43. Fejezet - Snoggletogi prológus

Sziasztok! Oly hosszú mellékvágányok után ismét folytatódik az Anne-történet, s ugyan pár hónap eltelt azóta a valóságban is, a történetben is, mióta utoljára olvashattatok felőle, remélem, nem lesz nehéz ismét felvenni a fonalat.
Egy huszárvágással viszont még azt is sikerült megoldani, hogy a snoggletog estéjén játszódó prológus snoggletog estéjén kerüljön ki a blogra, hát békés, kellemes, boldog vagy áldott karácsonyt, snoggletogot, yule-t, téli napfordulót mindenkinek, és jó olvasást!
                                                                                                                       ~Flake


A nagyterem zsongott az élettől. A padok  és asztalok közt apró sárkányfiókák futkorásztak, visongó apróságokkal a nyomukban, vagy csak úgy, mert megtehették, mert a világ szép volt, étel volt, meleg volt, és úgy általában, Snoggletog ünnepi estéjén hogy is ne lenne szép az élet?
  Az asztaloknál felnőttek beszélgettek, s a fel-felharsanó kacagást nyiszorogva festette alá pár hangszer… Anne mélyet lélegzett a fenyőillatú, megsűrűsödött levegőből.  A legutóbbi Snoggletogra gondolt, amely olyan távolinak tetszett… Egy éve, egy éve csupán, mégis: akkor kislánynak érezte magát, egészen kislánynak, szinte gyermeknek, akkor tele volt vágyakkal, szerelemmel, félelemmel, hogy mi van, ha mégsem, s azon az estén bizonyosodott be, hogy mégis. Mégis.
Körültekintett a tömegben. Eretet nem látta ugyan, Astridot azonban igen, ahogy csendben kisurrant a helyiségből, karján a kis Stoickkal. Ugyan a kisfiú születése óta szinte semmit sem beszéltek, hiszen a szőke asszonyban benne volt még a tüske, Anne azonban képtelen volt nem elmosolyodni.
  Ujjait domborodó hasára csúsztatta. Hét hónapja lassan… Hét hónapja. Mikor kiderült, az első kétségbeesés borzongását a csontjaiban hamar felváltotta valami végtelenül békés, csendes megnyugvás, az anyaság puha bizonyossága, s így visszatekintve valahogy annyira idegen volt az a félelem… alaptalannak tűnt. Most jó volt, békés volt így, és így kellett lennie: ahogy Eret mondta, ebben a világban, ebben a természetben az a törvény, hogy akik szeretik egymást, gyermekük legyen, és ez a törvény nem önmagáért való, és nincs értelme menekülni előle… Akkor érvelt ellene, saját létezése volt üvöltő érv, saját élete, saját születése, mégis… most valahogy nem tudott kapálózni ellene. Nem is akart. Snoggletog volt, békés Snoggletog, és elmúltak már azok a gondolatok. Olyan rég…
Neki magának talán fel sem tűnt, mennyit változott azóta. Nem csak alakra, valahogy a bizonytalan, mindig ugrásra kész, menekülő lányban alig néhány hónap alatt a félelemből puha, erős, békés, asszonyos bizonyosság formálódott meg. Nem, nem tűnt fel neki, egyedül Gerda, a vörösbarna hajú kis Gerda volt az, aki kutató-tűnődő pillantással vizslatta olykor, amikor náluk volt… mostanában meglehetősen gyakran. Most is, ahogy Anne fölemelte a fejét, őt pillantotta meg, amint a felnőttek közt elsurranva megállt a pad mellett, és csillogó szemmel pislogott rá.
- Ülhetek az öledbe…?
Anne elmosolyodott.
- Ha vigyázol…
- Vigyázok – ígérte a kislány valami felnőttes, bölcs komolysággal a hangjában, majd szuszogva elhelyezkedett a lány ölében. – Nem unatkozol? – fordította oldalt a fejét, hogy lássa a másik arcát.
- Miért kérded? – Anne elmosolyodott, a kislány azonban már mással volt elfoglalva. Egy negyed fordulattal úgy helyezkedett el az ölében, hogy kilásson a padok közt a tűzkör felé, és feszült figyelemmel pásztázta a kavargó tömeget.
- Táncolnak – egy mozdulattal kiseperte a szeméből a frufruját. – Gobber mézsört ivott, és most énekel meg mesél, de kedves… Most Spitelout is kedves, de ő ilyenkor ijesztő…
Anne elnevette magát.
- Ijesztő…?
- Az – Gerda elbizonytalanodott. – Túl kedves. Olyan… nem tudom – pillantott a lányra segélykérően, az azonban mosolyogva megingatta a fejét.
- Lehet. Biztosan csak… - nem fejezhette be, mert a kislány gondolatai már máshol jártak.
- A picike Stoick meg elaludt és Astrid hazavitte…
Anne kesernyésen mosolyodott el. Ő és Astrid azon kevesek közé tartoztak, akiket Gerda nem nénizett, a szőke asszonyt azonban a kisfiú születése óta nem sikerült kiengesztelnie. Eleinte remélte, hogy az idő majd változtat a dolgokon, azonban ez a reménye lassan kezdett elenyészni. Astrid nem felejtett könnyen.
- Na és te? Meddig maradhatsz? Ha édesapád keres, én ugyan el nem bújtatlak – vigyorodott el, ahogy a kislány meglógázta a lábát az ölében.
- Majd megkeres, de ma snogglettog van, nálatok sose volt? – kuncogott fel. – Olyanokat mondasz, mintha sose lett volna! Kinek kell ilyenkor csak úgy hazamenni?
- Hé! – Anne fölnevetett. – Nem igaz! Hazudsz! Puha az orrod – nyúlt volna Gerda arca felé, azonban az gyorsabb volt. Kuncogó sikkantással csusszant le az öléből, hogy megálljon alig karnyújtásnyira tőle, majd vigyorogva figyelte, ahogy az asszony nevetve hátradől és derekát az asztallapnak támasztja.
- Nem is üldözöl?
- Lusta vagyok hozzá – Anne abbahagyta a nevetést, és csillogó szemekkel pislogott a kislányra. – De ha akarnék…
- Peeersze – Gerda megpördült a sarkán, majd elkomolyodva pillantott a lányra. – Nem akarod velem megkeresni apát?
Anne föltápászkodott. Az érzés, ahogy a kislány apró tenyerét a markába csúsztatta, valami fájdalmas, keserédes örömmel töltötte el. Gerda egészen korán elveszítette az édesanyját, ő pedig valami megmagyarázhatatlan késztetést érzett, hogy ahogy tudja, igyekezzen pótolni. Tudta, világosan látta, hogy ez lehetetlen, mégis… Túl jól ismerte a hálás, mogyoróbarna szemeket, a puha kis kéz fogását, Gerda félelmeit, álmait, titkos gyermekvágyait, ábrándjait, amelyeket olyan gyermeki bizalommal osztott meg vele…
Tűnődéséből az rezzentette föl, hogy az apró tenyér kicsusszant a markából, Gerda karjai pedig az épp lehajoló édesapja nyaka köré fonódtak. A lány elmosolyodott, és épp visszafordult volna, amikor Fishlegs toppant mellé.
- Uh, heh, megvagy? – látszott rajta, hogy táncolt, homlokán patakzott a verejték, Anne azonban nem bánta. – Letottyanok ide ha nem bánod…
- Foglalj helyet – a lány felkuncogott. – Ruffnut jó táncos?
- Egy fenét – a másik megtörölte a homlokát. – Snotlout le is nyelne keresztben, ha kettőt fordulnék vele, hiszen ismered… De az anyja az!
- Ohohó – Anne vigyorogva pislogott rá. – Szóval bekapcsolódsz az unalmas ücsörgésbe?
- Hé, nem is olyan unalmas – Fishlegs cinkosan vigyorodott el, majd egy álmodozó pillantást küldött a tűzkör felé.
- Na és… Történt valami? Vagy csak valaki eltalálta a kívánságodat? – Anne nem gondolta komolyan a kérdést, a másik azonban bólintott.
- El… pedig talán nem is tudta, hogy… uh…
- Hm…? – a lány kíváncsian hajolt közelebb.
- Az a helyzet, hogy volt egy lány, jó ba-arátnőm, vagy ilyen… uh…
- Segítek. Szerelmed…?
- U-uh, hát most nem tudom, mert rég nem találkoztunk, úgy értem, évek óta, de tegnap reggel…
Anne csillogó szemekkel pislogott rá.
- Reggel…?
- Uh, rémmel üzent, hogy lehet, hogy hamarosan Berkre jön, vagyis… uh. Érted. Útba ejti.
- Ez nagyszerű! – lelkesedett Anne. – És… um… szabad tudni a nevét? Hátha…
- Heather – Fishlegs megköszörülte a torkát. – Nem atudom, mi van vele, nem is akarok semmire számítani, hiszen az is lehet, hogy már gyermeke van azóta, csak… érted. Barátokként váltunk el, nem rajtunk múlott…
- Nem ismerős a név – Anne megingatta a fejét. – Gondoltam, hátha találkozhattam vele én is, de nem emlékszem…
- Ugyan – Fishlegs épp mentegetőzni kezdett volna, ekkor azonban Anne összerezzent. Valaki megsimította a vállát, amitől első ijedelmében kirázta a hideg, a következő pillanatban azonban Eret telepedett melléjük vigyorogva.
- Megijesztettelek, menyét?
- Gonosz vagy, mondtam már? – a lány elvigyorodott, a másik pedig közelebb hajolt.
- Jó, bocsánat. Miről folyik a szó?
- Uh, csak leültem egy kicsit pihenni tánc után, de lehet, hogy keresek valami frissítőt…
- Ahogy gondolod – Anne mosolygó szemmel nézett utána. Ő sem kiabálta volna el a helyében.
- Megvagy, menyét? – Eret megérintette a vállát. – Ki nem találod, mit kaptam meg valamelyik öregasszonytól…
- Na mit? – Anne vigyorogva várta a történetet.
- Szóval épp beszél hozzám Hiccup, valamiért elfordul, erre megkocogtatja a vállamat valamelyik nagydarab boszorkány, magától van akkora hasa, mint neked most, s közli, hogy vigyázzak jobban a feleségemre, mert hallotta ő, hogy hét hónapot mondasz valakinek, de többnek látszik az már… Hát… Igyekeztem elsurranni – vigyorgott a másikra, aki felkuncogott.
- Feleségedre? Milyen megtisztelő… Még ha az is lennék…
- Ezt már kiveséztük, nem? Attól még, hogy hivatalosan…
- A gyerekedet várom – Anne szinte dorombolva törleszkedett a férfi vállához. – Nem vagyok-e asszony? Olyan mindig lesz, aki talál kivetnivalót.
- Ebben csak az a vicces, hogy azért odaszúrta, hogy vigyázzak, mintha…
- Mert tuti valaki másnak a gyereke, mi? – Anne felnevetett. Élénken élt még az emlékezetében az az éjszaka, az első fájdalom, de erről honnan tudhatott volna bárki?
- Ha jóra akarod magyarázni, még akár mondhatta azt is, hogy meghíztál – vigyorgott Eret, a lány azonban oldalba lökte.
- Hé…!
- Hagyd, menyét, mondtam már, hogy így is tetszel – vigyorgott bele Anne hajába, aki szuszogva ölelte vissza. – Nem akarunk esetleg hazamenni? Aki még itt van, az vagy szedelődzködik, vagy csaprészeg…
Anne halkan kuncogott.