Sárkányok Szigete - Balett au 4. fejezet - !!!

Sziasztok! Iskola ide vagy oda, lassan ideje végre lekerekíteni ezt a ,,kis" különkiadás-szériát, nemde? Nos, ez ugyan még nem az utolsó fejezet, de lassan közeledünk a végéhez.
Remélem, tetszeni fog, fogadjátok szeretettel!

FIGYELEM! A fejezet korhatárosnak minősülő részletet tartalmaz! Aki nem szeretné végigolvasni, a !!!-jelnél ugorjon a szövegben! Tényleg!

Próbák. Napok. Próbák. Hetek. Hónapok. Hangverseny, elméleti vizsgák, próbák. Napok. Próbák. Próbák.
Ez a mai valamiképp rendhagyó módon kezdődött, hiszen az év végi előadás jelmezeinek utolsó simításait most végezte az iskola félállásban foglalkoztatott varrónője, ami megkurtította ugyan a táncra szánt időt, Anne valahogy mégsem tudta a sajnálni az elvesztett órákat.
- A szőke lányra ezt a tervet hagyta jóvá Gobber – tolt az orra elé egy jelmeztervet a rövidre nyírt hajú, kövérkés hölgy. – Te játszod az idegen lányt, igaz? – Anne bólogatott, s csak akkor pillantott fel, mikor némi cipzárhúzogatás és halk szitkozódás után a varrónő végre kibontotta a megfelelő feliratú ruhazsákot, azonban amit előhúzott belőle, valami egészen más volt, mint amit a papíron látott.
- Ez… hogyhogy…? – Anne szélesen elmosolyodott. A terven ugyan többször visszahajtott szoknyák, bonyolult bőrszalagok és súlyos esésű anyagok szerepeltek, ez a ruha azonban csupán a színeiben hasonlított rá.
- Azt a cetlit nyugodtan tedd le, és jó lenne, ha haladnánk, mert addig itt leszek, amíg mind meg nem lesztek… Ne csodálkozz, a tanár úr utólag megváltoztatta a tervet. Hm… - végigmérte a lányt, majd halványan elvigyorodott. – Úgy látom, nem fogott mellé.
Anne vigyorogva takarodott vissza az öltözőbe. Néhány kapkodó mozdulat, dressz, szoknya, cipő, és már viharzott is vissza a tükör elé.
- Azta… - tökéletes volt. Pontosabban a lehető legegyszerűbb összeállítás, amit csak el tudott képzelni, mégis… térdig érő, számtalan rétegből álló, minden mozdulatára ringatózó, barna tüllszoknya, felhúzva egészen a derekáig, alatta pedig egyszerű, törtfehér dressz, háromnegyedes ujjakkal, széles, sekély kivágással… Az arcához kapta a kezét, hogy ne vigyorogjon olyan idétlenül, ebben a pillanatban azonban pár koppantás után a tanár úr lépett be a helyiségbe.
- Nos? – Gobber cinkos pillantást váltott a varrónővel, majd Anne-re esett a tekintete. – Megfelel?
A lány szinte bugyborékolva kuncogott föl.
- Ez… káprázatos! – perdült egyet, mint egy kislány, mikor az édesanyja ruháit próbálgatja, majd hirtelen elkomolyodva állt meg az elnézően mosolygó férfi előtt. – De… hogyhogy megváltozott? Mármint… Hogyhogy nem ugyanaz a jelmez, mint…
- Mint lapos-balerina-Ruffnutnál? – Gobber elnevette magát. – Már a méretetek is egészen más, magasság, körméret, minden, téged ismerve pedig… hja. Már a stílusotok is annyira eltérő, táncotok, előadásmódotok… Nem csak azért, mert te amatőrként csinálod, ne érts félre. Ő keményebb, szívósabb, tovább bírja, magasabbra emeli, satöbbi, hiszen hároméves kora óta erre készül, de amit te csinálsz, az egy végtelenül esztétikus valami… és kedves valami. Azok a mozdulatok, a gesztusaid, amelyekkel a zenét értelmezed, letisztult jelmezt kívánnak, Anne, és itt látszik meg, hogy zenész vagy, mert ha valamit, akkor ezt tökéletesen csinálod, és most ez a fontos. Senki nem kívánja, hogy ugyanazt megtedd, mint akinek ez az életcélja… De ha valamit ki kellene emeljek a táncodból, az a színjátszás és a zenével való abszolút egység. Szóval… reméltem, hogy tetszeni fog… Ruffnut meg majd táncol jövőre valami mást. Eret addigra végez, neki nem kell már félni… - elnevette magát. – Na, most, hogy elmondtalak mindennek, azért küldd már be Raindancert… Ő még hátravan.

- Úgy nézek ki, mint egy tükörponty – panaszkodott Windshear.
- Nekem mondod? Olyan szarvak vannak a fejemen, mint egy S-es méretű antilopnak – Raindancer nehezen leplezett elégedettséggel simította meg a kemény, pikkelyekkel borított tütüt, majd spiccre állva melegített már hajlítás erejéig.
- Na ki a király, gyíkok? – robbant be a terembe Tuffnut, fején valami irgalmatlan vikingsisak-borzadállyal, legalábbis Raindancer szemében ilyesfajta érzelmek tükröződtek, mikor felhúzta az orrát.
- Oké, nem szóltam egy szót sem.
A máskor olyan fegyelmezett és kimerültségtől csendes csoport most egymást túlkiabálva értekezett jelmezekről, próbálgatott tánclépéseket vagy nyújtott, Gobbernek azonban most az egyszer eszébe sem jutott csendet teremteni. A sarokban ácsorogva elmélyülten magyarázott valamit a varrónőnek, aki olykor apró bólintásokkal helyeselt, de úgy általában nem törődött velük senki.
- Kényelmes? – Anne vidoran piszkálgatta az ezüstszínre fújt baglyot, ami Eret jelmezét fogta össze, amíg a fiú össze nem fogta az ujjait.
- Döglesztő meleg, de legalább mozogni tudok benne... az a fontos, nem?
A lány vigyorába gonosz él kúszott.
- Nagyot tévedek, ha arra gondolok, hogy le akarod venni?
- Nagyot nézel, ha azt mondom, Skullcrusher ma este nem alszik a szobában?
Anne meglepetten pillantott föl.
- Barátnő…? Barát? – elnevette magát. – Esetleg hazamegy?
- Nála sosem lehet tudni – a fiú somolyogva fogta át a lány derekát. – De ha már szóba hoztad, ha esetleg volna kedved nálam aludni…
Ujjaik némán kulcsolódtak össze.

Anne-ben egy pillanatra feltámadt ugyan a lelkiismeret-furdalás, amiért Raindancernek egy szót sem szólt az alvásról, csak kisurrant az első adandó alkalommal, de egy gyors ,,ne várj” sms-sel sikerült megnyugtatnia magát… Eret minden egyes érintése kisebbre olvasztotta benne a rossz érzést, átadva a helyét valami egészen mély, ősi ösztönnek. Sietni hazafelé, ez nem szerepelt a tervek közt, azonban a kellemes andalgást hamarosan szinte elviselhetetlenné tette a sürgető vágy… és most itt voltak. A kollégium nehéz kapuja előtt a fiú hirtelen húzta magához, kapkodó, durva csókra, majd a lány csuklóját meglepően puhán átfogva húzta be maga után, el a bóbiskoló portás asztala előtt, végig a folyosókon, s csak egy lépcsőforduló volt olyan hívogató, hogy ismét megtorpanjon. Kis zug, kis kockázat – mire eddig jutott a gondolataiban, a lány hegyes, vörös nyelve már az ajkain táncolt, puha, piros ajkai pedig kéjt ígértek minden érintésükkel.

!!!

Tovább. Fel a lépcsőn, végig a folyosón, egészen, egészen addig az ajtóig, addig a szobáig, a cinkos magányig, a kéjesen nyögő csendig, elhúzott függönyökig, kopottas pokróccal leterített ágyig…
Mikor Eret behúzta az ajtót maga mögött, már nem érdekelte semmi. Orra megtelt a lány bőrének illatával, nyelvén érezte Anne ajkainak ízét, hallotta azt a szinte áttetsző, sóhajnak is beillő nyögést, mikor megszorította az egyik mellét, s bár a folyosó fénye után a homályban csupán a fehér bőr derengéséből sejtette, hol van még ruha a lányon, erre már nem volt szükség. Pár mozdulat, ruhasuhogás, s ahogy szeme lassan hozzászokott a sötéthez, már látta, ahogy Anne boszorkányos gyorsasággal bontja ki haját a szigorú balerinakontyból.
- Segítsek? – nyúlt volna felé, ujjai azonban már kibontott tincseket tapintottak.
- Csak gyere… csak gyere… - a lány suttogása édesebb volt most minden Csajkovszkijnál vagy Powellnél. Ujjai puhán motoztak a fiú nadrágja körül, s felkuncogott, ahogy megmarkolta Eret ágaskodó vágyát, hogy a fiú halk mordulással szorította magához.
- Nem tudom tőled levenni azt a szart…
Pillanatok kellettek csak ahhoz, hogy a takaróra boruljon, a megnyikkanó lányt is magával rántva, aki kuncogva borult a másik csupasz mellkasára.
- Csak nem vagy fáradt, hm? – csók.
- Csak nem félsz? – a fiú halk nyögéssel próbálta volna a lányt a hátára fordítani, Anne azonban föltérdelt.
- Mitől félnék? – csók. A fiú ösztönös mozdulattal próbálta magához húzni a karikába görbült lányt, az azonban puhán simította a tenyerét a fiú mellkasára. – Ne… - Eret ujjai tétován csúsztak fel Anne combjain, egészen a csípejéig, azonban mikor a lány ismét megmozdult, már tudta, mit akar.
Anne lassan ereszkedett rá. Felkuncogott, ahogy a fiú ujjai felcsusszantak az oldalán, sóhaja pedig halk nyögésbe fordult, ahogy a másik beléhatolt. Egy édes pillanatig levegőért kapkodott, majd óvatosan mozgatni kezdte a csípejét.
Tánc. Valahol tánc volt ez is, éppen olyan, éppen olyan, mégis, ezerszer más, ezerszer durvább, ezerszer élőbb, ezerszer jobb, ezerszer kívánatosabb, ezerszer, ezerszer… Több volt annál. Több volt, mint maga a mozgás harmóniája. Több, mint zeneiség, több, mint esztétikum, több, mint az az édes szenvedés, amely a magas-toronymagas spicc-cipőkön mozgatja a táncost… Mindezt magába foglalta, szenvedést és gyönyört, szépséget és vágyat, nem volt más, csak a másik, a másik, és amit adott, amit kapott, mindaz, amit a féktelen, mohó vágy adni tud, nem volt most más, nem létezett más, csak a kéj.
Anne hallotta, hogy a másik egyre nehezebben veszi a levegőt. Érezte, ahogy Eret ujjai a húsába mélyedtek, hallotta a lihegését, látta a szemeit, amelyek a homályban most sárgán égve nyíltak rá, s a következő pillanatban a fiú fölemelkedett fektéből. Karjai a lány dereka köré fonódtak, arcát a keblei közé fúrta, s a lány félig fájdalmas, félig kéjes nyögését elnyomta a másik fojtott kiáltása.
- Anne! Anne… - a lány ujjai karomszerűen meggörbültek, s mikor a másik magja szétáradt benne, mozdulatai szelídültek, s a következő pillanatban mintha megpattant volna benne valami, öntötte el a jól ismert, bizsergető, édes fáradtság. Érezte, ahogy a fiú mellkasa föl-alá jár, majd lassan, még mindig a másikkal a testében előrehajolt, azonban Eret óvatosan a derekára csúsztatta a kezét, és magához húzta, olyan mozdulattal, mintha egy kisgyermeket emelne fel. A lány felnyögött, ahogy a másik kicsusszant belőle, azonban, mikor a fiú végigdőlt az ágyon és suta gyengédséggel magához vonta, már nem számított semmi.

Sötétség. Puha, szuszogó, békés, cirógató, csendes sötétség.
- Szeretlek, menyét…
A lány mosolyogva hunyta le a szemét.

 !!!  - (korhatáros szakasz vége)

Raindancer lassan nyomta le a kilincset. Remélte, hogy Anne-t bent találja, egy kis része mégis mintha sikoltva könyörgött volna, hogy nehogy így legyen... Mikor azonban bedugta a fejét a résnyire nyílt ajtón, egy pillanatra elakadt a lélegzete.
Igen, számított erre, de mégis... valahogy máshogy képzelte. Annyira szerette volna, hogy ne ezt lássa, annyira szerette volna, ha azok ketten legalább ruhában vannak azon a nyomorult takarón kívül, annyira szeretett volna máshol lenni, vagy legalább észrevétlenül eltűnni...
Eret azonban kinyitotta a szemét. Hanyatt feküdt, fejét a kopottas dívány karfájának támasztva, Anne pedig fejét a fiú álla alá hajtva halkan szuszogott. Egyik karja álmában is a fiú csupasz mellkasát ölelte, aki kezeit a lány derekán és tomporán nyugtatva lélegezte be az illatát, azonban most Raindancer felé fordította a fejét.
Pillantásában nyoma sem volt haragnak vagy meglepettségnek, esetleg szégyennek, amiért a lány rájuk nyitott, az a már-már barátságos egykedvűség, amivel Raindancer arcát pásztázta, megakasztotta a lány hangját.
-Őt keresed? - suttogott, hogy meg  ne zavarja az ölében fekvő Anne-t, a másik pedig zavartan bólintott.
-Ti... most...
-Muszáj ezt ragozni? - a másik majdnem elnevette magát. Szemeiben sárga éberség csillogott, azonban ez most nem a rosszindulat volt. Az elmúlt. Annak vége…
Rain lehajtotta a fejét. Még visszavágni is elfelejtett.
-Én csak... őt kerestem, és...
A fiú önkéntelen mozdulattal simította meg a lány derekát, aki felsóhajtott álmában.
-Szólok neki, ha felébred, jó? - pár pillanatnyi szünet. - Megtennéd, hogy becsukod az ajtót?