Füstjel - még élek!

Sziasztok!
Olyan hosszú idő óta ismét itt! Eltűntem, és még egy ideig nem is leszek, ennek pedig több oka van, a legnyomósabb indokom pedig ezesetben csupán közvetetten az időhiány.
Sajnos a következő napokban sem várható új rész, tekintve, hogy 1. előrehozott érettségizem 2. közben kijött a sorozat következő része, amely gyakorlatilag borította az évad koncepcióját, vagyis egyrészt végig kellene néznem a részletek kedvéért (na majd érettségi után), másrészt pedig ki kell találnom egy új struktúrát a cselekménynek, ha már az előzőt elvitte a menyét 3. elég sok koncert és előadás van mostanában, de ezeket hagyom is, mert már megszokhattátok.
Egy probléma van csupán, ami viszont már teljes mértékben az én döntésem és hülyeségem eredménye: kisebb ,,írói válság”, az oka pedig a - szerepezés. Igen, keserű dolog rájönni, hogy azáltal a tevékenység által, amellyel fejlesztenéd magad és a fogalmazáskészségedet, adott esetben könnyen válhat romboló hatásúva, bár bizonyára embere válogatja. Egyrészt belefásul az ember, másrészt pedig ahelyett, hogy kreatívkodna, reagál, mindig reagál és ez elnyomja a kreativitást: a gondolatok és cselekmény vagy párbeszédek által kifejezett filozófiák helyett pusztán a cselekmény megtörténésére koncentrál az ember, legyen máskülönben bármilyen érzékeny is az alkotáóstílusa.
És ha valaki arra gondol, hogy ,,jobb” vagy ,,más” stílusú, tapasztaltabb személlyel szerepezne, ez akkor is igaz lesz: vigyázni kell a mennyiségre. Hosszú heteken, hónapokon át húzni sosem érdemes. Pedig néha jó érzés, de a végén jobban fáj, amikor az ember olvassa a régebbi írásait és úgy érzi: kikopott belőle az az érzékeny gondolatiság. És olyan reménytelennek tűnik minden...
Várok. Nem hiszem, hogy sikerülni fog befejezni a teljes történetet, amelyet terveztem, azonban nem akarom itthagyni ezt a blogot így, befejezetlenül.
Igyekszem.
Igyekszem visszaszedni mindazt, amit eldobtam magamtól.

Pici Erenne - miért nem hagylak titeket békén???

Sziasztok! Megint csak ez a rajzos marhaság, nem fejezet, de nem bírtam ki, hogy ezt ne osszam meg veletek. Imádom őket! Ez az apróság nem része a történetnek, csak rossz történész örök kérdéséhez híven egy nagy ,,mi lett volna, ha...?”.

Azért aranyosak. Eret kb kilenc, Anne kettő vagy kevesebb, és igen, puha. Az angol nyelv a tumblr miatt van, apropó, megtaláltok ugyanezen a néven ott is, de warning, mert vannak fenn spoileres cuccok...

Mindenesetre hamarosan jelentkezem, szenvedek a kisfilmmel, megleszek majd valahogy... nah.

                                                                              ~Flake

Tejszínhablaty

Csak egy kép, mert marhulni is kell valamikor... Őszintén, sok van a rovásomon, kisfilmet kellene rajzolnom, de se kedvem, se erőm, hát ilyenek jönnek ilyenkor. Enjoy it. Welcome to the deep dark hell of my brain muhhahahaha

                                    

                                                                                                                                 ~Flake

43. Fejezet - Snoggletogi prológus

Sziasztok! Oly hosszú mellékvágányok után ismét folytatódik az Anne-történet, s ugyan pár hónap eltelt azóta a valóságban is, a történetben is, mióta utoljára olvashattatok felőle, remélem, nem lesz nehéz ismét felvenni a fonalat.
Egy huszárvágással viszont még azt is sikerült megoldani, hogy a snoggletog estéjén játszódó prológus snoggletog estéjén kerüljön ki a blogra, hát békés, kellemes, boldog vagy áldott karácsonyt, snoggletogot, yule-t, téli napfordulót mindenkinek, és jó olvasást!
                                                                                                                       ~Flake


A nagyterem zsongott az élettől. A padok  és asztalok közt apró sárkányfiókák futkorásztak, visongó apróságokkal a nyomukban, vagy csak úgy, mert megtehették, mert a világ szép volt, étel volt, meleg volt, és úgy általában, Snoggletog ünnepi estéjén hogy is ne lenne szép az élet?
  Az asztaloknál felnőttek beszélgettek, s a fel-felharsanó kacagást nyiszorogva festette alá pár hangszer… Anne mélyet lélegzett a fenyőillatú, megsűrűsödött levegőből.  A legutóbbi Snoggletogra gondolt, amely olyan távolinak tetszett… Egy éve, egy éve csupán, mégis: akkor kislánynak érezte magát, egészen kislánynak, szinte gyermeknek, akkor tele volt vágyakkal, szerelemmel, félelemmel, hogy mi van, ha mégsem, s azon az estén bizonyosodott be, hogy mégis. Mégis.
Körültekintett a tömegben. Eretet nem látta ugyan, Astridot azonban igen, ahogy csendben kisurrant a helyiségből, karján a kis Stoickkal. Ugyan a kisfiú születése óta szinte semmit sem beszéltek, hiszen a szőke asszonyban benne volt még a tüske, Anne azonban képtelen volt nem elmosolyodni.
  Ujjait domborodó hasára csúsztatta. Hét hónapja lassan… Hét hónapja. Mikor kiderült, az első kétségbeesés borzongását a csontjaiban hamar felváltotta valami végtelenül békés, csendes megnyugvás, az anyaság puha bizonyossága, s így visszatekintve valahogy annyira idegen volt az a félelem… alaptalannak tűnt. Most jó volt, békés volt így, és így kellett lennie: ahogy Eret mondta, ebben a világban, ebben a természetben az a törvény, hogy akik szeretik egymást, gyermekük legyen, és ez a törvény nem önmagáért való, és nincs értelme menekülni előle… Akkor érvelt ellene, saját létezése volt üvöltő érv, saját élete, saját születése, mégis… most valahogy nem tudott kapálózni ellene. Nem is akart. Snoggletog volt, békés Snoggletog, és elmúltak már azok a gondolatok. Olyan rég…
Neki magának talán fel sem tűnt, mennyit változott azóta. Nem csak alakra, valahogy a bizonytalan, mindig ugrásra kész, menekülő lányban alig néhány hónap alatt a félelemből puha, erős, békés, asszonyos bizonyosság formálódott meg. Nem, nem tűnt fel neki, egyedül Gerda, a vörösbarna hajú kis Gerda volt az, aki kutató-tűnődő pillantással vizslatta olykor, amikor náluk volt… mostanában meglehetősen gyakran. Most is, ahogy Anne fölemelte a fejét, őt pillantotta meg, amint a felnőttek közt elsurranva megállt a pad mellett, és csillogó szemmel pislogott rá.
- Ülhetek az öledbe…?
Anne elmosolyodott.
- Ha vigyázol…
- Vigyázok – ígérte a kislány valami felnőttes, bölcs komolysággal a hangjában, majd szuszogva elhelyezkedett a lány ölében. – Nem unatkozol? – fordította oldalt a fejét, hogy lássa a másik arcát.
- Miért kérded? – Anne elmosolyodott, a kislány azonban már mással volt elfoglalva. Egy negyed fordulattal úgy helyezkedett el az ölében, hogy kilásson a padok közt a tűzkör felé, és feszült figyelemmel pásztázta a kavargó tömeget.
- Táncolnak – egy mozdulattal kiseperte a szeméből a frufruját. – Gobber mézsört ivott, és most énekel meg mesél, de kedves… Most Spitelout is kedves, de ő ilyenkor ijesztő…
Anne elnevette magát.
- Ijesztő…?
- Az – Gerda elbizonytalanodott. – Túl kedves. Olyan… nem tudom – pillantott a lányra segélykérően, az azonban mosolyogva megingatta a fejét.
- Lehet. Biztosan csak… - nem fejezhette be, mert a kislány gondolatai már máshol jártak.
- A picike Stoick meg elaludt és Astrid hazavitte…
Anne kesernyésen mosolyodott el. Ő és Astrid azon kevesek közé tartoztak, akiket Gerda nem nénizett, a szőke asszonyt azonban a kisfiú születése óta nem sikerült kiengesztelnie. Eleinte remélte, hogy az idő majd változtat a dolgokon, azonban ez a reménye lassan kezdett elenyészni. Astrid nem felejtett könnyen.
- Na és te? Meddig maradhatsz? Ha édesapád keres, én ugyan el nem bújtatlak – vigyorodott el, ahogy a kislány meglógázta a lábát az ölében.
- Majd megkeres, de ma snogglettog van, nálatok sose volt? – kuncogott fel. – Olyanokat mondasz, mintha sose lett volna! Kinek kell ilyenkor csak úgy hazamenni?
- Hé! – Anne fölnevetett. – Nem igaz! Hazudsz! Puha az orrod – nyúlt volna Gerda arca felé, azonban az gyorsabb volt. Kuncogó sikkantással csusszant le az öléből, hogy megálljon alig karnyújtásnyira tőle, majd vigyorogva figyelte, ahogy az asszony nevetve hátradől és derekát az asztallapnak támasztja.
- Nem is üldözöl?
- Lusta vagyok hozzá – Anne abbahagyta a nevetést, és csillogó szemekkel pislogott a kislányra. – De ha akarnék…
- Peeersze – Gerda megpördült a sarkán, majd elkomolyodva pillantott a lányra. – Nem akarod velem megkeresni apát?
Anne föltápászkodott. Az érzés, ahogy a kislány apró tenyerét a markába csúsztatta, valami fájdalmas, keserédes örömmel töltötte el. Gerda egészen korán elveszítette az édesanyját, ő pedig valami megmagyarázhatatlan késztetést érzett, hogy ahogy tudja, igyekezzen pótolni. Tudta, világosan látta, hogy ez lehetetlen, mégis… Túl jól ismerte a hálás, mogyoróbarna szemeket, a puha kis kéz fogását, Gerda félelmeit, álmait, titkos gyermekvágyait, ábrándjait, amelyeket olyan gyermeki bizalommal osztott meg vele…
Tűnődéséből az rezzentette föl, hogy az apró tenyér kicsusszant a markából, Gerda karjai pedig az épp lehajoló édesapja nyaka köré fonódtak. A lány elmosolyodott, és épp visszafordult volna, amikor Fishlegs toppant mellé.
- Uh, heh, megvagy? – látszott rajta, hogy táncolt, homlokán patakzott a verejték, Anne azonban nem bánta. – Letottyanok ide ha nem bánod…
- Foglalj helyet – a lány felkuncogott. – Ruffnut jó táncos?
- Egy fenét – a másik megtörölte a homlokát. – Snotlout le is nyelne keresztben, ha kettőt fordulnék vele, hiszen ismered… De az anyja az!
- Ohohó – Anne vigyorogva pislogott rá. – Szóval bekapcsolódsz az unalmas ücsörgésbe?
- Hé, nem is olyan unalmas – Fishlegs cinkosan vigyorodott el, majd egy álmodozó pillantást küldött a tűzkör felé.
- Na és… Történt valami? Vagy csak valaki eltalálta a kívánságodat? – Anne nem gondolta komolyan a kérdést, a másik azonban bólintott.
- El… pedig talán nem is tudta, hogy… uh…
- Hm…? – a lány kíváncsian hajolt közelebb.
- Az a helyzet, hogy volt egy lány, jó ba-arátnőm, vagy ilyen… uh…
- Segítek. Szerelmed…?
- U-uh, hát most nem tudom, mert rég nem találkoztunk, úgy értem, évek óta, de tegnap reggel…
Anne csillogó szemekkel pislogott rá.
- Reggel…?
- Uh, rémmel üzent, hogy lehet, hogy hamarosan Berkre jön, vagyis… uh. Érted. Útba ejti.
- Ez nagyszerű! – lelkesedett Anne. – És… um… szabad tudni a nevét? Hátha…
- Heather – Fishlegs megköszörülte a torkát. – Nem atudom, mi van vele, nem is akarok semmire számítani, hiszen az is lehet, hogy már gyermeke van azóta, csak… érted. Barátokként váltunk el, nem rajtunk múlott…
- Nem ismerős a név – Anne megingatta a fejét. – Gondoltam, hátha találkozhattam vele én is, de nem emlékszem…
- Ugyan – Fishlegs épp mentegetőzni kezdett volna, ekkor azonban Anne összerezzent. Valaki megsimította a vállát, amitől első ijedelmében kirázta a hideg, a következő pillanatban azonban Eret telepedett melléjük vigyorogva.
- Megijesztettelek, menyét?
- Gonosz vagy, mondtam már? – a lány elvigyorodott, a másik pedig közelebb hajolt.
- Jó, bocsánat. Miről folyik a szó?
- Uh, csak leültem egy kicsit pihenni tánc után, de lehet, hogy keresek valami frissítőt…
- Ahogy gondolod – Anne mosolygó szemmel nézett utána. Ő sem kiabálta volna el a helyében.
- Megvagy, menyét? – Eret megérintette a vállát. – Ki nem találod, mit kaptam meg valamelyik öregasszonytól…
- Na mit? – Anne vigyorogva várta a történetet.
- Szóval épp beszél hozzám Hiccup, valamiért elfordul, erre megkocogtatja a vállamat valamelyik nagydarab boszorkány, magától van akkora hasa, mint neked most, s közli, hogy vigyázzak jobban a feleségemre, mert hallotta ő, hogy hét hónapot mondasz valakinek, de többnek látszik az már… Hát… Igyekeztem elsurranni – vigyorgott a másikra, aki felkuncogott.
- Feleségedre? Milyen megtisztelő… Még ha az is lennék…
- Ezt már kiveséztük, nem? Attól még, hogy hivatalosan…
- A gyerekedet várom – Anne szinte dorombolva törleszkedett a férfi vállához. – Nem vagyok-e asszony? Olyan mindig lesz, aki talál kivetnivalót.
- Ebben csak az a vicces, hogy azért odaszúrta, hogy vigyázzak, mintha…
- Mert tuti valaki másnak a gyereke, mi? – Anne felnevetett. Élénken élt még az emlékezetében az az éjszaka, az első fájdalom, de erről honnan tudhatott volna bárki?
- Ha jóra akarod magyarázni, még akár mondhatta azt is, hogy meghíztál – vigyorgott Eret, a lány azonban oldalba lökte.
- Hé…!
- Hagyd, menyét, mondtam már, hogy így is tetszel – vigyorgott bele Anne hajába, aki szuszogva ölelte vissza. – Nem akarunk esetleg hazamenni? Aki még itt van, az vagy szedelődzködik, vagy csaprészeg…
Anne halkan kuncogott.

Sárkányok Szigete - Balett au Utolsó fejezet

Sziasztok!

Nagyon sajnálom, hogy ismét ennyit késtem, de aki nem is olvasta ezt a kissé elnyújtott modern au-t, az is megnyugodhat afelől, hogy ez volt az utolsó rész, az elkövetkezendőkben pedig visszatérek az eredeti történethez - Berk, sárkányok, Hiccstrid, dráma és ami még mindehhez hozzátartozik.

Egyszóval fogadjátok szeretettel ezt az utolsó részletet, és remélem, azért maradtatok még páran :)

(A zenét az első jelenethez tudom ajánlani)

Az elegánsan csak ,,pub”-ként emlegetett romkocsma nyiszorgó, repedezett üvegajtaja nem tudta bent tartani a zenével keveredő zajt. A téglázott, lefelé vivő lépcsők minden kiáltást és minden felharsanó kacagást sokszorosan vertek vissza, így a belépők egyből megállapíthatták, hogy bizony a helyiség korántsem üres.
- Ne menjünk mégis a…
- Ne. Itt kell legyenek, hallottam Ug hangját. Hallod? Ez Noname volt. Megint röhögnek rajta.
Skullcrusher felmordult ugyan, azonban nem tiltakozott, mikor a másik megindult lefelé a lépcsőn. Őszintén, nem hiányzott neki egy balhé épp most, főleg, hogy ketten voltak ki tudja, hány ember ellen, de remélte, hogy Eret kidumálja magukat… bármiből. Nem tudta, mitől tart, de volt egy olyan érzése, hogy egy drakofób társaság nem látná őt szívesen, ezt pedig a másiknak is meg kellett volna értenie.
- Csak utánad… - mormogott, a másik azonban már eltűnt a lentről felfelé gomolygó dohányfüstben és lármában.
A helyiségbe lépve tágas, hosszúkás pinceteret pillantott meg. A falak és a boltívek a padlóhoz hasonlóan apró, vöröses téglával voltak burkolva, Skullcrusher pedig egyből megállapította, hogy a legközelebbi asztalnál valaki nagyon olcsó dohányt szív.
Eret kutatóan pillantott körül, majd megindult az egyik távolabbi asztal felé, ahol ismét röhögés harsant fel, majd egy apró, dühös kis ember pattant fel ültéből, és akadozó nyelvvel kezdett tiltakozni, de hogy mi ellen, azt Skullcrusher sosem tudta meg, mert ahogy a másik megállt az asztal mellett, a társaság egy pillanat alatt elnémult.
- Fiúk! Mindig öröm… mindig öröm ilyen jókedvűnek látni benneteket! – Eret kesernyés gúnnyal vigyorodott el. A kisfiús arcú, apró kis ember bizonytalanságában még leülni is elfelejtett, s bár így sem volt sokkal magasabb a többinél, azonban ahogy megpillantotta a vörös-zöldre festett hajú punkot, szinte megdermedt.
- A-az ott…
- Eret…? – egyikük, akinek rőt szakálla két, komikusan kalózos ágba fonottan csüngött az álla alatt, kiegyenesedett ültében. – Te meg…?
- Már azt hittük, végleg elhúztad a beled… - a bátor felszólaló megvakarta fakószőke borostáját, azonban a többiek pillantásai megakasztották a szavát. – Most mi van, tényleg azt hittük, nem?
- Rég láttunk, annyi szent… - mozdult meg a szakállas, majd keményen pillantott föl a másikra. – Mit akarsz? Remélem, az a pikkelyespofájú ott mögötted nincs benne a dologban…
A copfos mintha válaszolni akart volna, Skullcrusher azonban elnéző vigyorral tolta félre, és megállt az asztal mellett, vagy egy fejjel a rőt szakállú fölé magasodva. Nem, Eret sem volt kicsi, Skullcrusher azonban a maga robusztus brutalitásával jóval hatásosabb látványt nyújtott, a szakállast legalábbis mintha meggyőzte volna.
- Csak nincs valami gond, öreg?
A másik egy pillanatra ugyan mintha meghökkent volna, azonban elnézően elvigyorodott.
- Jó, na, hagyjál, ne cirkuszolj… Ehm, Eret, mondd már meg neki, hogy semmi baj…
Skullcrusher megvetően fújt egyet, azonban jobbnak látta, ha odaengedi a copfost az asztalhoz. Nem akarta elrontani, bármi legyen is Eret szándéka, habár fogalma sem volt róla, mit akar pontosan. Volt egy olyan sanda gyanúja, hogy neki se sok.
- Nem akarok bajt. Veletek meg főleg nem – Eret kifújta a levegőt, mintha egy nehéz gyakorlatra készülne. – Viszont azt mondjátok meg, miért jöttetek most ide. Berkre. Nem látok más okot, mint hogy…
- Gondolod, hogy a te formás seggedet akarjuk látni a színpadon? – horkantott föl a fakószőke, a szakállas szúrós pillantása azonban elhallgattatta.
- Ha Unnukra gondolsz, ott maradt. Nincs velünk, és ne is keresd, mert…
- Ő küldött titeket?
A másik átható pillantással meredt rá.
- Ne hidd, hogy ennyire lealacsonyodna.
- Pedig ahhoz elég mélyre kellett hajolnia, hogy a farkát szopogassa… - rötyögött fel a fakószőke, a szakállas azonban úgy rúgta bokán az asztal alatt, hogy felnyögött.
- Unnuk ott maradt. Ne hidd, hogy minden körülötted forog, mint mikor az ő keze alatt tanultál… és mind tudjuk, hogy nem csak táncolni – nyomta meg az utolsó pár szót. – Te is tudod, hogy dühöngött Drago, mikor megtudta, hogy elmentél, de…
-…De azért Unnuk pártjára állt volna velem szemben. Én is tudom. Én csak arra vagyok kíváncsi, hogy mi közötök van nektek mindeh… - nem fejezhette be, mert a másik fenyegetően emelkedett föl ültéből.
- Mondtam hogy semmi! Vagy azt mondod, hazudok? – szakálla kezdett felborzolódni. – Drago tudni akarja, mi megy más helyeken. Függetlenül attól, hogy te vagy-e ott, vagy más…
Eret elnézően vigyorodott el.
- És épp titeket küldött? Milyen különös… Abszolút nem vagytok feltűnőek és még csak nem is kételkednék a hozzáértésetekben…
A másik türelmetlenül vágott a szavába.
- Küldhette volna Unnukot is, ha információt akart volna szerezni, de ő tanít, ezt te is tudod, egy felvételt pedig akárki el tud készíteni…
- És éppen ezért küldött akárkit… Tudom. Ahhoz, hogy felvegyétek, mások hogyan – teszem azt – sülnek fel a színpadon, viszont nem tudnék jobbat elképzelni… Sem arra, hogy erre a felsülésre némileg rásegítsenek… nem tanárok, nem hivatalos diákok, oh nem, még csak nem is lenne a Bewilderbeast Intézet felelőssége… - elfintorodott. – Nem én lennék az első, nehogy azt higgyétek, hogy nem vagyok vele tisztában – mintha még folytatta volna, a szakállas azonban úgy ment neki, mint egy nagy, vörhenyes hörcsög a vizslának.
- Mit mondtál? Mit mondtál, rohadt buzi? Csak ism… urgh – nem fejezhette be, mert Skullcrusher úgy ragadta torkon, hogy beleszakadt a szó, majd egyetlen mozdulattal lökte vissza a padok közé, hogy hangos nyekkenéssel az asztal alatt kötött ki, a punk pedig Eretet szinte erőszakosan magával rángatva indult meg kifele, s ahogy az arcukba csapott a friss, esti levegő, kifakadt.
- Meg vagy te huzatva? Ilyen helyen vonod őket felelősségre? És ha megsérülsz, akkor mi van, hogy rohadnál ketté? Nem elég neked, hogy ezek utánad járnak, még segítesz is nekik?! Gratulálok, művész úr, gratulálok! Így kell az ilyesmit elintézni, egy nappal az előadás előtt, remek ötlet, nem is tudom, miért nem teszik kötelezővé…
- Skull…!
- Nem tudom, mit csinált az az ürge, aki miatt eljöttél, de ha nem te vagy az első, akinek a seggét túrta, akkor miért nem azokat keresed meg? Ha többen vallotok ellene, nem számít a nagyságos direktor szava sem…
- Skull!
- Azt hiszed, nem tudom, miért csapódtál hozzánk így hirtelen? Hogy egy magadfajta táncos miért ugrik ki csak úgy egy jónevű intézetből? Ha! Azt hiszed, hogy nehéz volt kitalálni az alatt a másfél év alatt, amióta itt vagy? – hangja lassan lecsillapult. – Gyere. Visszamegyünk a koliba, és az istenekre mondom, vagy lefekszel, vagy agyonváglak, mert kivagy, mint a mosott szar…

Napok. Próbák. Napok. Hetek. Futkosás, smink, ruha, gyöngyök, pikkelyek, varrás, próbák, szalagok, kopogó spicc-cipők, a színpad mögötti, szűk öltöző dezodor-, haj-, és körömlakk-szaga, elmormolt imák és fájdalmasan felszisszenő káromkodások.
Úgy szaladtak el mind, hogy Anne szinte csak akkor ocsúdott fel, mikor a főpróbán Gobber az ő nevét kurjantotta el.
- Anne, Raindancer, kész vagytok? Snotlout, szólj már fel annak a Fishlegsnek, hogy több fényt kérünk! Nem romantikus jelenet ez, hogy félsötétben táncolják…
Anne nagy levegőt vett. Nem, nem érezte magát teljesen toppon, és hálás volt a plusz másodpercekért, amit a felcsendülő zenére a színpadra perdülő Raindancer első mozdulatai jelentettek. ,,A Kék sárkány a történet szerint szeszélyes és szinte megszelídíthetetlen” – visszhangoztak a fejében Gobber korábbi szavai. Igen, Raindancernek jól állt a szerep: láthatólag rendkívül élvezte azt a vad, pörgéssel és már-már modern táncba hajló, kígyózó mozgásokkal teli táncot.
Anne türelmetlenül számolta az ütemeket. Még négy… három… erősen megmarkolta a kezében szorongatott könnyű, fátyolszerű, fehér anyagot, és kilépett a színpadra.
Raindancer a szerepéhez híven úgy fordult felé, mint aki támadni készül… Saját puha, simogatónak szánt mozdulatait most valahogy darabosnak érezte, de igyekezett megtenni minden tőle telhetőt. Az Idegen lány figurája volt talán a legszelídebb a vikingek közt, jelmeze is ezt a finom, egyszerű karaktert próbálta kiemelni, azonban Gobber arcára pillantva látta, hogy nem elégedett. Spicc-cipői kopogtak a színpad síkos, fekete deszkáin, ő pedig kezdett egyre jobban belejönni.
Raindancer megragadta a fátyolanyagot, mintha ki akarta volna tépni a kezéből, majd mintha meg akarta volna kötözni vele, ő pedig a jelenet szerint előbb stólaként a karjaira tekerve táncolt benne pár fordulat erejéig, végül pedig sikerült olyasféle csomót ügyeskedniük a textilre, mintha össze volna kötve Anne bal, valamint Raindancer jobb keze. Anne kicsit büszke volt magukra, tekintve, hogy a ravasznak épp nem mondható csomót tánc közben megkötni nem sikerült minden alkalommal a legjobban, ezúttal azonban egyben maradt, Gobber nagy örömére, aki szerint ez kiválóan szemlélteti egy szoros barátság, szó szoros értelmében vett kötelék kialakulását.
A tanár úr Skullcrusherért süvöltött, aki mentegetőzve ballagott a helyére, hogy megkezdje a közös jelenetét Raindancerrel, aki kelletlen grimasszal bár, de belekezdett a táncba.
Anne-t mindig lenyűgözte az a gyűlölet, amely testet öltött kettejük mozdulataiban. Skullcrusher valami elnéző fölénnyel állt ellen Raindancer pergő ,,rohamainak”, ahogy a két sárkány megpróbálta kibillenteni egymást az egyensúlyból, ahogy egymás után kaptak, csak hogy pillanatnyi dühös összesimulás után ismét ellökjék egymást, Anne azonban nem tudott most úgy figyelni, ahogyan szeretett volna. Nem érezte igazán jól magát.
Szeretett volna pihenni egy kicsit, szerette volna levenni a spicc-cipőket, szeretett volna egy kis nyugalmat, vagy legalább inni egy korty vizet, hogy ne szédelegjen annyira, de már nem volt idő rá. A sebesen pergő zene utolsó ütemei is elhallgattak, s tudta, valahol a színpadon Raindancer most a földön hever, majd ellöki Skullcrusher felé nyújtott kezét, felpattan, és kiszalad a színpadról… ebben a pillanatban a lány meg is érkezett a függöny mögé, kissé kifulladva bár, de csillogó szemekkel, s ujjai végigsurrantak Anne karján.
- Te jössz…
Csend. Sötétség. A fény lassan erősödött meg, s akkor sem túlságosan, s bár a reflektorokból így is áradt a forróság, Anne nem bánta. Olyan jólesett most…
Eret már bent állt, pontosabban ült, lábait lelógatva a színpad széléről, és Gobber kéréséhez híven igyekezett meglehetősen tűnődőnek látszani, ezt azonban elrontotta az Anne-re vetett cinkos pillantás. A lány képtelen volt nem elmosolyodni, s ahogy pár lassú lépéssel ujjait végighúzta a földön ülő férfi vállain, a simogatás valódi volt.
Eret lassan állt föl, markában ernyedten lógott az előbbihez hasonló fátyolanyag, azzal a különbséggel, hogy ez mélyvörösbe játszott. Ez a fátylas megoldás Gobber kedvenc ötletei közé tartozott, és annyiból igaza is volt, hogy sokkal képszerűbbé tehet érzelmeket, habár Anne-nek voltak kétségei afelől, hogy mennyire illik ez a klasszikus balett keretei közé, azonban a tanár úrnak, úgy tűnt, nem voltak ilyesfajta aggályai. Eret megjátszott tétovasággal lépett közelebb, Anne pedig játékosan állt spiccre, hogy pár lépést odébb tipegjen, megragadva a fátyol földre érő végét, s ezzel végre elkezdődjön maga a tánc. Ezeknél a ,,színészkedős” részleteknél örökké attól félt, hogy elneveti magát, most pedig némileg megkönnyebbült.
Ez az ő táncuk volt, igen. Eret darabosabb mozdulatai és az ő puha, macskaszerű hajlékonysága, a másik ereje és az ő megjátszott engedelmessége valahogy kiegészítették egymást, épp úgy, ahogy Raindancer és Skullcrusher éles ellentétei, azonban Gobber itt harmóniát akart látni, incselkedő szerelmespárt és nem hatalmi harcot folytató sárkányokat.
Nem kellett csalódnia.
Anne lélegzete elakadt egy pillanatra, ahogy Eret megemelte, földetéréskor azonban úgy fonta a nyaka köré a kezét, ahogy azt… ahogy azt máskor is tette. A fátyol, amelyet a tánc során sikerült maguk köré tekerni, lassan a földre csusszant, a csók azonban valódi volt, nem csupán a hideg ajkú, színpadi változat…
A fény lassan homállyá szürkült, a zene utolsó pár akkordja lassan ülepedett le, ahogy szétrebbentek, s miközben igyekezett minél gyorsabban a takarásba jutni, majdnem nekiment a színpadra igyekvő Hiccupnak.

- Oh, jól vagy? Um… Minden oké? – a fiú óvatosan állt félre, Anne pedig szinte betámolygott a függöny mögé. Nem, nem volt minden oké, és nagyon hálás volt, hogy mindez nem volt reflektorral megvilágítva.

Az öltözőben kellemetlen világosság és tömény hajlakk-szag fogadta. Gobber adott egy óra szabadidőt a próba végén, neki pedig volt egy sanda gyanúja… de nem akart erre gondolni.
- Anne…? – Raindancer szoros balerinakonttyal, de kinyúlt, minimum Skullcrusher-méretű pulóverben állt meg az ajtóban. – Nem jössz?
- Várj meg! – Anne nehezen kapkodta össze a cuccait. Sosem értette, hogy bír a másik durván másfél perc alatt teljes díszből utcai ruhába öltözni,mindenesetre ő nem rendelkezett ezzel a skillel. – Oké, szóval ha veszünk kaját, be tudunk esetleg ugrani valami gyógyszertárba is…?
A másik elvigyorodott.
- Szóval pont jókor jött a Mikulás, mi? Van fájdalomcsillapítóm…
Anne kényelmetlenül feszengett.
- Úgyis vennem kéne…
Raindancer megvonta a vállát.
- Ahogy akarod. Én asszem veszek mondjuk… hm. Mit szólnál egy doboz eperhez…? Majd megvárlak a patika előtt…

Az előadás első szünetében a folyosóra kitóduló közönség zaja megtöltötte az öltözők előtereit is. Anne odabent nyújtott, lábait föltámasztva egy szék támlájára, amelyen Raindancer kuporgott, hogy fel ne boruljon, és vigyorogva figyelte a másikat, aki óvatos mozdulatokkal hajolt a kinyújtott lábaira.
- Nagy a segged – vigyorodott el, Anne azonban fel sem pillantott.
- Neked meg nincs is – emelte meg az egyik lábát a támláról, csak hogy az orráig húzza.
- Oké, jogos – vihogott fel a másik, majd kinyújtóztatta a derekát. – Végeztél már? Pisilni kell – nevette el magát, hogy Anne is képtelen volt nem felkuncogni. – Na?
- Végeztem, mehetsz – pakolta le a lábait a székről, és szorongva pillantott az elsurranó lány után. Félt. Rettegett, de nem akarta megvárni az előadás végét – ezzel nem. Úgy érezte, nem tud tovább várni, meg akarja tudni, meg akarja törni azt a bizonytalanságot, ebben a pillanatban… Mikor Raindancer visszajött, besurrant a mosdóba. Szoknya, dressz, harisnya, fehérnemű, egy örökkévalóságba telt, mire lefejtette őket…
Várt. Még várt. Nem mert a terhességi tesztre nézni, még nem… lihegve, reszkető kézzel rángatta föl a ruháit, megigazította a kontyát, és akkor…
Ott volt. Halványan bár, de ott volt, ott volt az a második csík…
Nem tudta, hogy sikerült visszatámolyognia az öltözőbe. Lerogyott az első székbe, s csak arra riadt föl, mikor Raindancer megkocogtatta a vállát.
- Minden oké, An’? Csak mert…
- Jól vagyok… - mély levegő. Tudni akarta, hát most megtudta. Tisztában volt vele, hogy a megoldást nem most fogja megtalálni, mégis… - Mennünk kell?
A másik bólintott.
- Rosszul vagy?
Anne megrázta a fejét, és határozottan állt föl.
- Rendben leszek – indult meg a színpad hátsó bejárata felé.
Anyaság. Nem tudta még, hogy megtartja-e a gyermeket, nem tudta, hogy fogadná Eret, nem tudta, hogyan fogadná az anyja, nem tudta… Megtörtént, ez az egy volt csak bizonyos, és az, hogy most nem foglalkozhatott ezzel. Egy balerina nem lehet beteg. Egy balerina nem lehet gyenge. Egy balerina erős, nyugodt, gyönyörű. Akkor is, ha vér folyik a cipőjéből, és akkor is, ha valami belülről marcangolja a méhét.
Egy balerina nem lehet tekintettel a testére… És ő most balerina volt. Nem Anne Godmanesdottir. Nem a hegedűs. Nem a koncertmester. Nem a diák, nem a lány, nem a barátnő, nem a szerető. Nem az anya.
Balerina volt, most csak ennyi, de az minden porcikájával.
Végtelen békét érzett.
Kilépett a színpadra.

Sárkányok Szigete - Balett au 4. fejezet - !!!

Sziasztok! Iskola ide vagy oda, lassan ideje végre lekerekíteni ezt a ,,kis" különkiadás-szériát, nemde? Nos, ez ugyan még nem az utolsó fejezet, de lassan közeledünk a végéhez.
Remélem, tetszeni fog, fogadjátok szeretettel!

FIGYELEM! A fejezet korhatárosnak minősülő részletet tartalmaz! Aki nem szeretné végigolvasni, a !!!-jelnél ugorjon a szövegben! Tényleg!

Próbák. Napok. Próbák. Hetek. Hónapok. Hangverseny, elméleti vizsgák, próbák. Napok. Próbák. Próbák.
Ez a mai valamiképp rendhagyó módon kezdődött, hiszen az év végi előadás jelmezeinek utolsó simításait most végezte az iskola félállásban foglalkoztatott varrónője, ami megkurtította ugyan a táncra szánt időt, Anne valahogy mégsem tudta a sajnálni az elvesztett órákat.
- A szőke lányra ezt a tervet hagyta jóvá Gobber – tolt az orra elé egy jelmeztervet a rövidre nyírt hajú, kövérkés hölgy. – Te játszod az idegen lányt, igaz? – Anne bólogatott, s csak akkor pillantott fel, mikor némi cipzárhúzogatás és halk szitkozódás után a varrónő végre kibontotta a megfelelő feliratú ruhazsákot, azonban amit előhúzott belőle, valami egészen más volt, mint amit a papíron látott.
- Ez… hogyhogy…? – Anne szélesen elmosolyodott. A terven ugyan többször visszahajtott szoknyák, bonyolult bőrszalagok és súlyos esésű anyagok szerepeltek, ez a ruha azonban csupán a színeiben hasonlított rá.
- Azt a cetlit nyugodtan tedd le, és jó lenne, ha haladnánk, mert addig itt leszek, amíg mind meg nem lesztek… Ne csodálkozz, a tanár úr utólag megváltoztatta a tervet. Hm… - végigmérte a lányt, majd halványan elvigyorodott. – Úgy látom, nem fogott mellé.
Anne vigyorogva takarodott vissza az öltözőbe. Néhány kapkodó mozdulat, dressz, szoknya, cipő, és már viharzott is vissza a tükör elé.
- Azta… - tökéletes volt. Pontosabban a lehető legegyszerűbb összeállítás, amit csak el tudott képzelni, mégis… térdig érő, számtalan rétegből álló, minden mozdulatára ringatózó, barna tüllszoknya, felhúzva egészen a derekáig, alatta pedig egyszerű, törtfehér dressz, háromnegyedes ujjakkal, széles, sekély kivágással… Az arcához kapta a kezét, hogy ne vigyorogjon olyan idétlenül, ebben a pillanatban azonban pár koppantás után a tanár úr lépett be a helyiségbe.
- Nos? – Gobber cinkos pillantást váltott a varrónővel, majd Anne-re esett a tekintete. – Megfelel?
A lány szinte bugyborékolva kuncogott föl.
- Ez… káprázatos! – perdült egyet, mint egy kislány, mikor az édesanyja ruháit próbálgatja, majd hirtelen elkomolyodva állt meg az elnézően mosolygó férfi előtt. – De… hogyhogy megváltozott? Mármint… Hogyhogy nem ugyanaz a jelmez, mint…
- Mint lapos-balerina-Ruffnutnál? – Gobber elnevette magát. – Már a méretetek is egészen más, magasság, körméret, minden, téged ismerve pedig… hja. Már a stílusotok is annyira eltérő, táncotok, előadásmódotok… Nem csak azért, mert te amatőrként csinálod, ne érts félre. Ő keményebb, szívósabb, tovább bírja, magasabbra emeli, satöbbi, hiszen hároméves kora óta erre készül, de amit te csinálsz, az egy végtelenül esztétikus valami… és kedves valami. Azok a mozdulatok, a gesztusaid, amelyekkel a zenét értelmezed, letisztult jelmezt kívánnak, Anne, és itt látszik meg, hogy zenész vagy, mert ha valamit, akkor ezt tökéletesen csinálod, és most ez a fontos. Senki nem kívánja, hogy ugyanazt megtedd, mint akinek ez az életcélja… De ha valamit ki kellene emeljek a táncodból, az a színjátszás és a zenével való abszolút egység. Szóval… reméltem, hogy tetszeni fog… Ruffnut meg majd táncol jövőre valami mást. Eret addigra végez, neki nem kell már félni… - elnevette magát. – Na, most, hogy elmondtalak mindennek, azért küldd már be Raindancert… Ő még hátravan.

- Úgy nézek ki, mint egy tükörponty – panaszkodott Windshear.
- Nekem mondod? Olyan szarvak vannak a fejemen, mint egy S-es méretű antilopnak – Raindancer nehezen leplezett elégedettséggel simította meg a kemény, pikkelyekkel borított tütüt, majd spiccre állva melegített már hajlítás erejéig.
- Na ki a király, gyíkok? – robbant be a terembe Tuffnut, fején valami irgalmatlan vikingsisak-borzadállyal, legalábbis Raindancer szemében ilyesfajta érzelmek tükröződtek, mikor felhúzta az orrát.
- Oké, nem szóltam egy szót sem.
A máskor olyan fegyelmezett és kimerültségtől csendes csoport most egymást túlkiabálva értekezett jelmezekről, próbálgatott tánclépéseket vagy nyújtott, Gobbernek azonban most az egyszer eszébe sem jutott csendet teremteni. A sarokban ácsorogva elmélyülten magyarázott valamit a varrónőnek, aki olykor apró bólintásokkal helyeselt, de úgy általában nem törődött velük senki.
- Kényelmes? – Anne vidoran piszkálgatta az ezüstszínre fújt baglyot, ami Eret jelmezét fogta össze, amíg a fiú össze nem fogta az ujjait.
- Döglesztő meleg, de legalább mozogni tudok benne... az a fontos, nem?
A lány vigyorába gonosz él kúszott.
- Nagyot tévedek, ha arra gondolok, hogy le akarod venni?
- Nagyot nézel, ha azt mondom, Skullcrusher ma este nem alszik a szobában?
Anne meglepetten pillantott föl.
- Barátnő…? Barát? – elnevette magát. – Esetleg hazamegy?
- Nála sosem lehet tudni – a fiú somolyogva fogta át a lány derekát. – De ha már szóba hoztad, ha esetleg volna kedved nálam aludni…
Ujjaik némán kulcsolódtak össze.

Anne-ben egy pillanatra feltámadt ugyan a lelkiismeret-furdalás, amiért Raindancernek egy szót sem szólt az alvásról, csak kisurrant az első adandó alkalommal, de egy gyors ,,ne várj” sms-sel sikerült megnyugtatnia magát… Eret minden egyes érintése kisebbre olvasztotta benne a rossz érzést, átadva a helyét valami egészen mély, ősi ösztönnek. Sietni hazafelé, ez nem szerepelt a tervek közt, azonban a kellemes andalgást hamarosan szinte elviselhetetlenné tette a sürgető vágy… és most itt voltak. A kollégium nehéz kapuja előtt a fiú hirtelen húzta magához, kapkodó, durva csókra, majd a lány csuklóját meglepően puhán átfogva húzta be maga után, el a bóbiskoló portás asztala előtt, végig a folyosókon, s csak egy lépcsőforduló volt olyan hívogató, hogy ismét megtorpanjon. Kis zug, kis kockázat – mire eddig jutott a gondolataiban, a lány hegyes, vörös nyelve már az ajkain táncolt, puha, piros ajkai pedig kéjt ígértek minden érintésükkel.

!!!

Tovább. Fel a lépcsőn, végig a folyosón, egészen, egészen addig az ajtóig, addig a szobáig, a cinkos magányig, a kéjesen nyögő csendig, elhúzott függönyökig, kopottas pokróccal leterített ágyig…
Mikor Eret behúzta az ajtót maga mögött, már nem érdekelte semmi. Orra megtelt a lány bőrének illatával, nyelvén érezte Anne ajkainak ízét, hallotta azt a szinte áttetsző, sóhajnak is beillő nyögést, mikor megszorította az egyik mellét, s bár a folyosó fénye után a homályban csupán a fehér bőr derengéséből sejtette, hol van még ruha a lányon, erre már nem volt szükség. Pár mozdulat, ruhasuhogás, s ahogy szeme lassan hozzászokott a sötéthez, már látta, ahogy Anne boszorkányos gyorsasággal bontja ki haját a szigorú balerinakontyból.
- Segítsek? – nyúlt volna felé, ujjai azonban már kibontott tincseket tapintottak.
- Csak gyere… csak gyere… - a lány suttogása édesebb volt most minden Csajkovszkijnál vagy Powellnél. Ujjai puhán motoztak a fiú nadrágja körül, s felkuncogott, ahogy megmarkolta Eret ágaskodó vágyát, hogy a fiú halk mordulással szorította magához.
- Nem tudom tőled levenni azt a szart…
Pillanatok kellettek csak ahhoz, hogy a takaróra boruljon, a megnyikkanó lányt is magával rántva, aki kuncogva borult a másik csupasz mellkasára.
- Csak nem vagy fáradt, hm? – csók.
- Csak nem félsz? – a fiú halk nyögéssel próbálta volna a lányt a hátára fordítani, Anne azonban föltérdelt.
- Mitől félnék? – csók. A fiú ösztönös mozdulattal próbálta magához húzni a karikába görbült lányt, az azonban puhán simította a tenyerét a fiú mellkasára. – Ne… - Eret ujjai tétován csúsztak fel Anne combjain, egészen a csípejéig, azonban mikor a lány ismét megmozdult, már tudta, mit akar.
Anne lassan ereszkedett rá. Felkuncogott, ahogy a fiú ujjai felcsusszantak az oldalán, sóhaja pedig halk nyögésbe fordult, ahogy a másik beléhatolt. Egy édes pillanatig levegőért kapkodott, majd óvatosan mozgatni kezdte a csípejét.
Tánc. Valahol tánc volt ez is, éppen olyan, éppen olyan, mégis, ezerszer más, ezerszer durvább, ezerszer élőbb, ezerszer jobb, ezerszer kívánatosabb, ezerszer, ezerszer… Több volt annál. Több volt, mint maga a mozgás harmóniája. Több, mint zeneiség, több, mint esztétikum, több, mint az az édes szenvedés, amely a magas-toronymagas spicc-cipőkön mozgatja a táncost… Mindezt magába foglalta, szenvedést és gyönyört, szépséget és vágyat, nem volt más, csak a másik, a másik, és amit adott, amit kapott, mindaz, amit a féktelen, mohó vágy adni tud, nem volt most más, nem létezett más, csak a kéj.
Anne hallotta, hogy a másik egyre nehezebben veszi a levegőt. Érezte, ahogy Eret ujjai a húsába mélyedtek, hallotta a lihegését, látta a szemeit, amelyek a homályban most sárgán égve nyíltak rá, s a következő pillanatban a fiú fölemelkedett fektéből. Karjai a lány dereka köré fonódtak, arcát a keblei közé fúrta, s a lány félig fájdalmas, félig kéjes nyögését elnyomta a másik fojtott kiáltása.
- Anne! Anne… - a lány ujjai karomszerűen meggörbültek, s mikor a másik magja szétáradt benne, mozdulatai szelídültek, s a következő pillanatban mintha megpattant volna benne valami, öntötte el a jól ismert, bizsergető, édes fáradtság. Érezte, ahogy a fiú mellkasa föl-alá jár, majd lassan, még mindig a másikkal a testében előrehajolt, azonban Eret óvatosan a derekára csúsztatta a kezét, és magához húzta, olyan mozdulattal, mintha egy kisgyermeket emelne fel. A lány felnyögött, ahogy a másik kicsusszant belőle, azonban, mikor a fiú végigdőlt az ágyon és suta gyengédséggel magához vonta, már nem számított semmi.

Sötétség. Puha, szuszogó, békés, cirógató, csendes sötétség.
- Szeretlek, menyét…
A lány mosolyogva hunyta le a szemét.

 !!!  - (korhatáros szakasz vége)

Raindancer lassan nyomta le a kilincset. Remélte, hogy Anne-t bent találja, egy kis része mégis mintha sikoltva könyörgött volna, hogy nehogy így legyen... Mikor azonban bedugta a fejét a résnyire nyílt ajtón, egy pillanatra elakadt a lélegzete.
Igen, számított erre, de mégis... valahogy máshogy képzelte. Annyira szerette volna, hogy ne ezt lássa, annyira szerette volna, ha azok ketten legalább ruhában vannak azon a nyomorult takarón kívül, annyira szeretett volna máshol lenni, vagy legalább észrevétlenül eltűnni...
Eret azonban kinyitotta a szemét. Hanyatt feküdt, fejét a kopottas dívány karfájának támasztva, Anne pedig fejét a fiú álla alá hajtva halkan szuszogott. Egyik karja álmában is a fiú csupasz mellkasát ölelte, aki kezeit a lány derekán és tomporán nyugtatva lélegezte be az illatát, azonban most Raindancer felé fordította a fejét.
Pillantásában nyoma sem volt haragnak vagy meglepettségnek, esetleg szégyennek, amiért a lány rájuk nyitott, az a már-már barátságos egykedvűség, amivel Raindancer arcát pásztázta, megakasztotta a lány hangját.
-Őt keresed? - suttogott, hogy meg  ne zavarja az ölében fekvő Anne-t, a másik pedig zavartan bólintott.
-Ti... most...
-Muszáj ezt ragozni? - a másik majdnem elnevette magát. Szemeiben sárga éberség csillogott, azonban ez most nem a rosszindulat volt. Az elmúlt. Annak vége…
Rain lehajtotta a fejét. Még visszavágni is elfelejtett.
-Én csak... őt kerestem, és...
A fiú önkéntelen mozdulattal simította meg a lány derekát, aki felsóhajtott álmában.
-Szólok neki, ha felébred, jó? - pár pillanatnyi szünet. - Megtennéd, hogy becsukod az ajtót?

Sárkányok Szigete - Balett au 3. fejezet

Sziasztok! Igen, megint rengeteget késtem. Felhozhatnám érvként az iskolát, a faktokat, a 14+ különórát egy héten, a tanulnivalókat, a koncerteket, a versenyeket... De mindezzel csak magamat tudnám becsapni, hiszen az írás olyan tevékenység, amelyet szinte bárhol, bármikor lehet űzni... őszintén szólva ijesztően megcsúsztam ezzel a balett-auval, hiszen úgy terveztem, hogy már a nyáron befejezem, azonban ez - dobpergés - nem sikerült.
Mindenesetre igyekszem minél hamarabb visszatérni a rendes kerékvágásba, lekerekíteni ezt a kis történetecskét, folytatni az eredeti történetet, és mégis kibontani pár dolgot, amely talán túlmutat az emberek és sárkányok közti feszültségen vagy barátságon...
De nem is koptatom tovább a billentyűzetet, vágjunk inkább bele... kellemes olvasást!
Akinek bármi kérdése van, nyugodtan tegye föl kommentben... bármilyen jellegű legyen is az.

- Anne! – Gobber hangja türelmes volt ugyan, a lány azonban érezte mögötte a feszültséget. – Harmadszor mondom, hogy nem a Hattyúk tavát táncolod, az előző két alkalommal valamiért sikerült elhagyni azt a szentimentális karlebegtetést! Tudom, hogy furcsa, és beléd rögzült, de ez most egy konkrét szerep, nem a ,,virágok sóhaja” című rózsaszínszoknyás kezdőgyakorlat! Te most egy ember vagy, egy kemény, mokány sárkánylovas…
Anne a kelleténél nagyobb koppanással érkezett talpra spiccről, és elvörösödve sütötte le a szemét. Gobbernek igaza volt, de akkor is…
- Nem gondolja a tanár úr, hogy ez belefér a szerepébe? Az idegen lány karaktere talán a legfinomabb a vikingek között… - a lány eddig szinte sosem hallotta Hiccup Haddock hangját, most azonban megütődve meredt rá. Gobber állta a fiú zölden vibráló pillantását.
- Igaz, Hiccup, de attól még viking. És ahogy én tudom, ezekbe a karakterekbe nem szorult olyan halálosan sok finomság. Anne az előbb meg tudta csinálni, ahogyan te is javíthatnál egy keveset a technikádon, hogy el ne repülj a színpadról… - a diákok egyként meredtek rá. Ha valaki tökéletesen hozta a rá osztott karaktert, akkor az Hiccup volt, Gobber pedig soha nem viselkedett így, sem vele, sem mással… A tánctanár körülhordozta rajtuk a tekintetét, majd lassan lehajtotta a fejét. – Figyeljetek. Ez egy balettos darab, de el kell fogadnunk, hogy klasszikus balett ide vagy oda, de ma már az előadóművészet nem lehet ennyire… ennyire belterjes! Csak ez vagy csak az nem érdekli az embereket. Ha történeteket játszunk el, ha karaktereket mutatunk be, akkor azt minden rendelkezésre álló eszközzel kell tennünk, ami pedig nem más, mint az emberi test, és ezt meg kell tanulni kihasználni! Olyan nincs, hogy nem tesztek meg egy kifejező mozdulatot, mert az nem fér bele a balett keretei közé, vagy, hogy oda nem illő dolgokat csináltok, csak mert a balett szabályai azt követelik, hogy legyetek mittudomén, légiesek! Ez sokáig így volt, és meg is őrizte a balettet olyannak, amilyen, és bizonyos daraboknál ma is így van, hattyúkisasszony – fordult Anne felé, aki égő arccal bámulta a cipőit, de a fülei csak akkor gyúltak rózsaszínre, mikor a mögötte álló Eret vigyorogva közelebb húzta magához. - … De ha ma le akarjuk kötni a közönséget, és hitelesen akarunk szerepeket alakítani, akkor nem férünk bele csupán egy-egy műfaj keretei közé! – Gobber mélyet lélegzett a belehelt, nyúlós levegőből. – Ez nem csak tánc; nem csupán lépések megadott sorozata, mint egy gyakorlat a balettrúd mellett, hanem színjátszás… ettől lesz előadóművészet, amit csináltok, vagy nem?
Mély csend. A balettrúd keservesen nyekkent meg, ahogy a szőke Tuffnut nekitámaszkodott, Astrid halkan megköszörülte a torkát, a hallgatást azonban végül Raindancer törte meg.
- Igyekezni fogunk, tanár úr…
Gobber bólintott.
- Remek. Akkor most lássuk újra azt az emelést…



- Gyönyörűen csináltad, tudod? – Raindancer Anne vállára tette a kezét. – Akármit is mond Gobber, nem tudhattad, hogy nem úgy kell. Hidd el, nekem mondott már rosszabbat is, de az se kellemes, ha notóriusan gyíkoknak szólítja az összes sárkányszereplőt…
- Ez olyan, mint mikor a karmester csövesekként hivatkozik a fúvósokra – vigyorodott el a másik. Raindancer elemében volt.
- Tudom, hogy néha nehéz, de sokkal jobb, mint amit elvárhat az ember valakitől, aki még csak nem is akar táncos lenni… Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem Eret nem dicsér eleget. Egy szót se szólt egész végig, pedig az emelésnél tényleg olyan voltál, mint egy pro…
- Ugyan, hagyjad már! – Anne kesernyésen elnevette magát. Raindancer sosem kedvelte igazán a barátját, és egy-két kisebb incidens óta ez valahol kölcsönösnek bizonyult, ez azonban már nem lepte meg őt. Nem is találhatott volna két embert, aki jobban különbözik, mint Eret és Raindancer… feltéve persze, ha Skullcrushert, a fiú legjobb barátját nem számította. – Ez egészen más. Ő se látja kívülről, meg én se, meg azért még mindig van mit csiszolni azon a…
- Anne! – a másik lány megállt mellette, és táskáját a földre engedve fordult felé. – Tudom, hogy most mindjárt elkezded, hogy nem vagy elég jó, vagy hogy nagy a feneked, vagy mit tudom én, de ha azt mondod, hogy neked elég az, hogy néha lekap a koleszszobában, akkor azt kell mondjam, elég elbaszott egy kapcs…
- Fogd már be! – Anne indulatosan csattant fel. – Mi a retkes franc bajod van vele? Vagy velem? – megrázta a haját. – Mi közöd van ahhoz, hogy ő mit mond, vagy mit csinál? Mi közöd van ahhoz, hogy ő szavakkal fejezi-e ki a szeretetét vagy csókokkal? Esetleg a farkával? Hm? Mondd, mi közöd? – a másik döbbent, zavarodott arcát látva lassan lelohadt benne az indulat. – Ne haragudj, Rain. Nem akarok üvöltözni, mert nem ezt érdemled, de… - elkínzottan pillantott föl. – Csak…
- Ugyan. Megértem – a másik lány első pillantásra hűvösnek tűnt, azonban Anne érezte, ahogy megszorítja a kezét. – csak félek… féltelek…
- Ne tőle. Nem vagyok gyerek…
Lassan lépdeltek ki az utcai lámpa sárgán derengő fényköréből.
- Tudom. De én akkor is szeretlek. A barátnők vigyáznak egymásra, vagy sem…?

Anne kesernyésen vonta meg a vállát.
- Nem tőle kell megvédened. Ti vagytok, akiket mindennél jobban szeretek a világon, és ahogy gyűlölitek egymást, úgy szakadok én szét, hát nem érted? – vette egy nagy levegőt. – Megértem, hogy nem kedveled Eretet. Tudom, milyen tud lenni. Néha hatalmas seggfej, de ha én ennek ellenére imádom azt a szerencsétlent, akkor az hadd maradjon az én dolgom! Neki sincs beleszólása abba, hogy te vagy a szobatársam-barátnőm-akármi – megtorpant. – Azért én nagyon szeretlek, Rain…
Ölelés. Hosszú, néma, ahogyan csak a legjobb barátnők tudnak ölelni…
Raindancer megmozdult.
- Menjünk… - nem bírta. Gyűlölte Eretet, nem is csak amiatt, amilyen volt, az ő ízlésének durva, nagy hangú, hirtelen valaki, egyszerűen gyűlölte, mert gyűlölnie kellett.
Mert elvette tőle Anne-t.

- Egy-két, tim-pam, öt-hat, pam, nyolc! Egy-két, fordítsd… úgy van! hét, fel, egy, két… emeld fel jobban! Emeld jobban! Úgy van! Most fordulj! Azaz! – Gobber vigyorogva állította le a zenét. – Srácok, ez nagyon jó lesz. Ti pihenjetek egy kicsit, Skullcrusher és Raindancer meg remélem végzett a melegítéssel…
Anne lihegve kanyarodott a bejárat melletti csaphoz, hogy hosszú kortyokban nyelje az életadó, jéghideg vizet, amíg a morgolódó Raindancer durcásan vonult a terem sarkába, ahonnan a jelenet indult.
- Ha végeztél, odaengedsz? – Eret arcán verejték csordult le, azonban mikor a lány lefröcskölte vízzel, még volt energiája tiltakozni. – Hé, ez gonosz volt…
- Cöhh – Anne igyekezett utánozni a fiú hanglejtését, majd visszasurrant a terembe, és lekuporodott a korlát mellett, hogy meglazítsa a spicc-cipője szalagjait. Kisvártatva Eret is lezökkent mellé, s csak a szemével jelzett a terem másik sarkában unatkozó Tuffnutnak, hogy minden rendben. A fiú a húga sérülése óta minden próba minden tagjának a szívén viselte az épségét, mindenféle válogatás nélkül.
- Megvagy, menyét? – hajolt közelebb a lányhoz, aki elcsigázottan, de csillogó szemmel csúsztatta közelebb a kezét a jólesőn hideg padlón. Ujjaik éppen csak összeértek, azonban most ez is elég volt. Szinte sok: Eret érezte, ahogy a lány bőre szinte gőzölög.
- De megcsináltuk…
- Meg.
Nem volt erejük több szóra, de az öröm ott feszült bennük, mint valami eljövendő titok ígérete.

Raindancer csendesen surrant be a félhomályos szobába, óvatossága azonban szükségtelen volt: Anne még nem aludt. Az ágyán hasalt, és a laptopján pötyögött valamit, s csak akkor pillantott föl, mikor a másik lány megállt mögötte és megsimította a vállát.
- Na? Jobb egy kicsit? – igen. Jobb volt, sokkal jobb, de nem csak azért, mert a forró zuhanytól végleg kiállt a görcs Raindancer lábából, hanem már csak a mosolyért is… azért a puha, telt ajkú kis mosolyért. Anne már előtte végzett, és most hosszú, tömött, sötét haja bársonyosan csillogott, puha, barna bőre pedig olyan illatot árasztott, mint a barackos tusfürdője, ami akaratlanul is újabb simogatásra vonta a lány kezét.
- Jobb – lassan elmosolyodott. – Min dolgozol? Megint valami zeneszerzőt vesézel ki, vagy ez most öncélú?
Anne fülei rózsaszínbe fordultak.
- Végeredményben mondhatni, hogy öncélú…
Rain letelepedett mellé, a törülközőjét pedig átdobta a saját ágyára.
- Na, mesélj! Írsz valamit? Novella, akármi?
A másik megrázta a haját.
- Fordítok. Anyám nyelvéről… - a fekete hajú a frissen legépelt norvég szövegre pillantott.
- ,,Csak medvék éltek ott meg farkasok. Szarvas, vaddisznó, őz, hiúz. És itt-ott, elbújva szem elől néhány különös ember. Bozontos, szótlan, titoktudó. Kik talán babonázni tudták az állatokat, beszéltek fák és virágok nyelvén, és másképpen látták az életet, mint a többi emberek. Ezekről akarok szólani. Talán tanulhatsz tőlük valamit. Talán ők látták meg jól az életet, s nem rest különcködésből vetették meg a hajszát, mely vagyonszerzésre prédálja az emberi erőt. Talán bölcsesség volt ez, s tudása egy titoknak.”  Archaizál. Szépirodalom, igaz? – pillantott fel, Anne pedig még jobban elvörösödött.
- Kedvenc könyvem. Nagyon az elején tartok még, de itt sehol sem találtam meg, és… és…
Raindancer elmosolyodott.
- Meg akarod mutatni valakinek?
Anne lehajtotta a fejét.
- Eret egyszer kérdezte, ki a kedvenc íróm. Még régebben… talán könyvet akart venni, vagy csak érdekelte, nem tudom… Mindenesetre sehol nem találtam belőle norvég fordítást, és nah…
A másik mosolyába kesernyés íz kúszott.
- …És meg akarod mutatni neki ezt a világot. Biztosan… izgalmas kihívás. Nem értek anyád nyelvén, de szép lehet.
- Wass Albert – közölte Anne, mintha ez magyarázattal szolgálna bármire is, Raindancer azonban elfordult. Nem, most nem akart erről hallani… Anne valaki másra gondol, miközben megfelelő kifejezésekkel próbál meg leírni valamit, amelyet irodalmárok sem tartottak elég érdekesnek vagy eladhatónak, valaki másra, aki közelebb áll hozzá, akinek az egyetlen előnye, hogy farka van punci helyett és emiatt ,,normális” az, hogy szerelmes… Talán nem is tudja, milyen szerencsés.
- Biztosan…
Két kattintás, a laptop fedelének csattanása, a következő pillanatban pedig Raindancer valami puhaságot érzett a vállán.
- Bánt valami? – Anne hangja aggodalmasan csengett, és édes volt, olyan édes…
A másik szinte hirtelen fordult felé.
- Csak fáradt vagyok, ennyi az egész… Ne törődj vele. Én csak örülök, hogy... Örülök, hogy te itt vagy - hajolt közelebb, és megsimította Anne arcélét. A lány egy pillanatra szinte megdermedt, mikor Rain két kézre fogta az arcát, és ajkait puhán a szájához nyomta. Érintései könnyűek voltak és szinte selymesek, ahogy ujjai végigszaladtak Anne tarkóján, és beletúrtak a lány dús, sötét hajába, aki mozdulni sem bírt a meglepettségtől. Ez most más volt, mint az, amit eddig ismert. Eret éhes, kemény, követelőző csókjai után Rain érintése egészen idegennek tűnt. A fiú, bár becsületére legyen mondva, igyekezett a lehető legfinomabban bánni a lánnyal szeretkezés közben, azonban olykor pusztán a termetéből adódóan, akaratlanul okozott neki fájdalmat, Raindancer azonban... valahogy más volt. Ajkai Anne szájára tapadtak, s hegyes, rózsaszín nyelve puha volt, mint az érintés.

Anne az első dermedtség után tett ugyan valami erőtlen, tiltakozó mozdulatot, ám a másikat ez nem érdekelte. Ujjai lágyan csúsztak Anne derekára, akinek egy pillanatra elakadt a lélegzete, mikor Rain apró, formás keblei hozzápréselődtek, azonban mikor a másik szelíd erőszakkal nyomta le őt a matracra, tétován csúsztatta végig ujjait a lány oldalán.

Végre halk nyögéssel emelte föl a fejét, s lágyan simított végig a másik kulcscsontján, a ruhája kivágásáig, Anne ujjai azonban a csuklója köré fonódtak.

- Ne! - egy pillanatra visszahőkölt. A varázs elmúlt, Anne-nek barátja volt, neki pedig semmi, semmi, semmi. Csak ő, aki most... - Ne. - a lány hangja újra nyugodtan csengett. - Csak... Csak ne. Rain, én megértem, hogy nehéz, de... Én nagyon szeretlek, ezt te is tudod, de ez nem jelenti azt, hogy... - felült. - Én tényleg megértem azt, hogy...

A másik lány lassan engedte el, és legördült róla.

- Anne...

- Hidd el, én nem akarok rosszat, de... ezt sem akarom csinálni. Nekem ott van...

Raindancer alakja megroggyant.

- Tudom. Eret - halkan fölsóhajtott. - Ne haragudj, Anne, én...

- Ugyan, semmi baj - nevette el magát a másik, és átölelte. - Semmi baj. Erről nem beszélünk senkinek, de…
Raindancer keserűen mosolyodott el. Beszélni nem fognak. De ők ketten tudják, és ez elég.