Tejszínhablaty

Csak egy kép, mert marhulni is kell valamikor... Őszintén, sok van a rovásomon, kisfilmet kellene rajzolnom, de se kedvem, se erőm, hát ilyenek jönnek ilyenkor. Enjoy it. Welcome to the deep dark hell of my brain muhhahahaha

                                    

                                                                                                                                 ~Flake

43. Fejezet - Snoggletogi prológus

Sziasztok! Oly hosszú mellékvágányok után ismét folytatódik az Anne-történet, s ugyan pár hónap eltelt azóta a valóságban is, a történetben is, mióta utoljára olvashattatok felőle, remélem, nem lesz nehéz ismét felvenni a fonalat.
Egy huszárvágással viszont még azt is sikerült megoldani, hogy a snoggletog estéjén játszódó prológus snoggletog estéjén kerüljön ki a blogra, hát békés, kellemes, boldog vagy áldott karácsonyt, snoggletogot, yule-t, téli napfordulót mindenkinek, és jó olvasást!
                                                                                                                       ~Flake


A nagyterem zsongott az élettől. A padok  és asztalok közt apró sárkányfiókák futkorásztak, visongó apróságokkal a nyomukban, vagy csak úgy, mert megtehették, mert a világ szép volt, étel volt, meleg volt, és úgy általában, Snoggletog ünnepi estéjén hogy is ne lenne szép az élet?
  Az asztaloknál felnőttek beszélgettek, s a fel-felharsanó kacagást nyiszorogva festette alá pár hangszer… Anne mélyet lélegzett a fenyőillatú, megsűrűsödött levegőből.  A legutóbbi Snoggletogra gondolt, amely olyan távolinak tetszett… Egy éve, egy éve csupán, mégis: akkor kislánynak érezte magát, egészen kislánynak, szinte gyermeknek, akkor tele volt vágyakkal, szerelemmel, félelemmel, hogy mi van, ha mégsem, s azon az estén bizonyosodott be, hogy mégis. Mégis.
Körültekintett a tömegben. Eretet nem látta ugyan, Astridot azonban igen, ahogy csendben kisurrant a helyiségből, karján a kis Stoickkal. Ugyan a kisfiú születése óta szinte semmit sem beszéltek, hiszen a szőke asszonyban benne volt még a tüske, Anne azonban képtelen volt nem elmosolyodni.
  Ujjait domborodó hasára csúsztatta. Hét hónapja lassan… Hét hónapja. Mikor kiderült, az első kétségbeesés borzongását a csontjaiban hamar felváltotta valami végtelenül békés, csendes megnyugvás, az anyaság puha bizonyossága, s így visszatekintve valahogy annyira idegen volt az a félelem… alaptalannak tűnt. Most jó volt, békés volt így, és így kellett lennie: ahogy Eret mondta, ebben a világban, ebben a természetben az a törvény, hogy akik szeretik egymást, gyermekük legyen, és ez a törvény nem önmagáért való, és nincs értelme menekülni előle… Akkor érvelt ellene, saját létezése volt üvöltő érv, saját élete, saját születése, mégis… most valahogy nem tudott kapálózni ellene. Nem is akart. Snoggletog volt, békés Snoggletog, és elmúltak már azok a gondolatok. Olyan rég…
Neki magának talán fel sem tűnt, mennyit változott azóta. Nem csak alakra, valahogy a bizonytalan, mindig ugrásra kész, menekülő lányban alig néhány hónap alatt a félelemből puha, erős, békés, asszonyos bizonyosság formálódott meg. Nem, nem tűnt fel neki, egyedül Gerda, a vörösbarna hajú kis Gerda volt az, aki kutató-tűnődő pillantással vizslatta olykor, amikor náluk volt… mostanában meglehetősen gyakran. Most is, ahogy Anne fölemelte a fejét, őt pillantotta meg, amint a felnőttek közt elsurranva megállt a pad mellett, és csillogó szemmel pislogott rá.
- Ülhetek az öledbe…?
Anne elmosolyodott.
- Ha vigyázol…
- Vigyázok – ígérte a kislány valami felnőttes, bölcs komolysággal a hangjában, majd szuszogva elhelyezkedett a lány ölében. – Nem unatkozol? – fordította oldalt a fejét, hogy lássa a másik arcát.
- Miért kérded? – Anne elmosolyodott, a kislány azonban már mással volt elfoglalva. Egy negyed fordulattal úgy helyezkedett el az ölében, hogy kilásson a padok közt a tűzkör felé, és feszült figyelemmel pásztázta a kavargó tömeget.
- Táncolnak – egy mozdulattal kiseperte a szeméből a frufruját. – Gobber mézsört ivott, és most énekel meg mesél, de kedves… Most Spitelout is kedves, de ő ilyenkor ijesztő…
Anne elnevette magát.
- Ijesztő…?
- Az – Gerda elbizonytalanodott. – Túl kedves. Olyan… nem tudom – pillantott a lányra segélykérően, az azonban mosolyogva megingatta a fejét.
- Lehet. Biztosan csak… - nem fejezhette be, mert a kislány gondolatai már máshol jártak.
- A picike Stoick meg elaludt és Astrid hazavitte…
Anne kesernyésen mosolyodott el. Ő és Astrid azon kevesek közé tartoztak, akiket Gerda nem nénizett, a szőke asszonyt azonban a kisfiú születése óta nem sikerült kiengesztelnie. Eleinte remélte, hogy az idő majd változtat a dolgokon, azonban ez a reménye lassan kezdett elenyészni. Astrid nem felejtett könnyen.
- Na és te? Meddig maradhatsz? Ha édesapád keres, én ugyan el nem bújtatlak – vigyorodott el, ahogy a kislány meglógázta a lábát az ölében.
- Majd megkeres, de ma snogglettog van, nálatok sose volt? – kuncogott fel. – Olyanokat mondasz, mintha sose lett volna! Kinek kell ilyenkor csak úgy hazamenni?
- Hé! – Anne fölnevetett. – Nem igaz! Hazudsz! Puha az orrod – nyúlt volna Gerda arca felé, azonban az gyorsabb volt. Kuncogó sikkantással csusszant le az öléből, hogy megálljon alig karnyújtásnyira tőle, majd vigyorogva figyelte, ahogy az asszony nevetve hátradől és derekát az asztallapnak támasztja.
- Nem is üldözöl?
- Lusta vagyok hozzá – Anne abbahagyta a nevetést, és csillogó szemekkel pislogott a kislányra. – De ha akarnék…
- Peeersze – Gerda megpördült a sarkán, majd elkomolyodva pillantott a lányra. – Nem akarod velem megkeresni apát?
Anne föltápászkodott. Az érzés, ahogy a kislány apró tenyerét a markába csúsztatta, valami fájdalmas, keserédes örömmel töltötte el. Gerda egészen korán elveszítette az édesanyját, ő pedig valami megmagyarázhatatlan késztetést érzett, hogy ahogy tudja, igyekezzen pótolni. Tudta, világosan látta, hogy ez lehetetlen, mégis… Túl jól ismerte a hálás, mogyoróbarna szemeket, a puha kis kéz fogását, Gerda félelmeit, álmait, titkos gyermekvágyait, ábrándjait, amelyeket olyan gyermeki bizalommal osztott meg vele…
Tűnődéséből az rezzentette föl, hogy az apró tenyér kicsusszant a markából, Gerda karjai pedig az épp lehajoló édesapja nyaka köré fonódtak. A lány elmosolyodott, és épp visszafordult volna, amikor Fishlegs toppant mellé.
- Uh, heh, megvagy? – látszott rajta, hogy táncolt, homlokán patakzott a verejték, Anne azonban nem bánta. – Letottyanok ide ha nem bánod…
- Foglalj helyet – a lány felkuncogott. – Ruffnut jó táncos?
- Egy fenét – a másik megtörölte a homlokát. – Snotlout le is nyelne keresztben, ha kettőt fordulnék vele, hiszen ismered… De az anyja az!
- Ohohó – Anne vigyorogva pislogott rá. – Szóval bekapcsolódsz az unalmas ücsörgésbe?
- Hé, nem is olyan unalmas – Fishlegs cinkosan vigyorodott el, majd egy álmodozó pillantást küldött a tűzkör felé.
- Na és… Történt valami? Vagy csak valaki eltalálta a kívánságodat? – Anne nem gondolta komolyan a kérdést, a másik azonban bólintott.
- El… pedig talán nem is tudta, hogy… uh…
- Hm…? – a lány kíváncsian hajolt közelebb.
- Az a helyzet, hogy volt egy lány, jó ba-arátnőm, vagy ilyen… uh…
- Segítek. Szerelmed…?
- U-uh, hát most nem tudom, mert rég nem találkoztunk, úgy értem, évek óta, de tegnap reggel…
Anne csillogó szemekkel pislogott rá.
- Reggel…?
- Uh, rémmel üzent, hogy lehet, hogy hamarosan Berkre jön, vagyis… uh. Érted. Útba ejti.
- Ez nagyszerű! – lelkesedett Anne. – És… um… szabad tudni a nevét? Hátha…
- Heather – Fishlegs megköszörülte a torkát. – Nem atudom, mi van vele, nem is akarok semmire számítani, hiszen az is lehet, hogy már gyermeke van azóta, csak… érted. Barátokként váltunk el, nem rajtunk múlott…
- Nem ismerős a név – Anne megingatta a fejét. – Gondoltam, hátha találkozhattam vele én is, de nem emlékszem…
- Ugyan – Fishlegs épp mentegetőzni kezdett volna, ekkor azonban Anne összerezzent. Valaki megsimította a vállát, amitől első ijedelmében kirázta a hideg, a következő pillanatban azonban Eret telepedett melléjük vigyorogva.
- Megijesztettelek, menyét?
- Gonosz vagy, mondtam már? – a lány elvigyorodott, a másik pedig közelebb hajolt.
- Jó, bocsánat. Miről folyik a szó?
- Uh, csak leültem egy kicsit pihenni tánc után, de lehet, hogy keresek valami frissítőt…
- Ahogy gondolod – Anne mosolygó szemmel nézett utána. Ő sem kiabálta volna el a helyében.
- Megvagy, menyét? – Eret megérintette a vállát. – Ki nem találod, mit kaptam meg valamelyik öregasszonytól…
- Na mit? – Anne vigyorogva várta a történetet.
- Szóval épp beszél hozzám Hiccup, valamiért elfordul, erre megkocogtatja a vállamat valamelyik nagydarab boszorkány, magától van akkora hasa, mint neked most, s közli, hogy vigyázzak jobban a feleségemre, mert hallotta ő, hogy hét hónapot mondasz valakinek, de többnek látszik az már… Hát… Igyekeztem elsurranni – vigyorgott a másikra, aki felkuncogott.
- Feleségedre? Milyen megtisztelő… Még ha az is lennék…
- Ezt már kiveséztük, nem? Attól még, hogy hivatalosan…
- A gyerekedet várom – Anne szinte dorombolva törleszkedett a férfi vállához. – Nem vagyok-e asszony? Olyan mindig lesz, aki talál kivetnivalót.
- Ebben csak az a vicces, hogy azért odaszúrta, hogy vigyázzak, mintha…
- Mert tuti valaki másnak a gyereke, mi? – Anne felnevetett. Élénken élt még az emlékezetében az az éjszaka, az első fájdalom, de erről honnan tudhatott volna bárki?
- Ha jóra akarod magyarázni, még akár mondhatta azt is, hogy meghíztál – vigyorgott Eret, a lány azonban oldalba lökte.
- Hé…!
- Hagyd, menyét, mondtam már, hogy így is tetszel – vigyorgott bele Anne hajába, aki szuszogva ölelte vissza. – Nem akarunk esetleg hazamenni? Aki még itt van, az vagy szedelődzködik, vagy csaprészeg…
Anne halkan kuncogott.

Sárkányok Szigete - Balett au Utolsó fejezet

Sziasztok!

Nagyon sajnálom, hogy ismét ennyit késtem, de aki nem is olvasta ezt a kissé elnyújtott modern au-t, az is megnyugodhat afelől, hogy ez volt az utolsó rész, az elkövetkezendőkben pedig visszatérek az eredeti történethez - Berk, sárkányok, Hiccstrid, dráma és ami még mindehhez hozzátartozik.

Egyszóval fogadjátok szeretettel ezt az utolsó részletet, és remélem, azért maradtatok még páran :)

(A zenét az első jelenethez tudom ajánlani)

Az elegánsan csak ,,pub”-ként emlegetett romkocsma nyiszorgó, repedezett üvegajtaja nem tudta bent tartani a zenével keveredő zajt. A téglázott, lefelé vivő lépcsők minden kiáltást és minden felharsanó kacagást sokszorosan vertek vissza, így a belépők egyből megállapíthatták, hogy bizony a helyiség korántsem üres.
- Ne menjünk mégis a…
- Ne. Itt kell legyenek, hallottam Ug hangját. Hallod? Ez Noname volt. Megint röhögnek rajta.
Skullcrusher felmordult ugyan, azonban nem tiltakozott, mikor a másik megindult lefelé a lépcsőn. Őszintén, nem hiányzott neki egy balhé épp most, főleg, hogy ketten voltak ki tudja, hány ember ellen, de remélte, hogy Eret kidumálja magukat… bármiből. Nem tudta, mitől tart, de volt egy olyan érzése, hogy egy drakofób társaság nem látná őt szívesen, ezt pedig a másiknak is meg kellett volna értenie.
- Csak utánad… - mormogott, a másik azonban már eltűnt a lentről felfelé gomolygó dohányfüstben és lármában.
A helyiségbe lépve tágas, hosszúkás pinceteret pillantott meg. A falak és a boltívek a padlóhoz hasonlóan apró, vöröses téglával voltak burkolva, Skullcrusher pedig egyből megállapította, hogy a legközelebbi asztalnál valaki nagyon olcsó dohányt szív.
Eret kutatóan pillantott körül, majd megindult az egyik távolabbi asztal felé, ahol ismét röhögés harsant fel, majd egy apró, dühös kis ember pattant fel ültéből, és akadozó nyelvvel kezdett tiltakozni, de hogy mi ellen, azt Skullcrusher sosem tudta meg, mert ahogy a másik megállt az asztal mellett, a társaság egy pillanat alatt elnémult.
- Fiúk! Mindig öröm… mindig öröm ilyen jókedvűnek látni benneteket! – Eret kesernyés gúnnyal vigyorodott el. A kisfiús arcú, apró kis ember bizonytalanságában még leülni is elfelejtett, s bár így sem volt sokkal magasabb a többinél, azonban ahogy megpillantotta a vörös-zöldre festett hajú punkot, szinte megdermedt.
- A-az ott…
- Eret…? – egyikük, akinek rőt szakálla két, komikusan kalózos ágba fonottan csüngött az álla alatt, kiegyenesedett ültében. – Te meg…?
- Már azt hittük, végleg elhúztad a beled… - a bátor felszólaló megvakarta fakószőke borostáját, azonban a többiek pillantásai megakasztották a szavát. – Most mi van, tényleg azt hittük, nem?
- Rég láttunk, annyi szent… - mozdult meg a szakállas, majd keményen pillantott föl a másikra. – Mit akarsz? Remélem, az a pikkelyespofájú ott mögötted nincs benne a dologban…
A copfos mintha válaszolni akart volna, Skullcrusher azonban elnéző vigyorral tolta félre, és megállt az asztal mellett, vagy egy fejjel a rőt szakállú fölé magasodva. Nem, Eret sem volt kicsi, Skullcrusher azonban a maga robusztus brutalitásával jóval hatásosabb látványt nyújtott, a szakállast legalábbis mintha meggyőzte volna.
- Csak nincs valami gond, öreg?
A másik egy pillanatra ugyan mintha meghökkent volna, azonban elnézően elvigyorodott.
- Jó, na, hagyjál, ne cirkuszolj… Ehm, Eret, mondd már meg neki, hogy semmi baj…
Skullcrusher megvetően fújt egyet, azonban jobbnak látta, ha odaengedi a copfost az asztalhoz. Nem akarta elrontani, bármi legyen is Eret szándéka, habár fogalma sem volt róla, mit akar pontosan. Volt egy olyan sanda gyanúja, hogy neki se sok.
- Nem akarok bajt. Veletek meg főleg nem – Eret kifújta a levegőt, mintha egy nehéz gyakorlatra készülne. – Viszont azt mondjátok meg, miért jöttetek most ide. Berkre. Nem látok más okot, mint hogy…
- Gondolod, hogy a te formás seggedet akarjuk látni a színpadon? – horkantott föl a fakószőke, a szakállas szúrós pillantása azonban elhallgattatta.
- Ha Unnukra gondolsz, ott maradt. Nincs velünk, és ne is keresd, mert…
- Ő küldött titeket?
A másik átható pillantással meredt rá.
- Ne hidd, hogy ennyire lealacsonyodna.
- Pedig ahhoz elég mélyre kellett hajolnia, hogy a farkát szopogassa… - rötyögött fel a fakószőke, a szakállas azonban úgy rúgta bokán az asztal alatt, hogy felnyögött.
- Unnuk ott maradt. Ne hidd, hogy minden körülötted forog, mint mikor az ő keze alatt tanultál… és mind tudjuk, hogy nem csak táncolni – nyomta meg az utolsó pár szót. – Te is tudod, hogy dühöngött Drago, mikor megtudta, hogy elmentél, de…
-…De azért Unnuk pártjára állt volna velem szemben. Én is tudom. Én csak arra vagyok kíváncsi, hogy mi közötök van nektek mindeh… - nem fejezhette be, mert a másik fenyegetően emelkedett föl ültéből.
- Mondtam hogy semmi! Vagy azt mondod, hazudok? – szakálla kezdett felborzolódni. – Drago tudni akarja, mi megy más helyeken. Függetlenül attól, hogy te vagy-e ott, vagy más…
Eret elnézően vigyorodott el.
- És épp titeket küldött? Milyen különös… Abszolút nem vagytok feltűnőek és még csak nem is kételkednék a hozzáértésetekben…
A másik türelmetlenül vágott a szavába.
- Küldhette volna Unnukot is, ha információt akart volna szerezni, de ő tanít, ezt te is tudod, egy felvételt pedig akárki el tud készíteni…
- És éppen ezért küldött akárkit… Tudom. Ahhoz, hogy felvegyétek, mások hogyan – teszem azt – sülnek fel a színpadon, viszont nem tudnék jobbat elképzelni… Sem arra, hogy erre a felsülésre némileg rásegítsenek… nem tanárok, nem hivatalos diákok, oh nem, még csak nem is lenne a Bewilderbeast Intézet felelőssége… - elfintorodott. – Nem én lennék az első, nehogy azt higgyétek, hogy nem vagyok vele tisztában – mintha még folytatta volna, a szakállas azonban úgy ment neki, mint egy nagy, vörhenyes hörcsög a vizslának.
- Mit mondtál? Mit mondtál, rohadt buzi? Csak ism… urgh – nem fejezhette be, mert Skullcrusher úgy ragadta torkon, hogy beleszakadt a szó, majd egyetlen mozdulattal lökte vissza a padok közé, hogy hangos nyekkenéssel az asztal alatt kötött ki, a punk pedig Eretet szinte erőszakosan magával rángatva indult meg kifele, s ahogy az arcukba csapott a friss, esti levegő, kifakadt.
- Meg vagy te huzatva? Ilyen helyen vonod őket felelősségre? És ha megsérülsz, akkor mi van, hogy rohadnál ketté? Nem elég neked, hogy ezek utánad járnak, még segítesz is nekik?! Gratulálok, művész úr, gratulálok! Így kell az ilyesmit elintézni, egy nappal az előadás előtt, remek ötlet, nem is tudom, miért nem teszik kötelezővé…
- Skull…!
- Nem tudom, mit csinált az az ürge, aki miatt eljöttél, de ha nem te vagy az első, akinek a seggét túrta, akkor miért nem azokat keresed meg? Ha többen vallotok ellene, nem számít a nagyságos direktor szava sem…
- Skull!
- Azt hiszed, nem tudom, miért csapódtál hozzánk így hirtelen? Hogy egy magadfajta táncos miért ugrik ki csak úgy egy jónevű intézetből? Ha! Azt hiszed, hogy nehéz volt kitalálni az alatt a másfél év alatt, amióta itt vagy? – hangja lassan lecsillapult. – Gyere. Visszamegyünk a koliba, és az istenekre mondom, vagy lefekszel, vagy agyonváglak, mert kivagy, mint a mosott szar…

Napok. Próbák. Napok. Hetek. Futkosás, smink, ruha, gyöngyök, pikkelyek, varrás, próbák, szalagok, kopogó spicc-cipők, a színpad mögötti, szűk öltöző dezodor-, haj-, és körömlakk-szaga, elmormolt imák és fájdalmasan felszisszenő káromkodások.
Úgy szaladtak el mind, hogy Anne szinte csak akkor ocsúdott fel, mikor a főpróbán Gobber az ő nevét kurjantotta el.
- Anne, Raindancer, kész vagytok? Snotlout, szólj már fel annak a Fishlegsnek, hogy több fényt kérünk! Nem romantikus jelenet ez, hogy félsötétben táncolják…
Anne nagy levegőt vett. Nem, nem érezte magát teljesen toppon, és hálás volt a plusz másodpercekért, amit a felcsendülő zenére a színpadra perdülő Raindancer első mozdulatai jelentettek. ,,A Kék sárkány a történet szerint szeszélyes és szinte megszelídíthetetlen” – visszhangoztak a fejében Gobber korábbi szavai. Igen, Raindancernek jól állt a szerep: láthatólag rendkívül élvezte azt a vad, pörgéssel és már-már modern táncba hajló, kígyózó mozgásokkal teli táncot.
Anne türelmetlenül számolta az ütemeket. Még négy… három… erősen megmarkolta a kezében szorongatott könnyű, fátyolszerű, fehér anyagot, és kilépett a színpadra.
Raindancer a szerepéhez híven úgy fordult felé, mint aki támadni készül… Saját puha, simogatónak szánt mozdulatait most valahogy darabosnak érezte, de igyekezett megtenni minden tőle telhetőt. Az Idegen lány figurája volt talán a legszelídebb a vikingek közt, jelmeze is ezt a finom, egyszerű karaktert próbálta kiemelni, azonban Gobber arcára pillantva látta, hogy nem elégedett. Spicc-cipői kopogtak a színpad síkos, fekete deszkáin, ő pedig kezdett egyre jobban belejönni.
Raindancer megragadta a fátyolanyagot, mintha ki akarta volna tépni a kezéből, majd mintha meg akarta volna kötözni vele, ő pedig a jelenet szerint előbb stólaként a karjaira tekerve táncolt benne pár fordulat erejéig, végül pedig sikerült olyasféle csomót ügyeskedniük a textilre, mintha össze volna kötve Anne bal, valamint Raindancer jobb keze. Anne kicsit büszke volt magukra, tekintve, hogy a ravasznak épp nem mondható csomót tánc közben megkötni nem sikerült minden alkalommal a legjobban, ezúttal azonban egyben maradt, Gobber nagy örömére, aki szerint ez kiválóan szemlélteti egy szoros barátság, szó szoros értelmében vett kötelék kialakulását.
A tanár úr Skullcrusherért süvöltött, aki mentegetőzve ballagott a helyére, hogy megkezdje a közös jelenetét Raindancerrel, aki kelletlen grimasszal bár, de belekezdett a táncba.
Anne-t mindig lenyűgözte az a gyűlölet, amely testet öltött kettejük mozdulataiban. Skullcrusher valami elnéző fölénnyel állt ellen Raindancer pergő ,,rohamainak”, ahogy a két sárkány megpróbálta kibillenteni egymást az egyensúlyból, ahogy egymás után kaptak, csak hogy pillanatnyi dühös összesimulás után ismét ellökjék egymást, Anne azonban nem tudott most úgy figyelni, ahogyan szeretett volna. Nem érezte igazán jól magát.
Szeretett volna pihenni egy kicsit, szerette volna levenni a spicc-cipőket, szeretett volna egy kis nyugalmat, vagy legalább inni egy korty vizet, hogy ne szédelegjen annyira, de már nem volt idő rá. A sebesen pergő zene utolsó ütemei is elhallgattak, s tudta, valahol a színpadon Raindancer most a földön hever, majd ellöki Skullcrusher felé nyújtott kezét, felpattan, és kiszalad a színpadról… ebben a pillanatban a lány meg is érkezett a függöny mögé, kissé kifulladva bár, de csillogó szemekkel, s ujjai végigsurrantak Anne karján.
- Te jössz…
Csend. Sötétség. A fény lassan erősödött meg, s akkor sem túlságosan, s bár a reflektorokból így is áradt a forróság, Anne nem bánta. Olyan jólesett most…
Eret már bent állt, pontosabban ült, lábait lelógatva a színpad széléről, és Gobber kéréséhez híven igyekezett meglehetősen tűnődőnek látszani, ezt azonban elrontotta az Anne-re vetett cinkos pillantás. A lány képtelen volt nem elmosolyodni, s ahogy pár lassú lépéssel ujjait végighúzta a földön ülő férfi vállain, a simogatás valódi volt.
Eret lassan állt föl, markában ernyedten lógott az előbbihez hasonló fátyolanyag, azzal a különbséggel, hogy ez mélyvörösbe játszott. Ez a fátylas megoldás Gobber kedvenc ötletei közé tartozott, és annyiból igaza is volt, hogy sokkal képszerűbbé tehet érzelmeket, habár Anne-nek voltak kétségei afelől, hogy mennyire illik ez a klasszikus balett keretei közé, azonban a tanár úrnak, úgy tűnt, nem voltak ilyesfajta aggályai. Eret megjátszott tétovasággal lépett közelebb, Anne pedig játékosan állt spiccre, hogy pár lépést odébb tipegjen, megragadva a fátyol földre érő végét, s ezzel végre elkezdődjön maga a tánc. Ezeknél a ,,színészkedős” részleteknél örökké attól félt, hogy elneveti magát, most pedig némileg megkönnyebbült.
Ez az ő táncuk volt, igen. Eret darabosabb mozdulatai és az ő puha, macskaszerű hajlékonysága, a másik ereje és az ő megjátszott engedelmessége valahogy kiegészítették egymást, épp úgy, ahogy Raindancer és Skullcrusher éles ellentétei, azonban Gobber itt harmóniát akart látni, incselkedő szerelmespárt és nem hatalmi harcot folytató sárkányokat.
Nem kellett csalódnia.
Anne lélegzete elakadt egy pillanatra, ahogy Eret megemelte, földetéréskor azonban úgy fonta a nyaka köré a kezét, ahogy azt… ahogy azt máskor is tette. A fátyol, amelyet a tánc során sikerült maguk köré tekerni, lassan a földre csusszant, a csók azonban valódi volt, nem csupán a hideg ajkú, színpadi változat…
A fény lassan homállyá szürkült, a zene utolsó pár akkordja lassan ülepedett le, ahogy szétrebbentek, s miközben igyekezett minél gyorsabban a takarásba jutni, majdnem nekiment a színpadra igyekvő Hiccupnak.

- Oh, jól vagy? Um… Minden oké? – a fiú óvatosan állt félre, Anne pedig szinte betámolygott a függöny mögé. Nem, nem volt minden oké, és nagyon hálás volt, hogy mindez nem volt reflektorral megvilágítva.

Az öltözőben kellemetlen világosság és tömény hajlakk-szag fogadta. Gobber adott egy óra szabadidőt a próba végén, neki pedig volt egy sanda gyanúja… de nem akart erre gondolni.
- Anne…? – Raindancer szoros balerinakonttyal, de kinyúlt, minimum Skullcrusher-méretű pulóverben állt meg az ajtóban. – Nem jössz?
- Várj meg! – Anne nehezen kapkodta össze a cuccait. Sosem értette, hogy bír a másik durván másfél perc alatt teljes díszből utcai ruhába öltözni,mindenesetre ő nem rendelkezett ezzel a skillel. – Oké, szóval ha veszünk kaját, be tudunk esetleg ugrani valami gyógyszertárba is…?
A másik elvigyorodott.
- Szóval pont jókor jött a Mikulás, mi? Van fájdalomcsillapítóm…
Anne kényelmetlenül feszengett.
- Úgyis vennem kéne…
Raindancer megvonta a vállát.
- Ahogy akarod. Én asszem veszek mondjuk… hm. Mit szólnál egy doboz eperhez…? Majd megvárlak a patika előtt…

Az előadás első szünetében a folyosóra kitóduló közönség zaja megtöltötte az öltözők előtereit is. Anne odabent nyújtott, lábait föltámasztva egy szék támlájára, amelyen Raindancer kuporgott, hogy fel ne boruljon, és vigyorogva figyelte a másikat, aki óvatos mozdulatokkal hajolt a kinyújtott lábaira.
- Nagy a segged – vigyorodott el, Anne azonban fel sem pillantott.
- Neked meg nincs is – emelte meg az egyik lábát a támláról, csak hogy az orráig húzza.
- Oké, jogos – vihogott fel a másik, majd kinyújtóztatta a derekát. – Végeztél már? Pisilni kell – nevette el magát, hogy Anne is képtelen volt nem felkuncogni. – Na?
- Végeztem, mehetsz – pakolta le a lábait a székről, és szorongva pillantott az elsurranó lány után. Félt. Rettegett, de nem akarta megvárni az előadás végét – ezzel nem. Úgy érezte, nem tud tovább várni, meg akarja tudni, meg akarja törni azt a bizonytalanságot, ebben a pillanatban… Mikor Raindancer visszajött, besurrant a mosdóba. Szoknya, dressz, harisnya, fehérnemű, egy örökkévalóságba telt, mire lefejtette őket…
Várt. Még várt. Nem mert a terhességi tesztre nézni, még nem… lihegve, reszkető kézzel rángatta föl a ruháit, megigazította a kontyát, és akkor…
Ott volt. Halványan bár, de ott volt, ott volt az a második csík…
Nem tudta, hogy sikerült visszatámolyognia az öltözőbe. Lerogyott az első székbe, s csak arra riadt föl, mikor Raindancer megkocogtatta a vállát.
- Minden oké, An’? Csak mert…
- Jól vagyok… - mély levegő. Tudni akarta, hát most megtudta. Tisztában volt vele, hogy a megoldást nem most fogja megtalálni, mégis… - Mennünk kell?
A másik bólintott.
- Rosszul vagy?
Anne megrázta a fejét, és határozottan állt föl.
- Rendben leszek – indult meg a színpad hátsó bejárata felé.
Anyaság. Nem tudta még, hogy megtartja-e a gyermeket, nem tudta, hogy fogadná Eret, nem tudta, hogyan fogadná az anyja, nem tudta… Megtörtént, ez az egy volt csak bizonyos, és az, hogy most nem foglalkozhatott ezzel. Egy balerina nem lehet beteg. Egy balerina nem lehet gyenge. Egy balerina erős, nyugodt, gyönyörű. Akkor is, ha vér folyik a cipőjéből, és akkor is, ha valami belülről marcangolja a méhét.
Egy balerina nem lehet tekintettel a testére… És ő most balerina volt. Nem Anne Godmanesdottir. Nem a hegedűs. Nem a koncertmester. Nem a diák, nem a lány, nem a barátnő, nem a szerető. Nem az anya.
Balerina volt, most csak ennyi, de az minden porcikájával.
Végtelen békét érzett.
Kilépett a színpadra.