34. Fejezet - Férfiak

Sziasztok! Sokan jeleztétek, hogy szeretnétek, ha lassan elkezdenének beindulni az események, ti se csüggedjetek, most már igazán nem kell várni. Remélem, elnyeri a tetszéseteket ez a rész is, rövidsége ellenére is, és nemsokára érkezhet különkiadás, azonban ne vágjunk elébe az eseményeknek, jó olvasást! :3

A nagyterem üresen ásítva nyelt el minden hangot, Hiccup pedig fáradtan mozdult meg a hatalmas, trónszerű, díszesen kifaragott főnöki székben.

Mikor kisfiú volt, soha nem értette, miért ragaszkodik hozzá annyira az apja. Stoick képes volt késő éjszakába nyúlóan csak ülni, és némán merengeni maga elé, most pedig azon kapta magát, hogy ugyanígy tenne, ha az anyja vagy Astrid nem riasztaná fel a gondolataiból, pedig azelőtt…

Léptek. Ismerős, fáradt lépések halk nesze – mikor Astrid alakja kibontakozott a homályból, halvány mosollyal pillantott fel rá.

- Hölgyem…?

A szőke asszony nem volt túl jó bőrben, ezt első pillantásra megállapította.

- Itt vagyok, Hiccup… - támaszkodott meg a szék karfáján. – Nincs semmi gond, csak… - A főnök sietős mozdulattal emelkedett föl ültéből. – Ülj csak le. Elfáradtál? – hangja szinte lágyan csengett, ahogy Astrid arcára pillantott. Az asszony tiszta, kék szemeiben megült a fáradtság, s ahogy öntudatlanul a hasához ért, Hiccup látta rajta, hogy valami nincs rendjén.

- Astrid… Tényleg… Tényleg minden rendben?

A másik kimerülten pillantott fel.

- Menjünk, Hiccup. Nincs semmi baj.

A férfi puhán karolt bele. Az első lépéseket az asszony szinte ránehezkedve tette meg, s bár úgy tűnt, mintha az ajtón kilépve az arcába csapó friss, éjjeli levegő enyhülést hozott volna, Hiccup aggodalma azonban nem múlt el.

- Ha hazaértünk, muszáj pihenned egy kicsit. Túl sokat…

Astrid szeme mosolygósan csillant meg.

- Épp te mondod?

A férfi szembefordult vele.

- Én. Nem akarom, hogy… hogy bármi bajod essen… és… tudom, utálod, ha ezt mondják, de a te állapotodban…

Egy pillanatig azt hitte, Astrid a szavába vág majd, azonban az asszony lehajtotta a fejét.

- Tudom.

Anne halkan felsóhajtott.

Nem, ez nem lehet komoly. Úgy biztosan nem, ahogyan Fenris igyekezett beállítani. Úgy biztosan nem…           

Nem akart ezen gondolkodni. Olyan ostobának és befolyásolhatónak érezte magát, most hirtelen annyira kislánynak… Egy kislánynak, akinek egy idegen is úgy játszik az érzelmeivel, ahogyan kedve tartja. A szőke fiú sem lehetett olyan tudatlan, hogy abban bízzon, hogy minden szavát elhiszi, azonban már az is az ő kis diadaláról beszélt, hogy kellemetlen gondolatokat ültetett a lány fejébe. A lány pedig nem akarta hagyni.

Tisztában volt vele, persze, hogy Fenris egyetlen szavát sem veheti készpénznek ebben a helyzetben, persze, fogolyként valahol természetes, hogy ahol tudja, megkeserítené a fogvatartói életét, és abban sem kételkedett, hogy a fiú semmitől nem riadna vissza, ha az a szabadulását jelentené, legyen az… legyen az bármi.

Összerezzent, mikor meghallotta a másik lépteit, és fölemelkedett a halványan derengő tűzhely padkájáról, ahol eddig kuporgott. Szeme káprázni kezdett egy pillanatig, azonban mire Eret benyitott, sikerült összeszednie magát.

- Anne! – a lány érezte, ahogy a karjai puhán kulcsolódnak a derekára, azonban most valahogy nem nyugtatta meg a másik közelsége. Valami feszült köztük a levegőben.

- Itt vagyok – simult hozzá puhán, azonban mintha a férfi is megérezte volna, hogy valami nincs rendben. Anne-nek sejtelme sem volt róla, honnan sejtette meg, azonban amikor a tekintetük találkozott, Eret összeráncolta a szemöldökét.

- Mi történt? Valami baj van?

A lány lesütötte a szemét.

- Nem… nem akartam ezzel kezdeni…

A másik fáradtan felsóhajtott, és lassan elengedte a lányt.

- Mondd csak nyugodtan. Voltál a… az arénában, igaz?

Anne lassan bólintott.

- Voltam… Az az igazság, hogy… Tudod, hogy Björnnel sikerült beszélnem. Nem tudom, mennyi igaz abból, amit elmondott, de amiről beszélt, nincs okom kételkedni benne. Talán neki is könnyebb, hogy elmondta, azonban…

- A kölyök más volt, igaz?

A lány lehajtotta a fejét.

- Más. Az az igazság, hogy… Rólad beszélt. Ne érts félre, tudom, hogy nem hihet neki egyikünk sem, azonban… Mégis… 

Eret rosszat sejtve pillantott fel.

- Azt mondod…? Nem is látott engem soha!

- Beszélt arról, hogy ismerte egy barátodat… Aki… Szívesebben volt együtt férfiakkal…
- Áh, annyira tudtam! – fakadt ki. – Hát még itt is erről beszélnek? – Anne ijedten hőkölt hátra, ahogy felcsattant, azonban a férfi, mintegy észbekapva lehalkította a hangját. – Tudni akarod, mi volt ez, ugye? Tudni akarod, hogy hazudott. Pedig nem. Tényleg… tényleg volt egy ilyen barátom. Az utolsó szóig igaz, ahogy az is, hogy Jorg semmit sem szeretett jobban egy kemény botnál a seggében, de… Ehh. Figyelj, Anne – fordult a lány felé, aki szinte csodálkozó, hatalmas szemekkel pillantott fel rá, mint aki nem bírja felfogni, amit hall. – Figyelj, Anne. Őszintén, mondd, te elhiszed, hogy én… hogy én, vele…?

A lány lesütötte a szemét.
- Nem tudom, mit higgyek. Én… én hiszek neked, Eret, ha azt mondod… és akkor is, ha nem. Csak… csak mondd az igazat. Nem… nem fogok megbántódni. Ez elmúlt, elmúlt, és nem számít többé, csak… csak éppen jó, hogy… hogy tudok róla…

- Nem csináltam semmit. Soha. Vele nem. Asszonyokkal persze más a helyzet, hiszen tudod, milyen… Amikor kint vagy a tengeren, hetekig, hónapokig, és… mikor visszajössz, vágysz egy kis… melegségre… - kínosan feszengett. 

Anne bólintott.

- Persze. Férfiak – mikor felpillantott, szeme huncutul villant meg. – Mind egyformák. Na jó… majdnem mind. Szeretitek a hideget, mégis vágytok a melegségre, hencegtek azzal,hogy milyen erősek vagytok, és mégis, olyan könnyű titeket rávenni bármire! – megkönnyebbülésében halkan felkacagott, és egyszerűen nem bírta abbahagyni. Nem is akarta. Eret egy pillanatig szinte elhűlve meredt rá, majd lassan elmosolyodott.

- Épp te mondod? Hiszen te adtad nekem a szü…

- Igen, én mondom, csapdász! – a lány nevetve csattant fel. 

- Ugyan, menyét!

Anne gonoszul elvigyorodott.

- Szóval hogy is van ezzel a ,,mindenki vágyik egy kis melegségre” – dologgal?

A csók beléfojtotta a szót.

Björn komoran figyelte az ajtórésen át beszűrődő, egyre halványuló fénycsíkot.

- Akkor… Akkor holnap? – Fenris megállt a cellája rácsa mellett.

- Holnap.

Az alászálló sötétség elfedett mindent: álmokat, vágyakat, terveket és félelmeket egyaránt.