Halloweeni különkiadás - Gimely

Sziasztok!
Ez a történet egy kis kitekintés Berkről, és egyben halloweeni különkiadás, amely remélem, kárpótol benneteket a pénteken elmaradt rész miatt.
Kellemes olvasást! :) 

Egy kis hangulatkeltő zene:

Esteledett. A nap fényét fáradtan szórták ezerfelé a nyugati égbolton tornyosuló, habos fellegek, vörösen izzó homályba burkolva a tisztás szélén őrködő fákat. 
Az asszony megállt a legszélső fa mellett, és leengedte a kezében tartott bőrzsákot. Pillantása körbejárta a tisztást, s csak miután mindent rendben talált, indult el a füves térnek jóformán közepén magányosan terebélyesedő, százados tölgy felé. A tölgy ritka fa volt errefelé, a fenyvesek és sziklák világában, ez azonban, úgy lászott, jól érezte magát itt, és hatalmasabbra nőtt még a körülötte növő erdő fáinál is.
Az asszony megállt előtte. Fejét meghajtotta, mint aki uralkodó előtt áll, majd letérdelt, és zsákjából gyújtóst szedett elő.
Az alászálló homályban fellobbanó lángok babonás táncot jártak a lombokon és aranyló fényük végigcsurgott a fa törzsén. Az asszony, aki eddig az ölébe ejtett kézzel bámult a tűzbe, most dobot és egy apró csomagot húzott elő a zsákjából, és egy csipetnyi szárított virágot szórt a tűzbe, majd arcát az édeskés füstbe hajtotta, s a dobot a tűzbe hajtva figyelte, ahogy a lángok végignyaldossák a bőrt, amely megremegett. A következő pillanatban kirántotta a tűzből, és a dobverő széles, hirtelen mozdulattal csapódott a hangszernek, hogy a mély, dongó hang betöltötte a tisztást. Majd újra. Még egyszer, és a kimért, ütemes dobolás egyre gyorsuló, dübörgő ritmussá vált, s mikor úgy tűnt, gyorsabb és erősebb már nem lehet, az asszony fölpattant. Kezéből kihullott a hangszer, helyette kés villant meg a tűz fényében, s karját a lángok fölé tartva a penge sebesen szaladt végig a puha, fehér bőrön, s a vér sötét cseppekben hullott a tűzbe, amely sercegve itta be az áldozatot. Az asszony egy percig mozdulatlanul állt, s mikor a cseppek egyre ritkultak, végignyalta a sebet, majd újra a dobért nyúlt. 
A feldübörgő hangok mintha a fejében, a gyomrában, a csontjaiban szóltak volna; lábai megmozdultak, s suhogó szoknyával pördült meg, hogy a lángokkal és a fa lombjában megzendülő széllel hajlongva forogja körül a fát és a lángokat, s nyomában mintha régholt lelkek éledtek volna meg a földből, ahol eddig hevertek.
A felhők elborították az eget, s a szél vadul csapott le, s a lombok rémületes titkokat suttogtak egymásnak. Valahol megdördült az ég, s az asszony magánkívül fölkacagott.
-A mennybéli dobos... Válaszol a mennybéli dobos... - dallamtalul ismételgetett szavai hiszérikus nevetésbe fúltak, ahogy a tűz lángjai elnyúltak a földön, megvonaglottak a szél korbácsától és kétrét görnyesztették az asszony testét, aki egyre verte a dobját, fel-feldübörgő fájdalom hangjait sikoltva az éjszakába. Szája szélén megszáradt egy csepp vér, s felnyögött, mikor a feje felett megdördült az ég. 
A szél felkavart port, esőszagú füstöt és tavalyi leveleket hajszolt át a tisztáson, s mikor az asszony a feje fölé emelte a dobot, és vad pörgésbe kezdett, a világra rászakadt a sűrű, kérlelhetetlen zápor, egy pillanat alatt agyonverve a lángokat. Az asszony tánca vad vonaglásba fordult, fejét és vállát a felhők mintha ököllel verték volna, a következő pillanatban azonban megtántorodott.
Az égből kék fénnyel mennykő cikázott alá, egy pillanatra összekötve a tölgy koronáját a fellegek szürke hasával, s a villanást követő robajtól az asszony sikoltva rogyott a földre.
A barna hajtincs a nyakába kötött zsákocskában szinte felforrósodott. Vállába éles fájdalom nyilallt, szeme előtt sárkány jelent meg, szürke és kék, kimeresztett karmokkal, orrából lángok törtek elő, de nem égettek, sőt, inkább hűsen simogatták a bőrét. Egy arc. Ugyanaz, mindig ugyanaz, szőke, rövidre nyírt szakállú arc, éles, kék szemek, a kép azonban elhomályosult, és az arc változni kezdett. A szakáll eltűnt, a haj feketébe olvadt, a szemek zöldbe játszó, melegbarna színnel teltek meg, az állán azonban furcsa, festett minta vált lassan kivehetővé. Aztán már csak a száját látta, ahogy ajkai egyetlen szót formáznak: Anne...

Az asszony a földön hevert. Az eső rég elállt már, a villámsúlytotta tölgyet égett enyészetszag lengte körül, s a keleti ég alja szürkéből lassan rózsaszínre fordult.
A szellemek átlendültek a kialudt tűz és az asszony felett, és eltűntek a félig halott fa odvában. 
Elmúlt az éj.
Hajnalodott.