Sárkányok Szigete - Balett au 3. fejezet

Sziasztok! Igen, megint rengeteget késtem. Felhozhatnám érvként az iskolát, a faktokat, a 14+ különórát egy héten, a tanulnivalókat, a koncerteket, a versenyeket... De mindezzel csak magamat tudnám becsapni, hiszen az írás olyan tevékenység, amelyet szinte bárhol, bármikor lehet űzni... őszintén szólva ijesztően megcsúsztam ezzel a balett-auval, hiszen úgy terveztem, hogy már a nyáron befejezem, azonban ez - dobpergés - nem sikerült.
Mindenesetre igyekszem minél hamarabb visszatérni a rendes kerékvágásba, lekerekíteni ezt a kis történetecskét, folytatni az eredeti történetet, és mégis kibontani pár dolgot, amely talán túlmutat az emberek és sárkányok közti feszültségen vagy barátságon...
De nem is koptatom tovább a billentyűzetet, vágjunk inkább bele... kellemes olvasást!
Akinek bármi kérdése van, nyugodtan tegye föl kommentben... bármilyen jellegű legyen is az.

- Anne! – Gobber hangja türelmes volt ugyan, a lány azonban érezte mögötte a feszültséget. – Harmadszor mondom, hogy nem a Hattyúk tavát táncolod, az előző két alkalommal valamiért sikerült elhagyni azt a szentimentális karlebegtetést! Tudom, hogy furcsa, és beléd rögzült, de ez most egy konkrét szerep, nem a ,,virágok sóhaja” című rózsaszínszoknyás kezdőgyakorlat! Te most egy ember vagy, egy kemény, mokány sárkánylovas…
Anne a kelleténél nagyobb koppanással érkezett talpra spiccről, és elvörösödve sütötte le a szemét. Gobbernek igaza volt, de akkor is…
- Nem gondolja a tanár úr, hogy ez belefér a szerepébe? Az idegen lány karaktere talán a legfinomabb a vikingek között… - a lány eddig szinte sosem hallotta Hiccup Haddock hangját, most azonban megütődve meredt rá. Gobber állta a fiú zölden vibráló pillantását.
- Igaz, Hiccup, de attól még viking. És ahogy én tudom, ezekbe a karakterekbe nem szorult olyan halálosan sok finomság. Anne az előbb meg tudta csinálni, ahogyan te is javíthatnál egy keveset a technikádon, hogy el ne repülj a színpadról… - a diákok egyként meredtek rá. Ha valaki tökéletesen hozta a rá osztott karaktert, akkor az Hiccup volt, Gobber pedig soha nem viselkedett így, sem vele, sem mással… A tánctanár körülhordozta rajtuk a tekintetét, majd lassan lehajtotta a fejét. – Figyeljetek. Ez egy balettos darab, de el kell fogadnunk, hogy klasszikus balett ide vagy oda, de ma már az előadóművészet nem lehet ennyire… ennyire belterjes! Csak ez vagy csak az nem érdekli az embereket. Ha történeteket játszunk el, ha karaktereket mutatunk be, akkor azt minden rendelkezésre álló eszközzel kell tennünk, ami pedig nem más, mint az emberi test, és ezt meg kell tanulni kihasználni! Olyan nincs, hogy nem tesztek meg egy kifejező mozdulatot, mert az nem fér bele a balett keretei közé, vagy, hogy oda nem illő dolgokat csináltok, csak mert a balett szabályai azt követelik, hogy legyetek mittudomén, légiesek! Ez sokáig így volt, és meg is őrizte a balettet olyannak, amilyen, és bizonyos daraboknál ma is így van, hattyúkisasszony – fordult Anne felé, aki égő arccal bámulta a cipőit, de a fülei csak akkor gyúltak rózsaszínre, mikor a mögötte álló Eret vigyorogva közelebb húzta magához. - … De ha ma le akarjuk kötni a közönséget, és hitelesen akarunk szerepeket alakítani, akkor nem férünk bele csupán egy-egy műfaj keretei közé! – Gobber mélyet lélegzett a belehelt, nyúlós levegőből. – Ez nem csak tánc; nem csupán lépések megadott sorozata, mint egy gyakorlat a balettrúd mellett, hanem színjátszás… ettől lesz előadóművészet, amit csináltok, vagy nem?
Mély csend. A balettrúd keservesen nyekkent meg, ahogy a szőke Tuffnut nekitámaszkodott, Astrid halkan megköszörülte a torkát, a hallgatást azonban végül Raindancer törte meg.
- Igyekezni fogunk, tanár úr…
Gobber bólintott.
- Remek. Akkor most lássuk újra azt az emelést…



- Gyönyörűen csináltad, tudod? – Raindancer Anne vállára tette a kezét. – Akármit is mond Gobber, nem tudhattad, hogy nem úgy kell. Hidd el, nekem mondott már rosszabbat is, de az se kellemes, ha notóriusan gyíkoknak szólítja az összes sárkányszereplőt…
- Ez olyan, mint mikor a karmester csövesekként hivatkozik a fúvósokra – vigyorodott el a másik. Raindancer elemében volt.
- Tudom, hogy néha nehéz, de sokkal jobb, mint amit elvárhat az ember valakitől, aki még csak nem is akar táncos lenni… Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem Eret nem dicsér eleget. Egy szót se szólt egész végig, pedig az emelésnél tényleg olyan voltál, mint egy pro…
- Ugyan, hagyjad már! – Anne kesernyésen elnevette magát. Raindancer sosem kedvelte igazán a barátját, és egy-két kisebb incidens óta ez valahol kölcsönösnek bizonyult, ez azonban már nem lepte meg őt. Nem is találhatott volna két embert, aki jobban különbözik, mint Eret és Raindancer… feltéve persze, ha Skullcrushert, a fiú legjobb barátját nem számította. – Ez egészen más. Ő se látja kívülről, meg én se, meg azért még mindig van mit csiszolni azon a…
- Anne! – a másik lány megállt mellette, és táskáját a földre engedve fordult felé. – Tudom, hogy most mindjárt elkezded, hogy nem vagy elég jó, vagy hogy nagy a feneked, vagy mit tudom én, de ha azt mondod, hogy neked elég az, hogy néha lekap a koleszszobában, akkor azt kell mondjam, elég elbaszott egy kapcs…
- Fogd már be! – Anne indulatosan csattant fel. – Mi a retkes franc bajod van vele? Vagy velem? – megrázta a haját. – Mi közöd van ahhoz, hogy ő mit mond, vagy mit csinál? Mi közöd van ahhoz, hogy ő szavakkal fejezi-e ki a szeretetét vagy csókokkal? Esetleg a farkával? Hm? Mondd, mi közöd? – a másik döbbent, zavarodott arcát látva lassan lelohadt benne az indulat. – Ne haragudj, Rain. Nem akarok üvöltözni, mert nem ezt érdemled, de… - elkínzottan pillantott föl. – Csak…
- Ugyan. Megértem – a másik lány első pillantásra hűvösnek tűnt, azonban Anne érezte, ahogy megszorítja a kezét. – csak félek… féltelek…
- Ne tőle. Nem vagyok gyerek…
Lassan lépdeltek ki az utcai lámpa sárgán derengő fényköréből.
- Tudom. De én akkor is szeretlek. A barátnők vigyáznak egymásra, vagy sem…?

Anne kesernyésen vonta meg a vállát.
- Nem tőle kell megvédened. Ti vagytok, akiket mindennél jobban szeretek a világon, és ahogy gyűlölitek egymást, úgy szakadok én szét, hát nem érted? – vette egy nagy levegőt. – Megértem, hogy nem kedveled Eretet. Tudom, milyen tud lenni. Néha hatalmas seggfej, de ha én ennek ellenére imádom azt a szerencsétlent, akkor az hadd maradjon az én dolgom! Neki sincs beleszólása abba, hogy te vagy a szobatársam-barátnőm-akármi – megtorpant. – Azért én nagyon szeretlek, Rain…
Ölelés. Hosszú, néma, ahogyan csak a legjobb barátnők tudnak ölelni…
Raindancer megmozdult.
- Menjünk… - nem bírta. Gyűlölte Eretet, nem is csak amiatt, amilyen volt, az ő ízlésének durva, nagy hangú, hirtelen valaki, egyszerűen gyűlölte, mert gyűlölnie kellett.
Mert elvette tőle Anne-t.

- Egy-két, tim-pam, öt-hat, pam, nyolc! Egy-két, fordítsd… úgy van! hét, fel, egy, két… emeld fel jobban! Emeld jobban! Úgy van! Most fordulj! Azaz! – Gobber vigyorogva állította le a zenét. – Srácok, ez nagyon jó lesz. Ti pihenjetek egy kicsit, Skullcrusher és Raindancer meg remélem végzett a melegítéssel…
Anne lihegve kanyarodott a bejárat melletti csaphoz, hogy hosszú kortyokban nyelje az életadó, jéghideg vizet, amíg a morgolódó Raindancer durcásan vonult a terem sarkába, ahonnan a jelenet indult.
- Ha végeztél, odaengedsz? – Eret arcán verejték csordult le, azonban mikor a lány lefröcskölte vízzel, még volt energiája tiltakozni. – Hé, ez gonosz volt…
- Cöhh – Anne igyekezett utánozni a fiú hanglejtését, majd visszasurrant a terembe, és lekuporodott a korlát mellett, hogy meglazítsa a spicc-cipője szalagjait. Kisvártatva Eret is lezökkent mellé, s csak a szemével jelzett a terem másik sarkában unatkozó Tuffnutnak, hogy minden rendben. A fiú a húga sérülése óta minden próba minden tagjának a szívén viselte az épségét, mindenféle válogatás nélkül.
- Megvagy, menyét? – hajolt közelebb a lányhoz, aki elcsigázottan, de csillogó szemmel csúsztatta közelebb a kezét a jólesőn hideg padlón. Ujjaik éppen csak összeértek, azonban most ez is elég volt. Szinte sok: Eret érezte, ahogy a lány bőre szinte gőzölög.
- De megcsináltuk…
- Meg.
Nem volt erejük több szóra, de az öröm ott feszült bennük, mint valami eljövendő titok ígérete.

Raindancer csendesen surrant be a félhomályos szobába, óvatossága azonban szükségtelen volt: Anne még nem aludt. Az ágyán hasalt, és a laptopján pötyögött valamit, s csak akkor pillantott föl, mikor a másik lány megállt mögötte és megsimította a vállát.
- Na? Jobb egy kicsit? – igen. Jobb volt, sokkal jobb, de nem csak azért, mert a forró zuhanytól végleg kiállt a görcs Raindancer lábából, hanem már csak a mosolyért is… azért a puha, telt ajkú kis mosolyért. Anne már előtte végzett, és most hosszú, tömött, sötét haja bársonyosan csillogott, puha, barna bőre pedig olyan illatot árasztott, mint a barackos tusfürdője, ami akaratlanul is újabb simogatásra vonta a lány kezét.
- Jobb – lassan elmosolyodott. – Min dolgozol? Megint valami zeneszerzőt vesézel ki, vagy ez most öncélú?
Anne fülei rózsaszínbe fordultak.
- Végeredményben mondhatni, hogy öncélú…
Rain letelepedett mellé, a törülközőjét pedig átdobta a saját ágyára.
- Na, mesélj! Írsz valamit? Novella, akármi?
A másik megrázta a haját.
- Fordítok. Anyám nyelvéről… - a fekete hajú a frissen legépelt norvég szövegre pillantott.
- ,,Csak medvék éltek ott meg farkasok. Szarvas, vaddisznó, őz, hiúz. És itt-ott, elbújva szem elől néhány különös ember. Bozontos, szótlan, titoktudó. Kik talán babonázni tudták az állatokat, beszéltek fák és virágok nyelvén, és másképpen látták az életet, mint a többi emberek. Ezekről akarok szólani. Talán tanulhatsz tőlük valamit. Talán ők látták meg jól az életet, s nem rest különcködésből vetették meg a hajszát, mely vagyonszerzésre prédálja az emberi erőt. Talán bölcsesség volt ez, s tudása egy titoknak.”  Archaizál. Szépirodalom, igaz? – pillantott fel, Anne pedig még jobban elvörösödött.
- Kedvenc könyvem. Nagyon az elején tartok még, de itt sehol sem találtam meg, és… és…
Raindancer elmosolyodott.
- Meg akarod mutatni valakinek?
Anne lehajtotta a fejét.
- Eret egyszer kérdezte, ki a kedvenc íróm. Még régebben… talán könyvet akart venni, vagy csak érdekelte, nem tudom… Mindenesetre sehol nem találtam belőle norvég fordítást, és nah…
A másik mosolyába kesernyés íz kúszott.
- …És meg akarod mutatni neki ezt a világot. Biztosan… izgalmas kihívás. Nem értek anyád nyelvén, de szép lehet.
- Wass Albert – közölte Anne, mintha ez magyarázattal szolgálna bármire is, Raindancer azonban elfordult. Nem, most nem akart erről hallani… Anne valaki másra gondol, miközben megfelelő kifejezésekkel próbál meg leírni valamit, amelyet irodalmárok sem tartottak elég érdekesnek vagy eladhatónak, valaki másra, aki közelebb áll hozzá, akinek az egyetlen előnye, hogy farka van punci helyett és emiatt ,,normális” az, hogy szerelmes… Talán nem is tudja, milyen szerencsés.
- Biztosan…
Két kattintás, a laptop fedelének csattanása, a következő pillanatban pedig Raindancer valami puhaságot érzett a vállán.
- Bánt valami? – Anne hangja aggodalmasan csengett, és édes volt, olyan édes…
A másik szinte hirtelen fordult felé.
- Csak fáradt vagyok, ennyi az egész… Ne törődj vele. Én csak örülök, hogy... Örülök, hogy te itt vagy - hajolt közelebb, és megsimította Anne arcélét. A lány egy pillanatra szinte megdermedt, mikor Rain két kézre fogta az arcát, és ajkait puhán a szájához nyomta. Érintései könnyűek voltak és szinte selymesek, ahogy ujjai végigszaladtak Anne tarkóján, és beletúrtak a lány dús, sötét hajába, aki mozdulni sem bírt a meglepettségtől. Ez most más volt, mint az, amit eddig ismert. Eret éhes, kemény, követelőző csókjai után Rain érintése egészen idegennek tűnt. A fiú, bár becsületére legyen mondva, igyekezett a lehető legfinomabban bánni a lánnyal szeretkezés közben, azonban olykor pusztán a termetéből adódóan, akaratlanul okozott neki fájdalmat, Raindancer azonban... valahogy más volt. Ajkai Anne szájára tapadtak, s hegyes, rózsaszín nyelve puha volt, mint az érintés.

Anne az első dermedtség után tett ugyan valami erőtlen, tiltakozó mozdulatot, ám a másikat ez nem érdekelte. Ujjai lágyan csúsztak Anne derekára, akinek egy pillanatra elakadt a lélegzete, mikor Rain apró, formás keblei hozzápréselődtek, azonban mikor a másik szelíd erőszakkal nyomta le őt a matracra, tétován csúsztatta végig ujjait a lány oldalán.

Végre halk nyögéssel emelte föl a fejét, s lágyan simított végig a másik kulcscsontján, a ruhája kivágásáig, Anne ujjai azonban a csuklója köré fonódtak.

- Ne! - egy pillanatra visszahőkölt. A varázs elmúlt, Anne-nek barátja volt, neki pedig semmi, semmi, semmi. Csak ő, aki most... - Ne. - a lány hangja újra nyugodtan csengett. - Csak... Csak ne. Rain, én megértem, hogy nehéz, de... Én nagyon szeretlek, ezt te is tudod, de ez nem jelenti azt, hogy... - felült. - Én tényleg megértem azt, hogy...

A másik lány lassan engedte el, és legördült róla.

- Anne...

- Hidd el, én nem akarok rosszat, de... ezt sem akarom csinálni. Nekem ott van...

Raindancer alakja megroggyant.

- Tudom. Eret - halkan fölsóhajtott. - Ne haragudj, Anne, én...

- Ugyan, semmi baj - nevette el magát a másik, és átölelte. - Semmi baj. Erről nem beszélünk senkinek, de…
Raindancer keserűen mosolyodott el. Beszélni nem fognak. De ők ketten tudják, és ez elég.