Sárkányok Szigete - Balett au Utolsó fejezet

Sziasztok!

Nagyon sajnálom, hogy ismét ennyit késtem, de aki nem is olvasta ezt a kissé elnyújtott modern au-t, az is megnyugodhat afelől, hogy ez volt az utolsó rész, az elkövetkezendőkben pedig visszatérek az eredeti történethez - Berk, sárkányok, Hiccstrid, dráma és ami még mindehhez hozzátartozik.

Egyszóval fogadjátok szeretettel ezt az utolsó részletet, és remélem, azért maradtatok még páran :)

(A zenét az első jelenethez tudom ajánlani)

Az elegánsan csak ,,pub”-ként emlegetett romkocsma nyiszorgó, repedezett üvegajtaja nem tudta bent tartani a zenével keveredő zajt. A téglázott, lefelé vivő lépcsők minden kiáltást és minden felharsanó kacagást sokszorosan vertek vissza, így a belépők egyből megállapíthatták, hogy bizony a helyiség korántsem üres.
- Ne menjünk mégis a…
- Ne. Itt kell legyenek, hallottam Ug hangját. Hallod? Ez Noname volt. Megint röhögnek rajta.
Skullcrusher felmordult ugyan, azonban nem tiltakozott, mikor a másik megindult lefelé a lépcsőn. Őszintén, nem hiányzott neki egy balhé épp most, főleg, hogy ketten voltak ki tudja, hány ember ellen, de remélte, hogy Eret kidumálja magukat… bármiből. Nem tudta, mitől tart, de volt egy olyan érzése, hogy egy drakofób társaság nem látná őt szívesen, ezt pedig a másiknak is meg kellett volna értenie.
- Csak utánad… - mormogott, a másik azonban már eltűnt a lentről felfelé gomolygó dohányfüstben és lármában.
A helyiségbe lépve tágas, hosszúkás pinceteret pillantott meg. A falak és a boltívek a padlóhoz hasonlóan apró, vöröses téglával voltak burkolva, Skullcrusher pedig egyből megállapította, hogy a legközelebbi asztalnál valaki nagyon olcsó dohányt szív.
Eret kutatóan pillantott körül, majd megindult az egyik távolabbi asztal felé, ahol ismét röhögés harsant fel, majd egy apró, dühös kis ember pattant fel ültéből, és akadozó nyelvvel kezdett tiltakozni, de hogy mi ellen, azt Skullcrusher sosem tudta meg, mert ahogy a másik megállt az asztal mellett, a társaság egy pillanat alatt elnémult.
- Fiúk! Mindig öröm… mindig öröm ilyen jókedvűnek látni benneteket! – Eret kesernyés gúnnyal vigyorodott el. A kisfiús arcú, apró kis ember bizonytalanságában még leülni is elfelejtett, s bár így sem volt sokkal magasabb a többinél, azonban ahogy megpillantotta a vörös-zöldre festett hajú punkot, szinte megdermedt.
- A-az ott…
- Eret…? – egyikük, akinek rőt szakálla két, komikusan kalózos ágba fonottan csüngött az álla alatt, kiegyenesedett ültében. – Te meg…?
- Már azt hittük, végleg elhúztad a beled… - a bátor felszólaló megvakarta fakószőke borostáját, azonban a többiek pillantásai megakasztották a szavát. – Most mi van, tényleg azt hittük, nem?
- Rég láttunk, annyi szent… - mozdult meg a szakállas, majd keményen pillantott föl a másikra. – Mit akarsz? Remélem, az a pikkelyespofájú ott mögötted nincs benne a dologban…
A copfos mintha válaszolni akart volna, Skullcrusher azonban elnéző vigyorral tolta félre, és megállt az asztal mellett, vagy egy fejjel a rőt szakállú fölé magasodva. Nem, Eret sem volt kicsi, Skullcrusher azonban a maga robusztus brutalitásával jóval hatásosabb látványt nyújtott, a szakállast legalábbis mintha meggyőzte volna.
- Csak nincs valami gond, öreg?
A másik egy pillanatra ugyan mintha meghökkent volna, azonban elnézően elvigyorodott.
- Jó, na, hagyjál, ne cirkuszolj… Ehm, Eret, mondd már meg neki, hogy semmi baj…
Skullcrusher megvetően fújt egyet, azonban jobbnak látta, ha odaengedi a copfost az asztalhoz. Nem akarta elrontani, bármi legyen is Eret szándéka, habár fogalma sem volt róla, mit akar pontosan. Volt egy olyan sanda gyanúja, hogy neki se sok.
- Nem akarok bajt. Veletek meg főleg nem – Eret kifújta a levegőt, mintha egy nehéz gyakorlatra készülne. – Viszont azt mondjátok meg, miért jöttetek most ide. Berkre. Nem látok más okot, mint hogy…
- Gondolod, hogy a te formás seggedet akarjuk látni a színpadon? – horkantott föl a fakószőke, a szakállas szúrós pillantása azonban elhallgattatta.
- Ha Unnukra gondolsz, ott maradt. Nincs velünk, és ne is keresd, mert…
- Ő küldött titeket?
A másik átható pillantással meredt rá.
- Ne hidd, hogy ennyire lealacsonyodna.
- Pedig ahhoz elég mélyre kellett hajolnia, hogy a farkát szopogassa… - rötyögött fel a fakószőke, a szakállas azonban úgy rúgta bokán az asztal alatt, hogy felnyögött.
- Unnuk ott maradt. Ne hidd, hogy minden körülötted forog, mint mikor az ő keze alatt tanultál… és mind tudjuk, hogy nem csak táncolni – nyomta meg az utolsó pár szót. – Te is tudod, hogy dühöngött Drago, mikor megtudta, hogy elmentél, de…
-…De azért Unnuk pártjára állt volna velem szemben. Én is tudom. Én csak arra vagyok kíváncsi, hogy mi közötök van nektek mindeh… - nem fejezhette be, mert a másik fenyegetően emelkedett föl ültéből.
- Mondtam hogy semmi! Vagy azt mondod, hazudok? – szakálla kezdett felborzolódni. – Drago tudni akarja, mi megy más helyeken. Függetlenül attól, hogy te vagy-e ott, vagy más…
Eret elnézően vigyorodott el.
- És épp titeket küldött? Milyen különös… Abszolút nem vagytok feltűnőek és még csak nem is kételkednék a hozzáértésetekben…
A másik türelmetlenül vágott a szavába.
- Küldhette volna Unnukot is, ha információt akart volna szerezni, de ő tanít, ezt te is tudod, egy felvételt pedig akárki el tud készíteni…
- És éppen ezért küldött akárkit… Tudom. Ahhoz, hogy felvegyétek, mások hogyan – teszem azt – sülnek fel a színpadon, viszont nem tudnék jobbat elképzelni… Sem arra, hogy erre a felsülésre némileg rásegítsenek… nem tanárok, nem hivatalos diákok, oh nem, még csak nem is lenne a Bewilderbeast Intézet felelőssége… - elfintorodott. – Nem én lennék az első, nehogy azt higgyétek, hogy nem vagyok vele tisztában – mintha még folytatta volna, a szakállas azonban úgy ment neki, mint egy nagy, vörhenyes hörcsög a vizslának.
- Mit mondtál? Mit mondtál, rohadt buzi? Csak ism… urgh – nem fejezhette be, mert Skullcrusher úgy ragadta torkon, hogy beleszakadt a szó, majd egyetlen mozdulattal lökte vissza a padok közé, hogy hangos nyekkenéssel az asztal alatt kötött ki, a punk pedig Eretet szinte erőszakosan magával rángatva indult meg kifele, s ahogy az arcukba csapott a friss, esti levegő, kifakadt.
- Meg vagy te huzatva? Ilyen helyen vonod őket felelősségre? És ha megsérülsz, akkor mi van, hogy rohadnál ketté? Nem elég neked, hogy ezek utánad járnak, még segítesz is nekik?! Gratulálok, művész úr, gratulálok! Így kell az ilyesmit elintézni, egy nappal az előadás előtt, remek ötlet, nem is tudom, miért nem teszik kötelezővé…
- Skull…!
- Nem tudom, mit csinált az az ürge, aki miatt eljöttél, de ha nem te vagy az első, akinek a seggét túrta, akkor miért nem azokat keresed meg? Ha többen vallotok ellene, nem számít a nagyságos direktor szava sem…
- Skull!
- Azt hiszed, nem tudom, miért csapódtál hozzánk így hirtelen? Hogy egy magadfajta táncos miért ugrik ki csak úgy egy jónevű intézetből? Ha! Azt hiszed, hogy nehéz volt kitalálni az alatt a másfél év alatt, amióta itt vagy? – hangja lassan lecsillapult. – Gyere. Visszamegyünk a koliba, és az istenekre mondom, vagy lefekszel, vagy agyonváglak, mert kivagy, mint a mosott szar…

Napok. Próbák. Napok. Hetek. Futkosás, smink, ruha, gyöngyök, pikkelyek, varrás, próbák, szalagok, kopogó spicc-cipők, a színpad mögötti, szűk öltöző dezodor-, haj-, és körömlakk-szaga, elmormolt imák és fájdalmasan felszisszenő káromkodások.
Úgy szaladtak el mind, hogy Anne szinte csak akkor ocsúdott fel, mikor a főpróbán Gobber az ő nevét kurjantotta el.
- Anne, Raindancer, kész vagytok? Snotlout, szólj már fel annak a Fishlegsnek, hogy több fényt kérünk! Nem romantikus jelenet ez, hogy félsötétben táncolják…
Anne nagy levegőt vett. Nem, nem érezte magát teljesen toppon, és hálás volt a plusz másodpercekért, amit a felcsendülő zenére a színpadra perdülő Raindancer első mozdulatai jelentettek. ,,A Kék sárkány a történet szerint szeszélyes és szinte megszelídíthetetlen” – visszhangoztak a fejében Gobber korábbi szavai. Igen, Raindancernek jól állt a szerep: láthatólag rendkívül élvezte azt a vad, pörgéssel és már-már modern táncba hajló, kígyózó mozgásokkal teli táncot.
Anne türelmetlenül számolta az ütemeket. Még négy… három… erősen megmarkolta a kezében szorongatott könnyű, fátyolszerű, fehér anyagot, és kilépett a színpadra.
Raindancer a szerepéhez híven úgy fordult felé, mint aki támadni készül… Saját puha, simogatónak szánt mozdulatait most valahogy darabosnak érezte, de igyekezett megtenni minden tőle telhetőt. Az Idegen lány figurája volt talán a legszelídebb a vikingek közt, jelmeze is ezt a finom, egyszerű karaktert próbálta kiemelni, azonban Gobber arcára pillantva látta, hogy nem elégedett. Spicc-cipői kopogtak a színpad síkos, fekete deszkáin, ő pedig kezdett egyre jobban belejönni.
Raindancer megragadta a fátyolanyagot, mintha ki akarta volna tépni a kezéből, majd mintha meg akarta volna kötözni vele, ő pedig a jelenet szerint előbb stólaként a karjaira tekerve táncolt benne pár fordulat erejéig, végül pedig sikerült olyasféle csomót ügyeskedniük a textilre, mintha össze volna kötve Anne bal, valamint Raindancer jobb keze. Anne kicsit büszke volt magukra, tekintve, hogy a ravasznak épp nem mondható csomót tánc közben megkötni nem sikerült minden alkalommal a legjobban, ezúttal azonban egyben maradt, Gobber nagy örömére, aki szerint ez kiválóan szemlélteti egy szoros barátság, szó szoros értelmében vett kötelék kialakulását.
A tanár úr Skullcrusherért süvöltött, aki mentegetőzve ballagott a helyére, hogy megkezdje a közös jelenetét Raindancerrel, aki kelletlen grimasszal bár, de belekezdett a táncba.
Anne-t mindig lenyűgözte az a gyűlölet, amely testet öltött kettejük mozdulataiban. Skullcrusher valami elnéző fölénnyel állt ellen Raindancer pergő ,,rohamainak”, ahogy a két sárkány megpróbálta kibillenteni egymást az egyensúlyból, ahogy egymás után kaptak, csak hogy pillanatnyi dühös összesimulás után ismét ellökjék egymást, Anne azonban nem tudott most úgy figyelni, ahogyan szeretett volna. Nem érezte igazán jól magát.
Szeretett volna pihenni egy kicsit, szerette volna levenni a spicc-cipőket, szeretett volna egy kis nyugalmat, vagy legalább inni egy korty vizet, hogy ne szédelegjen annyira, de már nem volt idő rá. A sebesen pergő zene utolsó ütemei is elhallgattak, s tudta, valahol a színpadon Raindancer most a földön hever, majd ellöki Skullcrusher felé nyújtott kezét, felpattan, és kiszalad a színpadról… ebben a pillanatban a lány meg is érkezett a függöny mögé, kissé kifulladva bár, de csillogó szemekkel, s ujjai végigsurrantak Anne karján.
- Te jössz…
Csend. Sötétség. A fény lassan erősödött meg, s akkor sem túlságosan, s bár a reflektorokból így is áradt a forróság, Anne nem bánta. Olyan jólesett most…
Eret már bent állt, pontosabban ült, lábait lelógatva a színpad széléről, és Gobber kéréséhez híven igyekezett meglehetősen tűnődőnek látszani, ezt azonban elrontotta az Anne-re vetett cinkos pillantás. A lány képtelen volt nem elmosolyodni, s ahogy pár lassú lépéssel ujjait végighúzta a földön ülő férfi vállain, a simogatás valódi volt.
Eret lassan állt föl, markában ernyedten lógott az előbbihez hasonló fátyolanyag, azzal a különbséggel, hogy ez mélyvörösbe játszott. Ez a fátylas megoldás Gobber kedvenc ötletei közé tartozott, és annyiból igaza is volt, hogy sokkal képszerűbbé tehet érzelmeket, habár Anne-nek voltak kétségei afelől, hogy mennyire illik ez a klasszikus balett keretei közé, azonban a tanár úrnak, úgy tűnt, nem voltak ilyesfajta aggályai. Eret megjátszott tétovasággal lépett közelebb, Anne pedig játékosan állt spiccre, hogy pár lépést odébb tipegjen, megragadva a fátyol földre érő végét, s ezzel végre elkezdődjön maga a tánc. Ezeknél a ,,színészkedős” részleteknél örökké attól félt, hogy elneveti magát, most pedig némileg megkönnyebbült.
Ez az ő táncuk volt, igen. Eret darabosabb mozdulatai és az ő puha, macskaszerű hajlékonysága, a másik ereje és az ő megjátszott engedelmessége valahogy kiegészítették egymást, épp úgy, ahogy Raindancer és Skullcrusher éles ellentétei, azonban Gobber itt harmóniát akart látni, incselkedő szerelmespárt és nem hatalmi harcot folytató sárkányokat.
Nem kellett csalódnia.
Anne lélegzete elakadt egy pillanatra, ahogy Eret megemelte, földetéréskor azonban úgy fonta a nyaka köré a kezét, ahogy azt… ahogy azt máskor is tette. A fátyol, amelyet a tánc során sikerült maguk köré tekerni, lassan a földre csusszant, a csók azonban valódi volt, nem csupán a hideg ajkú, színpadi változat…
A fény lassan homállyá szürkült, a zene utolsó pár akkordja lassan ülepedett le, ahogy szétrebbentek, s miközben igyekezett minél gyorsabban a takarásba jutni, majdnem nekiment a színpadra igyekvő Hiccupnak.

- Oh, jól vagy? Um… Minden oké? – a fiú óvatosan állt félre, Anne pedig szinte betámolygott a függöny mögé. Nem, nem volt minden oké, és nagyon hálás volt, hogy mindez nem volt reflektorral megvilágítva.

Az öltözőben kellemetlen világosság és tömény hajlakk-szag fogadta. Gobber adott egy óra szabadidőt a próba végén, neki pedig volt egy sanda gyanúja… de nem akart erre gondolni.
- Anne…? – Raindancer szoros balerinakonttyal, de kinyúlt, minimum Skullcrusher-méretű pulóverben állt meg az ajtóban. – Nem jössz?
- Várj meg! – Anne nehezen kapkodta össze a cuccait. Sosem értette, hogy bír a másik durván másfél perc alatt teljes díszből utcai ruhába öltözni,mindenesetre ő nem rendelkezett ezzel a skillel. – Oké, szóval ha veszünk kaját, be tudunk esetleg ugrani valami gyógyszertárba is…?
A másik elvigyorodott.
- Szóval pont jókor jött a Mikulás, mi? Van fájdalomcsillapítóm…
Anne kényelmetlenül feszengett.
- Úgyis vennem kéne…
Raindancer megvonta a vállát.
- Ahogy akarod. Én asszem veszek mondjuk… hm. Mit szólnál egy doboz eperhez…? Majd megvárlak a patika előtt…

Az előadás első szünetében a folyosóra kitóduló közönség zaja megtöltötte az öltözők előtereit is. Anne odabent nyújtott, lábait föltámasztva egy szék támlájára, amelyen Raindancer kuporgott, hogy fel ne boruljon, és vigyorogva figyelte a másikat, aki óvatos mozdulatokkal hajolt a kinyújtott lábaira.
- Nagy a segged – vigyorodott el, Anne azonban fel sem pillantott.
- Neked meg nincs is – emelte meg az egyik lábát a támláról, csak hogy az orráig húzza.
- Oké, jogos – vihogott fel a másik, majd kinyújtóztatta a derekát. – Végeztél már? Pisilni kell – nevette el magát, hogy Anne is képtelen volt nem felkuncogni. – Na?
- Végeztem, mehetsz – pakolta le a lábait a székről, és szorongva pillantott az elsurranó lány után. Félt. Rettegett, de nem akarta megvárni az előadás végét – ezzel nem. Úgy érezte, nem tud tovább várni, meg akarja tudni, meg akarja törni azt a bizonytalanságot, ebben a pillanatban… Mikor Raindancer visszajött, besurrant a mosdóba. Szoknya, dressz, harisnya, fehérnemű, egy örökkévalóságba telt, mire lefejtette őket…
Várt. Még várt. Nem mert a terhességi tesztre nézni, még nem… lihegve, reszkető kézzel rángatta föl a ruháit, megigazította a kontyát, és akkor…
Ott volt. Halványan bár, de ott volt, ott volt az a második csík…
Nem tudta, hogy sikerült visszatámolyognia az öltözőbe. Lerogyott az első székbe, s csak arra riadt föl, mikor Raindancer megkocogtatta a vállát.
- Minden oké, An’? Csak mert…
- Jól vagyok… - mély levegő. Tudni akarta, hát most megtudta. Tisztában volt vele, hogy a megoldást nem most fogja megtalálni, mégis… - Mennünk kell?
A másik bólintott.
- Rosszul vagy?
Anne megrázta a fejét, és határozottan állt föl.
- Rendben leszek – indult meg a színpad hátsó bejárata felé.
Anyaság. Nem tudta még, hogy megtartja-e a gyermeket, nem tudta, hogy fogadná Eret, nem tudta, hogyan fogadná az anyja, nem tudta… Megtörtént, ez az egy volt csak bizonyos, és az, hogy most nem foglalkozhatott ezzel. Egy balerina nem lehet beteg. Egy balerina nem lehet gyenge. Egy balerina erős, nyugodt, gyönyörű. Akkor is, ha vér folyik a cipőjéből, és akkor is, ha valami belülről marcangolja a méhét.
Egy balerina nem lehet tekintettel a testére… És ő most balerina volt. Nem Anne Godmanesdottir. Nem a hegedűs. Nem a koncertmester. Nem a diák, nem a lány, nem a barátnő, nem a szerető. Nem az anya.
Balerina volt, most csak ennyi, de az minden porcikájával.
Végtelen békét érzett.
Kilépett a színpadra.