkeztem az új résszel, és igen, Haddock-tájon is történnek dolgok, csak éppen nem minden úgy sül el, ahogyan kellene... 
A rész olvasásához ajánlani tudom a következő zenét, amely ugyan svéd dal, azonban azt hiszem, a hangulata passzol a fejezethez. Kellemes olvasást! ^.^

Anne szótlanul meredt maga elé. Felfoghatatlan. Egyszerűen felfoghatatlan volt számára mindaz, ami történt. 
Az egyik pillanatban halálos ellenség, préda, a másikban pedig az apja. Az egyik pillanatban a halála reppent fel az ujjairól, a megmentésének reménye töltötte be a világát… Csakhogy a reményt kioltotta a halál jeges csontkeze.

Anne a halott üveges, kék szemeibe meredt. Olvasni próbált bennük: vajon érezhet még fájdalmat? Vagy a vörös, ragacsos élettel együtt a fájdalom is kicsurgott belőle, hogy az örökké szomjas föld igya meg mohó, keserű kortyokban?
Vajon lát még, vagy a szemére kúszó, zöld hályog örökre lefogta a pillantását? Vajon mondana még valamit? Mesélt volna még talán? Vagy elég volt neki a létét és életét fedő, titokzatos homály puha takarása?

A lány lassan mozdult meg, és sóhajtva zárta le a halott szemét.
A háta mögött Fenris felhördült kínjában, és nyögve átkozta az isteneket, azonban senki nem törődött vele. Ujjai fölszaggatták a foltokban növő gyepet haláltusájában, s a lány, bár nem fordult hátra, megjegyezte magának a pillanatot, amikor az élet kiszállt belőle.

Neki kellett volna meghalnia. Elég lett volna neki meghalni. Ha Björn életben maradt volna…
Talán az anyja átkai fogantak meg? Talán a vadon szellemei kívántak ilyen véres, nagy áldozatot? Tudta, hogy Valka talán azt mondaná, megérte. Sok sárkány élete és szabadsága, de… Björn utolsó szavai megmozdítottak benne valamit.

Apagyilkos. Apagyilkos, apagyilkos.
A szó felfoghatatlan volt, súlyos, hideg és rémületes, mint a halott ember hályogos szeme.

Anne érezte, ahogy Eret aggodalmas mozdulattal, szokatlanul óvatosan ölelte magához, azonban ez most valahogy annyira idegen volt…
Érezte, hogy arcából kifut a vér. Legszívesebben elhányta volna magát, kedve lett volna hangosan sikoltozni, és véres cafatokra marni a karját, azonban a levegő mintha besűrűsödött volna körülötte. Tagjaiból egy pillanat alatt szállt ki minden erő, gyomra helyén pedig mintha üres lyuk lett volna. Oldalába egy pillanatra élesen nyilallt a fájdalom, feje pedig erőtlenül előrebukott. Most igazán hálás volt Eret öleléséért, aki rémülten szorította meg a karját.
- Anne! Minden rendben?
A lány nehezen préselte ki a szavakat.
- Se-emmi baj, csak… csak… - Nem tudta. A gyomra mintha visszakerült volna a rendes helyére, a fájdalom szertefoszlott, csak a gyengeség maradt hátra, lassan szűnő figyelmeztetésnek. – Igazán… Semmi bajom.
A férfi szorítása enyhült, arcán azonban a részvétteljes aggodalom ostoba üressége tükröződött, hogy a lány legszívesebben faképnél hagyta volna, de a történtek súlya egyszerre úgy járta át, mint a gyorsan ölő méreg.

- Tényleg… tényleg jól vagy?
Anne türelmetlenül rándult meg, hogy Eret keze lecsúszott a válláról.
- Őszintén, most öltem meg az apámat, aki különben megerőszakolta anyámat  és utolsó szavaival finoman rávilágított a lényegre, és most komolyan azt kérdezed, jól vagyok-e? – a férfi döbbent arccal hőkölt meg, majd lassan lehajtotta a fejét.
- Sajnálom. Tényleg… tényleg ostoba kérdés volt…
A lány elsírta magát. Előrebukó hajjal, hangtalanul zokogott, s mikor Eret óvatosan a vállára csúsztatta a kezét, némán rázkódva simult hozzá.
- N-ne haragudj… Nem a te hibád, semmi nem a te hibád, csak… - hangja elfulladt.
- Tudom. Semmi baj Anne. Sok ez… sok ez így… sok ez így, egyszerre… - ölelte magához a lányt, és fájdalmasan elmosolyodott, ahogy Anne vörös, eltorzult arcán végigfutó, forró könnyek átáztatták az ingét. –Semmi baj, Anne. Semmi baj.

Astrid felkiáltott. A testén végiggyűrűző kín percekre elfojtott minden mást, s mikor a fájdalom csillapultával pillantása találkozott Gothi hűvös, szenvtelen tekintetével és ráncos, kerek arcával, az asszony szája megvonaglott.
Valaki mást keresett.
- A-anne…?
Valka föléhajolt.
- Nincs most itt, Astrid. Nincs itt…
- Pedig azt ígérte, hogy segít… - a kín összerántotta a tagjait.

Valka türelmesen magyarázott.
- Az a helyzet, hogy… az, hogy neki is akadt némi… problémája. Sajnálom, Astrid, de ő most… - sóhajtott. - Lehet, hogy megjön, de…
Astrid hallotta a hangját, de szavai nem jutottak el a tudatáig. Elsüllyedt a fájdalom sikoltó örvényében, amely elhomályosította ugyan a tudatát,  azonban nem volt olyan kegyes, hogy az eszméletét is elveszítse.
- Anne… Anne miért nem jön? Miért nincs itt? Anne… - nem érzett mást, csak végtelen, végtelen magányt. Itt most nem volt helye Hiccupnak, vagy az ő aggodalmas pillantásainak a sarokból. Itt most nem volt helye Gothi szenvtelen arcának, Valka azonban…
Az asszony megcsóválta a fejét.
- Nyugodj meg. Sikerülni fog, túl leszel rajta! Most… most Anne sem tudna többet segíteni, mint… -  Astrid fájdalomkiáltása félbeszakította.
- A-az is elég lenne, ha i-itt van…
Valka lehajtotta a fejét.
- Astrid… Anne az apját gyászolja. Ő… ő most…
A szőke asszony teste megfeszült, hogy fölsikoltott.
A kín égő tengerként csapott össze a feje felett.

A csónak a fövenyen súrlódva zökkent egyet, azonban mikor Anne taszított egyet rajta, lágy loccsanással csusszant a vízre.
A lassan alábukó nap vérszínűre festette a látóhatár peremén megalvadt fellegeket, túlvilági ragyogással mélyítve a tenger opálos szürkeségét, Anne azonban mintha nem is látta volna.
- Köszöntsenek a valkűrök… -  Fishlegs a fövenyen pislákoló tűzbe tartotta a kezében szorongatott nyílvesszőt, a lány azonban a formula többi részét már nem hallotta.
- Öleljen a keblére a tenger istenasszonya – suttogott maga elé, majd a fiú példáját követve a lángokba tartotta a nyilát.
- ...És vezessenek át Odin csatamezején.
- Tested eméssze el tenger és tűz…
- …Harsogják szeretettel telve a neved, hogy…
- …Lelkedet azonban a nap és az éj szelei ragadják el, hogy újjáéledj minden szellőben.
- …S megtudjuk, hogy elfoglaltad méltó helyed…
- Ott leszel a szélben, amely a tenger felől fúj, ott leszel a fényben, amelyet a nap üzen, miután lenyugodott, ott leszel a földben, mikor tavasszal zöldbe borulnak a hegyek…
- …Mert nagy ember esett ma el…
- …Mert te leszel a szín, amelyet az alábukó nap fest a felhők hasára. Mert te leszel az, aki tavasszal megfesti az első virágot, mert te leszel a kék árnyék a havon téli éjeken, és te leszel a szirtek közt orgonáló szél.
- Egy harcos. Egy vezér…
- Egy ellenség. Egy bukott katona.
- Egy apa…
- A gyűlölet.
Anne összeszorított szájjal feszítette meg az íját, s egy pillanattal a többiek előtt engedte el.

A lángbaborult csónak a sűrűsödő szürkületben egyre fényesebben világított. Füstjébe nedves fa sercegő zaja és égett hús és haj szaga vegyült, a lány arca pedig keserűen rándult meg.
- Anne…? – Eret puhán nyúlt a keze után.
- Soha nem volt igazi vezér. Lehetett erős, de sosem a legerősebb. Legyőzhette anyámat ott,akkor, de… Anyám átkai végül legyőzték őt.
- Ha akarod… Ha akarod, elindulhatnánk haza. Pihenned kell.
A lány hálásan pillantott rá, azonban megrázta a fejét.
- Menj csak. Nekem viszont… Még van egy kis dolgom…
A férfi kérdőn pillantott rá.
- Dolgod…?
- Astrid…
Eret megrázta a fejét.
- Anne. Astridnak ott van Gothi és Valka, hogy segítsenek, neked viszont… A gyász egy olyan dolog, amit…
Anne hidegen pillantott föl rá.
- Én nem gyászolom Björnt. Egész életemben gyűlöltem az emlékét, eljött, hogy ha kell, megöljön mindnyájunkat, most pedig végre utolérte mindaz, amit megérdemelt. És én büszke vagyok arra, hogy ezt beteljesítettem! – Eret döbbenten lépett hátra.
- De…
- Gyere, Raindancer! Igyekeznünk kell.

A főnöki ház ajtaján kopogva Valka kivörösödött arcát pillantotta meg először.
- Anne! Hát mégis itt vagy? Nagyon sajnálom, ami történt, de…
A lány fájdalmas pillantása beléfojtotta a szót.
- Talán tudok segíteni… Hiszen megígértem…
- Igen. Megígérted – csak most pillantotta a meg a nyitott ajtajú szobában a feltornyozott párnák között kimerülten heverő Astridot, a gyermeket azonban csak akkor vette észre, mikor az felnyöszörgött az ölében. – Megígérted. Még ma reggel is megígérted, és nem voltál ott.
Anne lélegzete elakadt a vádak hallatán.
- Astrid…
- Nem voltál ott.
A lány keze ökölbe szorult.
- De…
Astrid arcán megvetés suhant keresztül.
- Nem tudom, milyen fontosabb dolgod volt, de…
Anne keserű gúnnyal kacagott fel.
- Hogy milyen fontosabb dolgom volt? Éppen csak, hogy eltemettem az apámat, a rohadt életbe, megöltem és eltemettem! Sajnálom, hogy nem tartottam meg a szavam, de talán elég érv neked arra, hogy nem én rántottam ki belőled a gyereket, hanem magadnak kellett kinyomnod! – zokogott föl, és a döbbenettől levegőért kapkodó Astridot faképnél hagyva fordult ki az ajtón.
- Anne, várj! Astrid… Astrid tényleg nem tudta, nézd el neki!
A lány megtorpant.
- De hiszen ott volt, nem?
Valka megrázta a fejét.
- Nem tudom, te hol jártál akkor, de…
- Rájöttek a fájdalmak?
Az asszony bólintott.
- Ne haragudj rá ezért… Ő nagyon kimerült, hiszen tudod, te pedig gyászolsz, mindkettőtök részéről érthető, hogy…
Anne szó nélkül kapott föl Raindancer hátára, aki halk mordulással lökte magát a levegőbe.