32. Fejezet - Akárcsak az anyja

- Hé, hagyd már abba a duzzogást! Olyan vagy, mint egy csecsemő!

- Hagyjál már! – Ruffnut nem úgy festett, mint akinek sok kedve van vitatkozni.

- Most komolyan! Meglátod azt a rohadt lányt, és olyan leszel, mint aki csalánra hugyozott. Ennyire nem lehetsz éretl…

- Nyugodj már le! – csattant fel a lány. – Ne dumálj bele olyan dologba, amihez nem értesz! Te nem érezted, milyen az, mikor…

A bátyja elvigyorodott.

- Naa, mi a baj? Eret-jóképű-fia-Eret  nem feléd pislog, vagy mi? - A pofon gyorsabban érkezett, semhogy a szemét lehunyhatta volna. – Hé!

- Fejezd be!

- Miért, nem szereted hallani az igazságot? – Vigyora inkább vicsorgásnak lett volna nevezhető. – Fogadok, hogy az a lány egy éven belül megszüli a fattyukat! Most mi…

- Hallgass!

- Mit akarsz? Azt hiszed, ha engem ütsz, azzal neki rosszabb lesz? Vagy neked jobb? Áruld már el!

Ruffnut egy pillanatig úgy tűnt, mint aki megint pofon vágja, azonban volt valami a fivére arcán, ami megállította.

- Mit akarsz mondani? – ajkait szorosan összepréselte. – Mit akarsz egyáltalán?

- Én? Én ugyan semmit – Tuffnut idegesen vigyorgott. –Csak nem akarom, hogy… hogy ilyen dolgokon emészd magad. Neked se jó, és nekem se – dörzsölte meg a pofon helyét, amely halvány pírral virított az arcán. – Itt vannak… itt vannak a fiúk is, és… Nem, ne kezdd most azt, hogy ,,deee Eretfiaereeeet ilyenmegolyan”, mert éppen ezt akarom mondani. Csak nézz rá: csapdász volt. Azt hiszed, hogy ezt csak úgy le tudja vetkőzni? Ne gondold. Csak nézz rá. Most itt van, egy sárkányon lovagol, és tudjuk, hogy közénk tartozik, amíg Hiccup mást nem mond. Na de ami eddig volt?

Ruffnut utálkozva rántotta meg a vállát.

- Mind ilyenek voltak. Na és arra nem emlékszel, hogyan tervezgettük, hogy miként fogunk kinyírni egy cipzárhátat?

- Mi terveztük. Ő ezt csinálta.

- És Stoick? Meg a többiek?

Tuffnut megrázta a fejét.

- Még mindig nem érted? Nem külön-külön róluk van szó. Most csak Eretről. Vagy inkább… Inkább a lányról. Persze, most jól megvannak. Mindkettő jövevény, van bennük közös. Azonban ha rájuk nézel: nem találhatnál két különbözőbb embert… Hangos és halk, nagy és kicsi, észak és dél szülötte, babonás ember és boszorkány… Az ilyen sosem szül jó vért. Majd meglátod… és tudom, hogy nem fogod sajnálni.

A nehéz, vasalt ajtó nyekeregve sírt fel, ahogy a lány teljes súlyával nekiveselkedett. Odabent szinte feltorlódott előtte a sötétség, azonban ahogy beljebb lépett, sikerült kivennie a priccséről felemelkedő Björn alakját.

A szőke szakállú, szinte köpcös férfi némán vette át a feléje nyújtott tálat, azonban mikor a lány megállt vele szemben, fölemelte a tekintetét.

- Volna egy kérdésem - Anne nyugodtan pillantott a hideg, csodálkozó szemekbe.

- Ha tudok, megfelelek rá - a férfi lerakta a tálat, és letelepedett a fekhelye szélére. - Hallgatlak, lány, vagy asszony, vagy mi vagy. A törzsfő küldött?

Anne egy pillanatig mintha elbizonytalanodott volna, azonban most már nem akart meghátrálni.

- ...Nem. Én kérdezem tőled, ember az embertől. Tudom, hogy nehéz megbíznod bennem, de... Ezt csak én akarom tudni. Talán a védelmedre lehetek... Ha eljön az idő. Tudom, hogy nem voltál mindig vezér. Ne kérdezd, honnan, de tudom. Azt azonban nem: ki voltál te azelőtt? Mi voltál? Csapdász, de azon túl...? Senki sem születik hajóval a talpa alatt és sereggel, aki a parancsait várja...

A szőke szakállú szemében mintha némi csodálkozás csillant volna, azonban ahogy lehajtotta a fejét, a lány szinte biztos volt benne, hogy egy szavát sem hiszi, és szinte meg is lepődött, mikor a férfi beszélni kezdett.

- Tudod, nem jársz messze a valóságtól. Valóban... Csapdász voltam. Az elsők között szegődtem el, és magasra kerültem Drago haláláig. Ő maga biztosított számomra hajót és engedményeket is tett a számomra, bízott bennem, akkor is, ha egy-egy napot késett a szállítmány. Nem volt a barátom, hiszen neki talán soha... Talán soha nem is volt senkije, azonban... Én kedveltem őt. Akármilyen volt is. Ugye Eret mást mesélt? - emelte fel a fejét hirtelen. - Ne hidd, hogy nem tudom, hogy itt van - szemeiben mintha gúny csillant volna, Anne azonban elvörösödve sütötte le a szemét. Hogy is hihette...? - Ő soha nem tartozott Drago belső emberei közé. Kapott megbízatásokat, igaz, de... De bizalmat nem. Ő... Feláldozható embere volt Dragónak, ahogy szinte mindenki. Alig akadt pár embere, akikre nagyobb szüksége volt, semhogy eljátszassa velük az életüket. Nincsenek kétségeim afelől, hogy bármikor lecserélt volna, ha jobbat talál nálam... De nem talált - Anne émelyegni kezdett. Úgy érezte, egy pillanatig sem bír tovább a szűkös, levegőtlen helységben maradni, azonban a másik még nem végzett. - Én... Mikor eltűnt, az emberek hallgattak a szavamra. Akkor azt hittük, vissza fog térni, így mindenki felkészülten várta, hogy a győzelme hírére továbbindulhassunk, azonban...

- Soha nem tért vissza - Anne lassan összeszedte magát.

-Ahogy mondod. Az emberek lassan kezdtek türelmetlenné válni, majd mikor megérkezett a hír a haláláról, sokan szétszéledtek... Azonban aki maradt, tőlem várta, hogy megmondjam, hogyan tovább - lélegzete sóhajnak is beillett volna, ami nem kerülte el a lány figyelmét. - Azt kérdezted, ki voltam. Hát akkor hallgasd: sosem voltam az a vezér, aki Drago. Én mindig is első tiszt voltam. És... Az is akartam maradni, ha azon múlt volna, azonban... Én tudtam, mihez kezdhetek a sárkánysereggel... Vagyis azzal, amit azóta összeszedtünk. Én ki tudtam használni a lehetőséget. Te is tudod, hogy mi mindent megtettünk, azonban... Berken azóta megváltoztak az erőviszonyok. És ezt én nem vettem elég komolyan... És most itt vagyok. Az én hibám volt, de most már nem számít. A lényeg... Ezt akartad hallani? - pillantása éles volt, hogy a lánynak ismét felfordult a gyomra.

- Ezt. Elmondtad. Én... Megtisztelsz a bizalmaddal.

- Csakugyan? - Björn kételkedőn pillantott föl, majd lassan fölemelkedett a fekhelyről. - Akkor hadd kérdezzek tőled valamit most... Most én. Mondd meg őszintén: Berken születtél, lány? Ide való vagy? Vagy... Talán máshonnan jöttél?

Anne egy döbbent pillanatig szótlanul meredt erre az ismeretlenre, aki jóformán többet tudott róla, mint álmában sejtette volna, azonban dacosan összeszorította a száját. Most már úgyis mindegy...

- Nem. Jól gondoltad, nem itt születtem. Az anyám a Fenyves szélén lakott, messze innen, a szárazföldön... Az apám meg... Egy rohadt fattyú vagyok, ha annyira tudni akarod! - az indulat úgy ágaskodott fel benne, hogy a másik egy pillanatra meghőkölt. - Azon az éjszakán, amelyen fogantam, anyámat megalázták, tönkretették, kettétörték az életét... Talán lehetett volna valaha olyan élete, mint bárki másnak... Helyette jöttem én. Ennyi, amennyit tudnod kell rólam, javasasszony lánya, boszorkány fattya vagyok, máig is... - hangja megbicsaklott, azonban nem hagyta abba. - Apámat sosem láttam. Azóta anyám sem. Viszont az átkai... Ha ezerszer nem átkozta el, egyszer sem... - megtámaszkodott a falnál. - Te kérdeztél a múltamról. A származásomról. Hát tessék...

Björn egy pillanatra kiegyenesedett. Szemei megvillantak, s a lány döbbenten vette tudomásul, hogy most őt nézi. A csípejét, a kebleit... Csaknem ugyanazzal az éhes pillantással, amellyel Eret azokon az estéken, amikor... De nem. A férfi hangja tompán csengett, mikor végre megtörte a sűrűsödő csendet.

- Egy utolsó kérdés. Mi a neved, lány, vagy asszony, vagy mi vagy?

- Anne.

- Szóval Anne, azt hiszem, én ismerem a te apádat...

A következő pillanatban az ajtón a szó szoros értelmében beesett az összeszorított szájjal szitkozódó Fenris.

Anne nem tudta, hogyan jutott ki az arénából. A világ elmosódott körülötte, fejében pedig a szőke szakállú férfi szavai zakatoltak, s az egész beszélgetés újra és újra átfutott rajta. 

Ahogy a hevesen tiltakozó Fenrist Snotlout és Spitelout belökték a cellájába, nem sok esélye volt a további ellenkezésre, a lány azonban úgy surrant ki, mintha ott se lett volna. Elvégre csak ételt vitt, ahogyan megszabták neki... Igen, a hazugság túlélőösztöne még ebben az állapotában is kitartott benne, de ez most nem számított.

Tudta, hogy Björnnek semmi oka nem volt igazat mondani, és azt is tudta, hogy egy ügyes fogás is lehetett a részéről, tőle pedig felelőtlenség, amiért ennyi mindent elárult magáról, azonban... Nem. Ez nem lehetett komoly. Túl átlátszó lett volna hazugságnak, talán éppen ezért volt olyan meggyőző...

Szinte fellélegzett, mikor megpillantotta Raindancert, Hookfang és egy sikló társaságában, az első pillanatban nem is jött rá, kihez tartozik, majd gyorsan összerakta. Spitelout. Ki más? 

Nem volt biztos abban, hogy jó ötlet volna a nagyterembe menni, akkor sem, ha Eret is ott van, hiszen... Nem sok kedve volt a Fenris által felkorbácsolt kedélyű vikingek beszédeit hallgatni, azonban térde nyomására Raindancer mégis a tanácsterem előtti tér felé vette az irányt. 

Valkának szüksége volt rá.

Mikor a két berki döndülve zárta rájuk az egykori sárkánycella súlyos ajtaját, Fenris lassan megmozdult.

- Balhé volt... - a másik mintha meg sem hallotta volna, így följebb emelte a hangját. - Balhé volt... - rövid hallgatás után folytatta. - Minden jól ment volna, ha az egyik nem kezd el lökdösni, mint egy rabot... A köpcös volt az. Akkor aztán nálam is elszakadt a cérna, és... - elhallgatott. - Nem is szólsz semmit? Hogy talán eltoltam mindent... - hangjában mintha egy árnyalatnyi bűnbánat érződött volna, a szakállas azonban alig pillantott föl.

- Miért berzenkedsz, ha rabnak tartanak? Az vagy, kölyök. Azok vagyunk mindketten, közönséges rabok. Foglyok. Ezek itt azt tesznek veled, amit akarnak, mit képzeltél magadról? Hogy majd maga a törzsfő járul eléd? Örülhetsz, hogy mégis tárgyaltak veled... Nincs kétségem afelől, hogy egyszerűbb volna nekik beereszteni ide egy sárkányt, így az ő kezükhöz sem tapadna vér... Mégsem teszik. Most vagy meg akarják nyújtani a szenvedésünket, vagy van velünk valami céljuk. És én inkább hiszek a másodikban... Amíg te törzsfőnek képzelted magad, addig itt járt valaki...

Fenris oldalt döntött fejjel pillantott fel.

- A fehér ruhás lány? A formásabbik, barna hajú, igaz? Mit csinált, megfésülte a szakálladat? - vigyorába mintha keserűség vegyült volna, a másik azonban megcsóválta a fejét.

- A neve Anne. Anne, és olyan, olyan éppen, akárcsak az anyja volt...