Tejszínhablaty

Csak egy kép, mert marhulni is kell valamikor... Őszintén, sok van a rovásomon, kisfilmet kellene rajzolnom, de se kedvem, se erőm, hát ilyenek jönnek ilyenkor. Enjoy it. Welcome to the deep dark hell of my brain muhhahahaha

                                    

                                                                                                                                 ~Flake

43. Fejezet - Snoggletogi prológus

Sziasztok! Oly hosszú mellékvágányok után ismét folytatódik az Anne-történet, s ugyan pár hónap eltelt azóta a valóságban is, a történetben is, mióta utoljára olvashattatok felőle, remélem, nem lesz nehéz ismét felvenni a fonalat.
Egy huszárvágással viszont még azt is sikerült megoldani, hogy a snoggletog estéjén játszódó prológus snoggletog estéjén kerüljön ki a blogra, hát békés, kellemes, boldog vagy áldott karácsonyt, snoggletogot, yule-t, téli napfordulót mindenkinek, és jó olvasást!
                                                                                                                       ~Flake


A nagyterem zsongott az élettől. A padok  és asztalok közt apró sárkányfiókák futkorásztak, visongó apróságokkal a nyomukban, vagy csak úgy, mert megtehették, mert a világ szép volt, étel volt, meleg volt, és úgy általában, Snoggletog ünnepi estéjén hogy is ne lenne szép az élet?
  Az asztaloknál felnőttek beszélgettek, s a fel-felharsanó kacagást nyiszorogva festette alá pár hangszer… Anne mélyet lélegzett a fenyőillatú, megsűrűsödött levegőből.  A legutóbbi Snoggletogra gondolt, amely olyan távolinak tetszett… Egy éve, egy éve csupán, mégis: akkor kislánynak érezte magát, egészen kislánynak, szinte gyermeknek, akkor tele volt vágyakkal, szerelemmel, félelemmel, hogy mi van, ha mégsem, s azon az estén bizonyosodott be, hogy mégis. Mégis.
Körültekintett a tömegben. Eretet nem látta ugyan, Astridot azonban igen, ahogy csendben kisurrant a helyiségből, karján a kis Stoickkal. Ugyan a kisfiú születése óta szinte semmit sem beszéltek, hiszen a szőke asszonyban benne volt még a tüske, Anne azonban képtelen volt nem elmosolyodni.
  Ujjait domborodó hasára csúsztatta. Hét hónapja lassan… Hét hónapja. Mikor kiderült, az első kétségbeesés borzongását a csontjaiban hamar felváltotta valami végtelenül békés, csendes megnyugvás, az anyaság puha bizonyossága, s így visszatekintve valahogy annyira idegen volt az a félelem… alaptalannak tűnt. Most jó volt, békés volt így, és így kellett lennie: ahogy Eret mondta, ebben a világban, ebben a természetben az a törvény, hogy akik szeretik egymást, gyermekük legyen, és ez a törvény nem önmagáért való, és nincs értelme menekülni előle… Akkor érvelt ellene, saját létezése volt üvöltő érv, saját élete, saját születése, mégis… most valahogy nem tudott kapálózni ellene. Nem is akart. Snoggletog volt, békés Snoggletog, és elmúltak már azok a gondolatok. Olyan rég…
Neki magának talán fel sem tűnt, mennyit változott azóta. Nem csak alakra, valahogy a bizonytalan, mindig ugrásra kész, menekülő lányban alig néhány hónap alatt a félelemből puha, erős, békés, asszonyos bizonyosság formálódott meg. Nem, nem tűnt fel neki, egyedül Gerda, a vörösbarna hajú kis Gerda volt az, aki kutató-tűnődő pillantással vizslatta olykor, amikor náluk volt… mostanában meglehetősen gyakran. Most is, ahogy Anne fölemelte a fejét, őt pillantotta meg, amint a felnőttek közt elsurranva megállt a pad mellett, és csillogó szemmel pislogott rá.
- Ülhetek az öledbe…?
Anne elmosolyodott.
- Ha vigyázol…
- Vigyázok – ígérte a kislány valami felnőttes, bölcs komolysággal a hangjában, majd szuszogva elhelyezkedett a lány ölében. – Nem unatkozol? – fordította oldalt a fejét, hogy lássa a másik arcát.
- Miért kérded? – Anne elmosolyodott, a kislány azonban már mással volt elfoglalva. Egy negyed fordulattal úgy helyezkedett el az ölében, hogy kilásson a padok közt a tűzkör felé, és feszült figyelemmel pásztázta a kavargó tömeget.
- Táncolnak – egy mozdulattal kiseperte a szeméből a frufruját. – Gobber mézsört ivott, és most énekel meg mesél, de kedves… Most Spitelout is kedves, de ő ilyenkor ijesztő…
Anne elnevette magát.
- Ijesztő…?
- Az – Gerda elbizonytalanodott. – Túl kedves. Olyan… nem tudom – pillantott a lányra segélykérően, az azonban mosolyogva megingatta a fejét.
- Lehet. Biztosan csak… - nem fejezhette be, mert a kislány gondolatai már máshol jártak.
- A picike Stoick meg elaludt és Astrid hazavitte…
Anne kesernyésen mosolyodott el. Ő és Astrid azon kevesek közé tartoztak, akiket Gerda nem nénizett, a szőke asszonyt azonban a kisfiú születése óta nem sikerült kiengesztelnie. Eleinte remélte, hogy az idő majd változtat a dolgokon, azonban ez a reménye lassan kezdett elenyészni. Astrid nem felejtett könnyen.
- Na és te? Meddig maradhatsz? Ha édesapád keres, én ugyan el nem bújtatlak – vigyorodott el, ahogy a kislány meglógázta a lábát az ölében.
- Majd megkeres, de ma snogglettog van, nálatok sose volt? – kuncogott fel. – Olyanokat mondasz, mintha sose lett volna! Kinek kell ilyenkor csak úgy hazamenni?
- Hé! – Anne fölnevetett. – Nem igaz! Hazudsz! Puha az orrod – nyúlt volna Gerda arca felé, azonban az gyorsabb volt. Kuncogó sikkantással csusszant le az öléből, hogy megálljon alig karnyújtásnyira tőle, majd vigyorogva figyelte, ahogy az asszony nevetve hátradől és derekát az asztallapnak támasztja.
- Nem is üldözöl?
- Lusta vagyok hozzá – Anne abbahagyta a nevetést, és csillogó szemekkel pislogott a kislányra. – De ha akarnék…
- Peeersze – Gerda megpördült a sarkán, majd elkomolyodva pillantott a lányra. – Nem akarod velem megkeresni apát?
Anne föltápászkodott. Az érzés, ahogy a kislány apró tenyerét a markába csúsztatta, valami fájdalmas, keserédes örömmel töltötte el. Gerda egészen korán elveszítette az édesanyját, ő pedig valami megmagyarázhatatlan késztetést érzett, hogy ahogy tudja, igyekezzen pótolni. Tudta, világosan látta, hogy ez lehetetlen, mégis… Túl jól ismerte a hálás, mogyoróbarna szemeket, a puha kis kéz fogását, Gerda félelmeit, álmait, titkos gyermekvágyait, ábrándjait, amelyeket olyan gyermeki bizalommal osztott meg vele…
Tűnődéséből az rezzentette föl, hogy az apró tenyér kicsusszant a markából, Gerda karjai pedig az épp lehajoló édesapja nyaka köré fonódtak. A lány elmosolyodott, és épp visszafordult volna, amikor Fishlegs toppant mellé.
- Uh, heh, megvagy? – látszott rajta, hogy táncolt, homlokán patakzott a verejték, Anne azonban nem bánta. – Letottyanok ide ha nem bánod…
- Foglalj helyet – a lány felkuncogott. – Ruffnut jó táncos?
- Egy fenét – a másik megtörölte a homlokát. – Snotlout le is nyelne keresztben, ha kettőt fordulnék vele, hiszen ismered… De az anyja az!
- Ohohó – Anne vigyorogva pislogott rá. – Szóval bekapcsolódsz az unalmas ücsörgésbe?
- Hé, nem is olyan unalmas – Fishlegs cinkosan vigyorodott el, majd egy álmodozó pillantást küldött a tűzkör felé.
- Na és… Történt valami? Vagy csak valaki eltalálta a kívánságodat? – Anne nem gondolta komolyan a kérdést, a másik azonban bólintott.
- El… pedig talán nem is tudta, hogy… uh…
- Hm…? – a lány kíváncsian hajolt közelebb.
- Az a helyzet, hogy volt egy lány, jó ba-arátnőm, vagy ilyen… uh…
- Segítek. Szerelmed…?
- U-uh, hát most nem tudom, mert rég nem találkoztunk, úgy értem, évek óta, de tegnap reggel…
Anne csillogó szemekkel pislogott rá.
- Reggel…?
- Uh, rémmel üzent, hogy lehet, hogy hamarosan Berkre jön, vagyis… uh. Érted. Útba ejti.
- Ez nagyszerű! – lelkesedett Anne. – És… um… szabad tudni a nevét? Hátha…
- Heather – Fishlegs megköszörülte a torkát. – Nem atudom, mi van vele, nem is akarok semmire számítani, hiszen az is lehet, hogy már gyermeke van azóta, csak… érted. Barátokként váltunk el, nem rajtunk múlott…
- Nem ismerős a név – Anne megingatta a fejét. – Gondoltam, hátha találkozhattam vele én is, de nem emlékszem…
- Ugyan – Fishlegs épp mentegetőzni kezdett volna, ekkor azonban Anne összerezzent. Valaki megsimította a vállát, amitől első ijedelmében kirázta a hideg, a következő pillanatban azonban Eret telepedett melléjük vigyorogva.
- Megijesztettelek, menyét?
- Gonosz vagy, mondtam már? – a lány elvigyorodott, a másik pedig közelebb hajolt.
- Jó, bocsánat. Miről folyik a szó?
- Uh, csak leültem egy kicsit pihenni tánc után, de lehet, hogy keresek valami frissítőt…
- Ahogy gondolod – Anne mosolygó szemmel nézett utána. Ő sem kiabálta volna el a helyében.
- Megvagy, menyét? – Eret megérintette a vállát. – Ki nem találod, mit kaptam meg valamelyik öregasszonytól…
- Na mit? – Anne vigyorogva várta a történetet.
- Szóval épp beszél hozzám Hiccup, valamiért elfordul, erre megkocogtatja a vállamat valamelyik nagydarab boszorkány, magától van akkora hasa, mint neked most, s közli, hogy vigyázzak jobban a feleségemre, mert hallotta ő, hogy hét hónapot mondasz valakinek, de többnek látszik az már… Hát… Igyekeztem elsurranni – vigyorgott a másikra, aki felkuncogott.
- Feleségedre? Milyen megtisztelő… Még ha az is lennék…
- Ezt már kiveséztük, nem? Attól még, hogy hivatalosan…
- A gyerekedet várom – Anne szinte dorombolva törleszkedett a férfi vállához. – Nem vagyok-e asszony? Olyan mindig lesz, aki talál kivetnivalót.
- Ebben csak az a vicces, hogy azért odaszúrta, hogy vigyázzak, mintha…
- Mert tuti valaki másnak a gyereke, mi? – Anne felnevetett. Élénken élt még az emlékezetében az az éjszaka, az első fájdalom, de erről honnan tudhatott volna bárki?
- Ha jóra akarod magyarázni, még akár mondhatta azt is, hogy meghíztál – vigyorgott Eret, a lány azonban oldalba lökte.
- Hé…!
- Hagyd, menyét, mondtam már, hogy így is tetszel – vigyorgott bele Anne hajába, aki szuszogva ölelte vissza. – Nem akarunk esetleg hazamenni? Aki még itt van, az vagy szedelődzködik, vagy csaprészeg…
Anne halkan kuncogott.

Sárkányok Szigete - Balett au Utolsó fejezet

Sziasztok!

Nagyon sajnálom, hogy ismét ennyit késtem, de aki nem is olvasta ezt a kissé elnyújtott modern au-t, az is megnyugodhat afelől, hogy ez volt az utolsó rész, az elkövetkezendőkben pedig visszatérek az eredeti történethez - Berk, sárkányok, Hiccstrid, dráma és ami még mindehhez hozzátartozik.

Egyszóval fogadjátok szeretettel ezt az utolsó részletet, és remélem, azért maradtatok még páran :)

(A zenét az első jelenethez tudom ajánlani)

Az elegánsan csak ,,pub”-ként emlegetett romkocsma nyiszorgó, repedezett üvegajtaja nem tudta bent tartani a zenével keveredő zajt. A téglázott, lefelé vivő lépcsők minden kiáltást és minden felharsanó kacagást sokszorosan vertek vissza, így a belépők egyből megállapíthatták, hogy bizony a helyiség korántsem üres.
- Ne menjünk mégis a…
- Ne. Itt kell legyenek, hallottam Ug hangját. Hallod? Ez Noname volt. Megint röhögnek rajta.
Skullcrusher felmordult ugyan, azonban nem tiltakozott, mikor a másik megindult lefelé a lépcsőn. Őszintén, nem hiányzott neki egy balhé épp most, főleg, hogy ketten voltak ki tudja, hány ember ellen, de remélte, hogy Eret kidumálja magukat… bármiből. Nem tudta, mitől tart, de volt egy olyan érzése, hogy egy drakofób társaság nem látná őt szívesen, ezt pedig a másiknak is meg kellett volna értenie.
- Csak utánad… - mormogott, a másik azonban már eltűnt a lentről felfelé gomolygó dohányfüstben és lármában.
A helyiségbe lépve tágas, hosszúkás pinceteret pillantott meg. A falak és a boltívek a padlóhoz hasonlóan apró, vöröses téglával voltak burkolva, Skullcrusher pedig egyből megállapította, hogy a legközelebbi asztalnál valaki nagyon olcsó dohányt szív.
Eret kutatóan pillantott körül, majd megindult az egyik távolabbi asztal felé, ahol ismét röhögés harsant fel, majd egy apró, dühös kis ember pattant fel ültéből, és akadozó nyelvvel kezdett tiltakozni, de hogy mi ellen, azt Skullcrusher sosem tudta meg, mert ahogy a másik megállt az asztal mellett, a társaság egy pillanat alatt elnémult.
- Fiúk! Mindig öröm… mindig öröm ilyen jókedvűnek látni benneteket! – Eret kesernyés gúnnyal vigyorodott el. A kisfiús arcú, apró kis ember bizonytalanságában még leülni is elfelejtett, s bár így sem volt sokkal magasabb a többinél, azonban ahogy megpillantotta a vörös-zöldre festett hajú punkot, szinte megdermedt.
- A-az ott…
- Eret…? – egyikük, akinek rőt szakálla két, komikusan kalózos ágba fonottan csüngött az álla alatt, kiegyenesedett ültében. – Te meg…?
- Már azt hittük, végleg elhúztad a beled… - a bátor felszólaló megvakarta fakószőke borostáját, azonban a többiek pillantásai megakasztották a szavát. – Most mi van, tényleg azt hittük, nem?
- Rég láttunk, annyi szent… - mozdult meg a szakállas, majd keményen pillantott föl a másikra. – Mit akarsz? Remélem, az a pikkelyespofájú ott mögötted nincs benne a dologban…
A copfos mintha válaszolni akart volna, Skullcrusher azonban elnéző vigyorral tolta félre, és megállt az asztal mellett, vagy egy fejjel a rőt szakállú fölé magasodva. Nem, Eret sem volt kicsi, Skullcrusher azonban a maga robusztus brutalitásával jóval hatásosabb látványt nyújtott, a szakállast legalábbis mintha meggyőzte volna.
- Csak nincs valami gond, öreg?
A másik egy pillanatra ugyan mintha meghökkent volna, azonban elnézően elvigyorodott.
- Jó, na, hagyjál, ne cirkuszolj… Ehm, Eret, mondd már meg neki, hogy semmi baj…
Skullcrusher megvetően fújt egyet, azonban jobbnak látta, ha odaengedi a copfost az asztalhoz. Nem akarta elrontani, bármi legyen is Eret szándéka, habár fogalma sem volt róla, mit akar pontosan. Volt egy olyan sanda gyanúja, hogy neki se sok.
- Nem akarok bajt. Veletek meg főleg nem – Eret kifújta a levegőt, mintha egy nehéz gyakorlatra készülne. – Viszont azt mondjátok meg, miért jöttetek most ide. Berkre. Nem látok más okot, mint hogy…
- Gondolod, hogy a te formás seggedet akarjuk látni a színpadon? – horkantott föl a fakószőke, a szakállas szúrós pillantása azonban elhallgattatta.
- Ha Unnukra gondolsz, ott maradt. Nincs velünk, és ne is keresd, mert…
- Ő küldött titeket?
A másik átható pillantással meredt rá.
- Ne hidd, hogy ennyire lealacsonyodna.
- Pedig ahhoz elég mélyre kellett hajolnia, hogy a farkát szopogassa… - rötyögött fel a fakószőke, a szakállas azonban úgy rúgta bokán az asztal alatt, hogy felnyögött.
- Unnuk ott maradt. Ne hidd, hogy minden körülötted forog, mint mikor az ő keze alatt tanultál… és mind tudjuk, hogy nem csak táncolni – nyomta meg az utolsó pár szót. – Te is tudod, hogy dühöngött Drago, mikor megtudta, hogy elmentél, de…
-…De azért Unnuk pártjára állt volna velem szemben. Én is tudom. Én csak arra vagyok kíváncsi, hogy mi közötök van nektek mindeh… - nem fejezhette be, mert a másik fenyegetően emelkedett föl ültéből.
- Mondtam hogy semmi! Vagy azt mondod, hazudok? – szakálla kezdett felborzolódni. – Drago tudni akarja, mi megy más helyeken. Függetlenül attól, hogy te vagy-e ott, vagy más…
Eret elnézően vigyorodott el.
- És épp titeket küldött? Milyen különös… Abszolút nem vagytok feltűnőek és még csak nem is kételkednék a hozzáértésetekben…
A másik türelmetlenül vágott a szavába.
- Küldhette volna Unnukot is, ha információt akart volna szerezni, de ő tanít, ezt te is tudod, egy felvételt pedig akárki el tud készíteni…
- És éppen ezért küldött akárkit… Tudom. Ahhoz, hogy felvegyétek, mások hogyan – teszem azt – sülnek fel a színpadon, viszont nem tudnék jobbat elképzelni… Sem arra, hogy erre a felsülésre némileg rásegítsenek… nem tanárok, nem hivatalos diákok, oh nem, még csak nem is lenne a Bewilderbeast Intézet felelőssége… - elfintorodott. – Nem én lennék az első, nehogy azt higgyétek, hogy nem vagyok vele tisztában – mintha még folytatta volna, a szakállas azonban úgy ment neki, mint egy nagy, vörhenyes hörcsög a vizslának.
- Mit mondtál? Mit mondtál, rohadt buzi? Csak ism… urgh – nem fejezhette be, mert Skullcrusher úgy ragadta torkon, hogy beleszakadt a szó, majd egyetlen mozdulattal lökte vissza a padok közé, hogy hangos nyekkenéssel az asztal alatt kötött ki, a punk pedig Eretet szinte erőszakosan magával rángatva indult meg kifele, s ahogy az arcukba csapott a friss, esti levegő, kifakadt.
- Meg vagy te huzatva? Ilyen helyen vonod őket felelősségre? És ha megsérülsz, akkor mi van, hogy rohadnál ketté? Nem elég neked, hogy ezek utánad járnak, még segítesz is nekik?! Gratulálok, művész úr, gratulálok! Így kell az ilyesmit elintézni, egy nappal az előadás előtt, remek ötlet, nem is tudom, miért nem teszik kötelezővé…
- Skull…!
- Nem tudom, mit csinált az az ürge, aki miatt eljöttél, de ha nem te vagy az első, akinek a seggét túrta, akkor miért nem azokat keresed meg? Ha többen vallotok ellene, nem számít a nagyságos direktor szava sem…
- Skull!
- Azt hiszed, nem tudom, miért csapódtál hozzánk így hirtelen? Hogy egy magadfajta táncos miért ugrik ki csak úgy egy jónevű intézetből? Ha! Azt hiszed, hogy nehéz volt kitalálni az alatt a másfél év alatt, amióta itt vagy? – hangja lassan lecsillapult. – Gyere. Visszamegyünk a koliba, és az istenekre mondom, vagy lefekszel, vagy agyonváglak, mert kivagy, mint a mosott szar…

Napok. Próbák. Napok. Hetek. Futkosás, smink, ruha, gyöngyök, pikkelyek, varrás, próbák, szalagok, kopogó spicc-cipők, a színpad mögötti, szűk öltöző dezodor-, haj-, és körömlakk-szaga, elmormolt imák és fájdalmasan felszisszenő káromkodások.
Úgy szaladtak el mind, hogy Anne szinte csak akkor ocsúdott fel, mikor a főpróbán Gobber az ő nevét kurjantotta el.
- Anne, Raindancer, kész vagytok? Snotlout, szólj már fel annak a Fishlegsnek, hogy több fényt kérünk! Nem romantikus jelenet ez, hogy félsötétben táncolják…
Anne nagy levegőt vett. Nem, nem érezte magát teljesen toppon, és hálás volt a plusz másodpercekért, amit a felcsendülő zenére a színpadra perdülő Raindancer első mozdulatai jelentettek. ,,A Kék sárkány a történet szerint szeszélyes és szinte megszelídíthetetlen” – visszhangoztak a fejében Gobber korábbi szavai. Igen, Raindancernek jól állt a szerep: láthatólag rendkívül élvezte azt a vad, pörgéssel és már-már modern táncba hajló, kígyózó mozgásokkal teli táncot.
Anne türelmetlenül számolta az ütemeket. Még négy… három… erősen megmarkolta a kezében szorongatott könnyű, fátyolszerű, fehér anyagot, és kilépett a színpadra.
Raindancer a szerepéhez híven úgy fordult felé, mint aki támadni készül… Saját puha, simogatónak szánt mozdulatait most valahogy darabosnak érezte, de igyekezett megtenni minden tőle telhetőt. Az Idegen lány figurája volt talán a legszelídebb a vikingek közt, jelmeze is ezt a finom, egyszerű karaktert próbálta kiemelni, azonban Gobber arcára pillantva látta, hogy nem elégedett. Spicc-cipői kopogtak a színpad síkos, fekete deszkáin, ő pedig kezdett egyre jobban belejönni.
Raindancer megragadta a fátyolanyagot, mintha ki akarta volna tépni a kezéből, majd mintha meg akarta volna kötözni vele, ő pedig a jelenet szerint előbb stólaként a karjaira tekerve táncolt benne pár fordulat erejéig, végül pedig sikerült olyasféle csomót ügyeskedniük a textilre, mintha össze volna kötve Anne bal, valamint Raindancer jobb keze. Anne kicsit büszke volt magukra, tekintve, hogy a ravasznak épp nem mondható csomót tánc közben megkötni nem sikerült minden alkalommal a legjobban, ezúttal azonban egyben maradt, Gobber nagy örömére, aki szerint ez kiválóan szemlélteti egy szoros barátság, szó szoros értelmében vett kötelék kialakulását.
A tanár úr Skullcrusherért süvöltött, aki mentegetőzve ballagott a helyére, hogy megkezdje a közös jelenetét Raindancerrel, aki kelletlen grimasszal bár, de belekezdett a táncba.
Anne-t mindig lenyűgözte az a gyűlölet, amely testet öltött kettejük mozdulataiban. Skullcrusher valami elnéző fölénnyel állt ellen Raindancer pergő ,,rohamainak”, ahogy a két sárkány megpróbálta kibillenteni egymást az egyensúlyból, ahogy egymás után kaptak, csak hogy pillanatnyi dühös összesimulás után ismét ellökjék egymást, Anne azonban nem tudott most úgy figyelni, ahogyan szeretett volna. Nem érezte igazán jól magát.
Szeretett volna pihenni egy kicsit, szerette volna levenni a spicc-cipőket, szeretett volna egy kis nyugalmat, vagy legalább inni egy korty vizet, hogy ne szédelegjen annyira, de már nem volt idő rá. A sebesen pergő zene utolsó ütemei is elhallgattak, s tudta, valahol a színpadon Raindancer most a földön hever, majd ellöki Skullcrusher felé nyújtott kezét, felpattan, és kiszalad a színpadról… ebben a pillanatban a lány meg is érkezett a függöny mögé, kissé kifulladva bár, de csillogó szemekkel, s ujjai végigsurrantak Anne karján.
- Te jössz…
Csend. Sötétség. A fény lassan erősödött meg, s akkor sem túlságosan, s bár a reflektorokból így is áradt a forróság, Anne nem bánta. Olyan jólesett most…
Eret már bent állt, pontosabban ült, lábait lelógatva a színpad széléről, és Gobber kéréséhez híven igyekezett meglehetősen tűnődőnek látszani, ezt azonban elrontotta az Anne-re vetett cinkos pillantás. A lány képtelen volt nem elmosolyodni, s ahogy pár lassú lépéssel ujjait végighúzta a földön ülő férfi vállain, a simogatás valódi volt.
Eret lassan állt föl, markában ernyedten lógott az előbbihez hasonló fátyolanyag, azzal a különbséggel, hogy ez mélyvörösbe játszott. Ez a fátylas megoldás Gobber kedvenc ötletei közé tartozott, és annyiból igaza is volt, hogy sokkal képszerűbbé tehet érzelmeket, habár Anne-nek voltak kétségei afelől, hogy mennyire illik ez a klasszikus balett keretei közé, azonban a tanár úrnak, úgy tűnt, nem voltak ilyesfajta aggályai. Eret megjátszott tétovasággal lépett közelebb, Anne pedig játékosan állt spiccre, hogy pár lépést odébb tipegjen, megragadva a fátyol földre érő végét, s ezzel végre elkezdődjön maga a tánc. Ezeknél a ,,színészkedős” részleteknél örökké attól félt, hogy elneveti magát, most pedig némileg megkönnyebbült.
Ez az ő táncuk volt, igen. Eret darabosabb mozdulatai és az ő puha, macskaszerű hajlékonysága, a másik ereje és az ő megjátszott engedelmessége valahogy kiegészítették egymást, épp úgy, ahogy Raindancer és Skullcrusher éles ellentétei, azonban Gobber itt harmóniát akart látni, incselkedő szerelmespárt és nem hatalmi harcot folytató sárkányokat.
Nem kellett csalódnia.
Anne lélegzete elakadt egy pillanatra, ahogy Eret megemelte, földetéréskor azonban úgy fonta a nyaka köré a kezét, ahogy azt… ahogy azt máskor is tette. A fátyol, amelyet a tánc során sikerült maguk köré tekerni, lassan a földre csusszant, a csók azonban valódi volt, nem csupán a hideg ajkú, színpadi változat…
A fény lassan homállyá szürkült, a zene utolsó pár akkordja lassan ülepedett le, ahogy szétrebbentek, s miközben igyekezett minél gyorsabban a takarásba jutni, majdnem nekiment a színpadra igyekvő Hiccupnak.

- Oh, jól vagy? Um… Minden oké? – a fiú óvatosan állt félre, Anne pedig szinte betámolygott a függöny mögé. Nem, nem volt minden oké, és nagyon hálás volt, hogy mindez nem volt reflektorral megvilágítva.

Az öltözőben kellemetlen világosság és tömény hajlakk-szag fogadta. Gobber adott egy óra szabadidőt a próba végén, neki pedig volt egy sanda gyanúja… de nem akart erre gondolni.
- Anne…? – Raindancer szoros balerinakonttyal, de kinyúlt, minimum Skullcrusher-méretű pulóverben állt meg az ajtóban. – Nem jössz?
- Várj meg! – Anne nehezen kapkodta össze a cuccait. Sosem értette, hogy bír a másik durván másfél perc alatt teljes díszből utcai ruhába öltözni,mindenesetre ő nem rendelkezett ezzel a skillel. – Oké, szóval ha veszünk kaját, be tudunk esetleg ugrani valami gyógyszertárba is…?
A másik elvigyorodott.
- Szóval pont jókor jött a Mikulás, mi? Van fájdalomcsillapítóm…
Anne kényelmetlenül feszengett.
- Úgyis vennem kéne…
Raindancer megvonta a vállát.
- Ahogy akarod. Én asszem veszek mondjuk… hm. Mit szólnál egy doboz eperhez…? Majd megvárlak a patika előtt…

Az előadás első szünetében a folyosóra kitóduló közönség zaja megtöltötte az öltözők előtereit is. Anne odabent nyújtott, lábait föltámasztva egy szék támlájára, amelyen Raindancer kuporgott, hogy fel ne boruljon, és vigyorogva figyelte a másikat, aki óvatos mozdulatokkal hajolt a kinyújtott lábaira.
- Nagy a segged – vigyorodott el, Anne azonban fel sem pillantott.
- Neked meg nincs is – emelte meg az egyik lábát a támláról, csak hogy az orráig húzza.
- Oké, jogos – vihogott fel a másik, majd kinyújtóztatta a derekát. – Végeztél már? Pisilni kell – nevette el magát, hogy Anne is képtelen volt nem felkuncogni. – Na?
- Végeztem, mehetsz – pakolta le a lábait a székről, és szorongva pillantott az elsurranó lány után. Félt. Rettegett, de nem akarta megvárni az előadás végét – ezzel nem. Úgy érezte, nem tud tovább várni, meg akarja tudni, meg akarja törni azt a bizonytalanságot, ebben a pillanatban… Mikor Raindancer visszajött, besurrant a mosdóba. Szoknya, dressz, harisnya, fehérnemű, egy örökkévalóságba telt, mire lefejtette őket…
Várt. Még várt. Nem mert a terhességi tesztre nézni, még nem… lihegve, reszkető kézzel rángatta föl a ruháit, megigazította a kontyát, és akkor…
Ott volt. Halványan bár, de ott volt, ott volt az a második csík…
Nem tudta, hogy sikerült visszatámolyognia az öltözőbe. Lerogyott az első székbe, s csak arra riadt föl, mikor Raindancer megkocogtatta a vállát.
- Minden oké, An’? Csak mert…
- Jól vagyok… - mély levegő. Tudni akarta, hát most megtudta. Tisztában volt vele, hogy a megoldást nem most fogja megtalálni, mégis… - Mennünk kell?
A másik bólintott.
- Rosszul vagy?
Anne megrázta a fejét, és határozottan állt föl.
- Rendben leszek – indult meg a színpad hátsó bejárata felé.
Anyaság. Nem tudta még, hogy megtartja-e a gyermeket, nem tudta, hogy fogadná Eret, nem tudta, hogyan fogadná az anyja, nem tudta… Megtörtént, ez az egy volt csak bizonyos, és az, hogy most nem foglalkozhatott ezzel. Egy balerina nem lehet beteg. Egy balerina nem lehet gyenge. Egy balerina erős, nyugodt, gyönyörű. Akkor is, ha vér folyik a cipőjéből, és akkor is, ha valami belülről marcangolja a méhét.
Egy balerina nem lehet tekintettel a testére… És ő most balerina volt. Nem Anne Godmanesdottir. Nem a hegedűs. Nem a koncertmester. Nem a diák, nem a lány, nem a barátnő, nem a szerető. Nem az anya.
Balerina volt, most csak ennyi, de az minden porcikájával.
Végtelen békét érzett.
Kilépett a színpadra.

Sárkányok Szigete - Balett au 4. fejezet - !!!

Sziasztok! Iskola ide vagy oda, lassan ideje végre lekerekíteni ezt a ,,kis" különkiadás-szériát, nemde? Nos, ez ugyan még nem az utolsó fejezet, de lassan közeledünk a végéhez.
Remélem, tetszeni fog, fogadjátok szeretettel!

FIGYELEM! A fejezet korhatárosnak minősülő részletet tartalmaz! Aki nem szeretné végigolvasni, a !!!-jelnél ugorjon a szövegben! Tényleg!

Próbák. Napok. Próbák. Hetek. Hónapok. Hangverseny, elméleti vizsgák, próbák. Napok. Próbák. Próbák.
Ez a mai valamiképp rendhagyó módon kezdődött, hiszen az év végi előadás jelmezeinek utolsó simításait most végezte az iskola félállásban foglalkoztatott varrónője, ami megkurtította ugyan a táncra szánt időt, Anne valahogy mégsem tudta a sajnálni az elvesztett órákat.
- A szőke lányra ezt a tervet hagyta jóvá Gobber – tolt az orra elé egy jelmeztervet a rövidre nyírt hajú, kövérkés hölgy. – Te játszod az idegen lányt, igaz? – Anne bólogatott, s csak akkor pillantott fel, mikor némi cipzárhúzogatás és halk szitkozódás után a varrónő végre kibontotta a megfelelő feliratú ruhazsákot, azonban amit előhúzott belőle, valami egészen más volt, mint amit a papíron látott.
- Ez… hogyhogy…? – Anne szélesen elmosolyodott. A terven ugyan többször visszahajtott szoknyák, bonyolult bőrszalagok és súlyos esésű anyagok szerepeltek, ez a ruha azonban csupán a színeiben hasonlított rá.
- Azt a cetlit nyugodtan tedd le, és jó lenne, ha haladnánk, mert addig itt leszek, amíg mind meg nem lesztek… Ne csodálkozz, a tanár úr utólag megváltoztatta a tervet. Hm… - végigmérte a lányt, majd halványan elvigyorodott. – Úgy látom, nem fogott mellé.
Anne vigyorogva takarodott vissza az öltözőbe. Néhány kapkodó mozdulat, dressz, szoknya, cipő, és már viharzott is vissza a tükör elé.
- Azta… - tökéletes volt. Pontosabban a lehető legegyszerűbb összeállítás, amit csak el tudott képzelni, mégis… térdig érő, számtalan rétegből álló, minden mozdulatára ringatózó, barna tüllszoknya, felhúzva egészen a derekáig, alatta pedig egyszerű, törtfehér dressz, háromnegyedes ujjakkal, széles, sekély kivágással… Az arcához kapta a kezét, hogy ne vigyorogjon olyan idétlenül, ebben a pillanatban azonban pár koppantás után a tanár úr lépett be a helyiségbe.
- Nos? – Gobber cinkos pillantást váltott a varrónővel, majd Anne-re esett a tekintete. – Megfelel?
A lány szinte bugyborékolva kuncogott föl.
- Ez… káprázatos! – perdült egyet, mint egy kislány, mikor az édesanyja ruháit próbálgatja, majd hirtelen elkomolyodva állt meg az elnézően mosolygó férfi előtt. – De… hogyhogy megváltozott? Mármint… Hogyhogy nem ugyanaz a jelmez, mint…
- Mint lapos-balerina-Ruffnutnál? – Gobber elnevette magát. – Már a méretetek is egészen más, magasság, körméret, minden, téged ismerve pedig… hja. Már a stílusotok is annyira eltérő, táncotok, előadásmódotok… Nem csak azért, mert te amatőrként csinálod, ne érts félre. Ő keményebb, szívósabb, tovább bírja, magasabbra emeli, satöbbi, hiszen hároméves kora óta erre készül, de amit te csinálsz, az egy végtelenül esztétikus valami… és kedves valami. Azok a mozdulatok, a gesztusaid, amelyekkel a zenét értelmezed, letisztult jelmezt kívánnak, Anne, és itt látszik meg, hogy zenész vagy, mert ha valamit, akkor ezt tökéletesen csinálod, és most ez a fontos. Senki nem kívánja, hogy ugyanazt megtedd, mint akinek ez az életcélja… De ha valamit ki kellene emeljek a táncodból, az a színjátszás és a zenével való abszolút egység. Szóval… reméltem, hogy tetszeni fog… Ruffnut meg majd táncol jövőre valami mást. Eret addigra végez, neki nem kell már félni… - elnevette magát. – Na, most, hogy elmondtalak mindennek, azért küldd már be Raindancert… Ő még hátravan.

- Úgy nézek ki, mint egy tükörponty – panaszkodott Windshear.
- Nekem mondod? Olyan szarvak vannak a fejemen, mint egy S-es méretű antilopnak – Raindancer nehezen leplezett elégedettséggel simította meg a kemény, pikkelyekkel borított tütüt, majd spiccre állva melegített már hajlítás erejéig.
- Na ki a király, gyíkok? – robbant be a terembe Tuffnut, fején valami irgalmatlan vikingsisak-borzadállyal, legalábbis Raindancer szemében ilyesfajta érzelmek tükröződtek, mikor felhúzta az orrát.
- Oké, nem szóltam egy szót sem.
A máskor olyan fegyelmezett és kimerültségtől csendes csoport most egymást túlkiabálva értekezett jelmezekről, próbálgatott tánclépéseket vagy nyújtott, Gobbernek azonban most az egyszer eszébe sem jutott csendet teremteni. A sarokban ácsorogva elmélyülten magyarázott valamit a varrónőnek, aki olykor apró bólintásokkal helyeselt, de úgy általában nem törődött velük senki.
- Kényelmes? – Anne vidoran piszkálgatta az ezüstszínre fújt baglyot, ami Eret jelmezét fogta össze, amíg a fiú össze nem fogta az ujjait.
- Döglesztő meleg, de legalább mozogni tudok benne... az a fontos, nem?
A lány vigyorába gonosz él kúszott.
- Nagyot tévedek, ha arra gondolok, hogy le akarod venni?
- Nagyot nézel, ha azt mondom, Skullcrusher ma este nem alszik a szobában?
Anne meglepetten pillantott föl.
- Barátnő…? Barát? – elnevette magát. – Esetleg hazamegy?
- Nála sosem lehet tudni – a fiú somolyogva fogta át a lány derekát. – De ha már szóba hoztad, ha esetleg volna kedved nálam aludni…
Ujjaik némán kulcsolódtak össze.

Anne-ben egy pillanatra feltámadt ugyan a lelkiismeret-furdalás, amiért Raindancernek egy szót sem szólt az alvásról, csak kisurrant az első adandó alkalommal, de egy gyors ,,ne várj” sms-sel sikerült megnyugtatnia magát… Eret minden egyes érintése kisebbre olvasztotta benne a rossz érzést, átadva a helyét valami egészen mély, ősi ösztönnek. Sietni hazafelé, ez nem szerepelt a tervek közt, azonban a kellemes andalgást hamarosan szinte elviselhetetlenné tette a sürgető vágy… és most itt voltak. A kollégium nehéz kapuja előtt a fiú hirtelen húzta magához, kapkodó, durva csókra, majd a lány csuklóját meglepően puhán átfogva húzta be maga után, el a bóbiskoló portás asztala előtt, végig a folyosókon, s csak egy lépcsőforduló volt olyan hívogató, hogy ismét megtorpanjon. Kis zug, kis kockázat – mire eddig jutott a gondolataiban, a lány hegyes, vörös nyelve már az ajkain táncolt, puha, piros ajkai pedig kéjt ígértek minden érintésükkel.

!!!

Tovább. Fel a lépcsőn, végig a folyosón, egészen, egészen addig az ajtóig, addig a szobáig, a cinkos magányig, a kéjesen nyögő csendig, elhúzott függönyökig, kopottas pokróccal leterített ágyig…
Mikor Eret behúzta az ajtót maga mögött, már nem érdekelte semmi. Orra megtelt a lány bőrének illatával, nyelvén érezte Anne ajkainak ízét, hallotta azt a szinte áttetsző, sóhajnak is beillő nyögést, mikor megszorította az egyik mellét, s bár a folyosó fénye után a homályban csupán a fehér bőr derengéséből sejtette, hol van még ruha a lányon, erre már nem volt szükség. Pár mozdulat, ruhasuhogás, s ahogy szeme lassan hozzászokott a sötéthez, már látta, ahogy Anne boszorkányos gyorsasággal bontja ki haját a szigorú balerinakontyból.
- Segítsek? – nyúlt volna felé, ujjai azonban már kibontott tincseket tapintottak.
- Csak gyere… csak gyere… - a lány suttogása édesebb volt most minden Csajkovszkijnál vagy Powellnél. Ujjai puhán motoztak a fiú nadrágja körül, s felkuncogott, ahogy megmarkolta Eret ágaskodó vágyát, hogy a fiú halk mordulással szorította magához.
- Nem tudom tőled levenni azt a szart…
Pillanatok kellettek csak ahhoz, hogy a takaróra boruljon, a megnyikkanó lányt is magával rántva, aki kuncogva borult a másik csupasz mellkasára.
- Csak nem vagy fáradt, hm? – csók.
- Csak nem félsz? – a fiú halk nyögéssel próbálta volna a lányt a hátára fordítani, Anne azonban föltérdelt.
- Mitől félnék? – csók. A fiú ösztönös mozdulattal próbálta magához húzni a karikába görbült lányt, az azonban puhán simította a tenyerét a fiú mellkasára. – Ne… - Eret ujjai tétován csúsztak fel Anne combjain, egészen a csípejéig, azonban mikor a lány ismét megmozdult, már tudta, mit akar.
Anne lassan ereszkedett rá. Felkuncogott, ahogy a fiú ujjai felcsusszantak az oldalán, sóhaja pedig halk nyögésbe fordult, ahogy a másik beléhatolt. Egy édes pillanatig levegőért kapkodott, majd óvatosan mozgatni kezdte a csípejét.
Tánc. Valahol tánc volt ez is, éppen olyan, éppen olyan, mégis, ezerszer más, ezerszer durvább, ezerszer élőbb, ezerszer jobb, ezerszer kívánatosabb, ezerszer, ezerszer… Több volt annál. Több volt, mint maga a mozgás harmóniája. Több, mint zeneiség, több, mint esztétikum, több, mint az az édes szenvedés, amely a magas-toronymagas spicc-cipőkön mozgatja a táncost… Mindezt magába foglalta, szenvedést és gyönyört, szépséget és vágyat, nem volt más, csak a másik, a másik, és amit adott, amit kapott, mindaz, amit a féktelen, mohó vágy adni tud, nem volt most más, nem létezett más, csak a kéj.
Anne hallotta, hogy a másik egyre nehezebben veszi a levegőt. Érezte, ahogy Eret ujjai a húsába mélyedtek, hallotta a lihegését, látta a szemeit, amelyek a homályban most sárgán égve nyíltak rá, s a következő pillanatban a fiú fölemelkedett fektéből. Karjai a lány dereka köré fonódtak, arcát a keblei közé fúrta, s a lány félig fájdalmas, félig kéjes nyögését elnyomta a másik fojtott kiáltása.
- Anne! Anne… - a lány ujjai karomszerűen meggörbültek, s mikor a másik magja szétáradt benne, mozdulatai szelídültek, s a következő pillanatban mintha megpattant volna benne valami, öntötte el a jól ismert, bizsergető, édes fáradtság. Érezte, ahogy a fiú mellkasa föl-alá jár, majd lassan, még mindig a másikkal a testében előrehajolt, azonban Eret óvatosan a derekára csúsztatta a kezét, és magához húzta, olyan mozdulattal, mintha egy kisgyermeket emelne fel. A lány felnyögött, ahogy a másik kicsusszant belőle, azonban, mikor a fiú végigdőlt az ágyon és suta gyengédséggel magához vonta, már nem számított semmi.

Sötétség. Puha, szuszogó, békés, cirógató, csendes sötétség.
- Szeretlek, menyét…
A lány mosolyogva hunyta le a szemét.

 !!!  - (korhatáros szakasz vége)

Raindancer lassan nyomta le a kilincset. Remélte, hogy Anne-t bent találja, egy kis része mégis mintha sikoltva könyörgött volna, hogy nehogy így legyen... Mikor azonban bedugta a fejét a résnyire nyílt ajtón, egy pillanatra elakadt a lélegzete.
Igen, számított erre, de mégis... valahogy máshogy képzelte. Annyira szerette volna, hogy ne ezt lássa, annyira szerette volna, ha azok ketten legalább ruhában vannak azon a nyomorult takarón kívül, annyira szeretett volna máshol lenni, vagy legalább észrevétlenül eltűnni...
Eret azonban kinyitotta a szemét. Hanyatt feküdt, fejét a kopottas dívány karfájának támasztva, Anne pedig fejét a fiú álla alá hajtva halkan szuszogott. Egyik karja álmában is a fiú csupasz mellkasát ölelte, aki kezeit a lány derekán és tomporán nyugtatva lélegezte be az illatát, azonban most Raindancer felé fordította a fejét.
Pillantásában nyoma sem volt haragnak vagy meglepettségnek, esetleg szégyennek, amiért a lány rájuk nyitott, az a már-már barátságos egykedvűség, amivel Raindancer arcát pásztázta, megakasztotta a lány hangját.
-Őt keresed? - suttogott, hogy meg  ne zavarja az ölében fekvő Anne-t, a másik pedig zavartan bólintott.
-Ti... most...
-Muszáj ezt ragozni? - a másik majdnem elnevette magát. Szemeiben sárga éberség csillogott, azonban ez most nem a rosszindulat volt. Az elmúlt. Annak vége…
Rain lehajtotta a fejét. Még visszavágni is elfelejtett.
-Én csak... őt kerestem, és...
A fiú önkéntelen mozdulattal simította meg a lány derekát, aki felsóhajtott álmában.
-Szólok neki, ha felébred, jó? - pár pillanatnyi szünet. - Megtennéd, hogy becsukod az ajtót?

Sárkányok Szigete - Balett au 3. fejezet

Sziasztok! Igen, megint rengeteget késtem. Felhozhatnám érvként az iskolát, a faktokat, a 14+ különórát egy héten, a tanulnivalókat, a koncerteket, a versenyeket... De mindezzel csak magamat tudnám becsapni, hiszen az írás olyan tevékenység, amelyet szinte bárhol, bármikor lehet űzni... őszintén szólva ijesztően megcsúsztam ezzel a balett-auval, hiszen úgy terveztem, hogy már a nyáron befejezem, azonban ez - dobpergés - nem sikerült.
Mindenesetre igyekszem minél hamarabb visszatérni a rendes kerékvágásba, lekerekíteni ezt a kis történetecskét, folytatni az eredeti történetet, és mégis kibontani pár dolgot, amely talán túlmutat az emberek és sárkányok közti feszültségen vagy barátságon...
De nem is koptatom tovább a billentyűzetet, vágjunk inkább bele... kellemes olvasást!
Akinek bármi kérdése van, nyugodtan tegye föl kommentben... bármilyen jellegű legyen is az.

- Anne! – Gobber hangja türelmes volt ugyan, a lány azonban érezte mögötte a feszültséget. – Harmadszor mondom, hogy nem a Hattyúk tavát táncolod, az előző két alkalommal valamiért sikerült elhagyni azt a szentimentális karlebegtetést! Tudom, hogy furcsa, és beléd rögzült, de ez most egy konkrét szerep, nem a ,,virágok sóhaja” című rózsaszínszoknyás kezdőgyakorlat! Te most egy ember vagy, egy kemény, mokány sárkánylovas…
Anne a kelleténél nagyobb koppanással érkezett talpra spiccről, és elvörösödve sütötte le a szemét. Gobbernek igaza volt, de akkor is…
- Nem gondolja a tanár úr, hogy ez belefér a szerepébe? Az idegen lány karaktere talán a legfinomabb a vikingek között… - a lány eddig szinte sosem hallotta Hiccup Haddock hangját, most azonban megütődve meredt rá. Gobber állta a fiú zölden vibráló pillantását.
- Igaz, Hiccup, de attól még viking. És ahogy én tudom, ezekbe a karakterekbe nem szorult olyan halálosan sok finomság. Anne az előbb meg tudta csinálni, ahogyan te is javíthatnál egy keveset a technikádon, hogy el ne repülj a színpadról… - a diákok egyként meredtek rá. Ha valaki tökéletesen hozta a rá osztott karaktert, akkor az Hiccup volt, Gobber pedig soha nem viselkedett így, sem vele, sem mással… A tánctanár körülhordozta rajtuk a tekintetét, majd lassan lehajtotta a fejét. – Figyeljetek. Ez egy balettos darab, de el kell fogadnunk, hogy klasszikus balett ide vagy oda, de ma már az előadóművészet nem lehet ennyire… ennyire belterjes! Csak ez vagy csak az nem érdekli az embereket. Ha történeteket játszunk el, ha karaktereket mutatunk be, akkor azt minden rendelkezésre álló eszközzel kell tennünk, ami pedig nem más, mint az emberi test, és ezt meg kell tanulni kihasználni! Olyan nincs, hogy nem tesztek meg egy kifejező mozdulatot, mert az nem fér bele a balett keretei közé, vagy, hogy oda nem illő dolgokat csináltok, csak mert a balett szabályai azt követelik, hogy legyetek mittudomén, légiesek! Ez sokáig így volt, és meg is őrizte a balettet olyannak, amilyen, és bizonyos daraboknál ma is így van, hattyúkisasszony – fordult Anne felé, aki égő arccal bámulta a cipőit, de a fülei csak akkor gyúltak rózsaszínre, mikor a mögötte álló Eret vigyorogva közelebb húzta magához. - … De ha ma le akarjuk kötni a közönséget, és hitelesen akarunk szerepeket alakítani, akkor nem férünk bele csupán egy-egy műfaj keretei közé! – Gobber mélyet lélegzett a belehelt, nyúlós levegőből. – Ez nem csak tánc; nem csupán lépések megadott sorozata, mint egy gyakorlat a balettrúd mellett, hanem színjátszás… ettől lesz előadóművészet, amit csináltok, vagy nem?
Mély csend. A balettrúd keservesen nyekkent meg, ahogy a szőke Tuffnut nekitámaszkodott, Astrid halkan megköszörülte a torkát, a hallgatást azonban végül Raindancer törte meg.
- Igyekezni fogunk, tanár úr…
Gobber bólintott.
- Remek. Akkor most lássuk újra azt az emelést…



- Gyönyörűen csináltad, tudod? – Raindancer Anne vállára tette a kezét. – Akármit is mond Gobber, nem tudhattad, hogy nem úgy kell. Hidd el, nekem mondott már rosszabbat is, de az se kellemes, ha notóriusan gyíkoknak szólítja az összes sárkányszereplőt…
- Ez olyan, mint mikor a karmester csövesekként hivatkozik a fúvósokra – vigyorodott el a másik. Raindancer elemében volt.
- Tudom, hogy néha nehéz, de sokkal jobb, mint amit elvárhat az ember valakitől, aki még csak nem is akar táncos lenni… Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem Eret nem dicsér eleget. Egy szót se szólt egész végig, pedig az emelésnél tényleg olyan voltál, mint egy pro…
- Ugyan, hagyjad már! – Anne kesernyésen elnevette magát. Raindancer sosem kedvelte igazán a barátját, és egy-két kisebb incidens óta ez valahol kölcsönösnek bizonyult, ez azonban már nem lepte meg őt. Nem is találhatott volna két embert, aki jobban különbözik, mint Eret és Raindancer… feltéve persze, ha Skullcrushert, a fiú legjobb barátját nem számította. – Ez egészen más. Ő se látja kívülről, meg én se, meg azért még mindig van mit csiszolni azon a…
- Anne! – a másik lány megállt mellette, és táskáját a földre engedve fordult felé. – Tudom, hogy most mindjárt elkezded, hogy nem vagy elég jó, vagy hogy nagy a feneked, vagy mit tudom én, de ha azt mondod, hogy neked elég az, hogy néha lekap a koleszszobában, akkor azt kell mondjam, elég elbaszott egy kapcs…
- Fogd már be! – Anne indulatosan csattant fel. – Mi a retkes franc bajod van vele? Vagy velem? – megrázta a haját. – Mi közöd van ahhoz, hogy ő mit mond, vagy mit csinál? Mi közöd van ahhoz, hogy ő szavakkal fejezi-e ki a szeretetét vagy csókokkal? Esetleg a farkával? Hm? Mondd, mi közöd? – a másik döbbent, zavarodott arcát látva lassan lelohadt benne az indulat. – Ne haragudj, Rain. Nem akarok üvöltözni, mert nem ezt érdemled, de… - elkínzottan pillantott föl. – Csak…
- Ugyan. Megértem – a másik lány első pillantásra hűvösnek tűnt, azonban Anne érezte, ahogy megszorítja a kezét. – csak félek… féltelek…
- Ne tőle. Nem vagyok gyerek…
Lassan lépdeltek ki az utcai lámpa sárgán derengő fényköréből.
- Tudom. De én akkor is szeretlek. A barátnők vigyáznak egymásra, vagy sem…?

Anne kesernyésen vonta meg a vállát.
- Nem tőle kell megvédened. Ti vagytok, akiket mindennél jobban szeretek a világon, és ahogy gyűlölitek egymást, úgy szakadok én szét, hát nem érted? – vette egy nagy levegőt. – Megértem, hogy nem kedveled Eretet. Tudom, milyen tud lenni. Néha hatalmas seggfej, de ha én ennek ellenére imádom azt a szerencsétlent, akkor az hadd maradjon az én dolgom! Neki sincs beleszólása abba, hogy te vagy a szobatársam-barátnőm-akármi – megtorpant. – Azért én nagyon szeretlek, Rain…
Ölelés. Hosszú, néma, ahogyan csak a legjobb barátnők tudnak ölelni…
Raindancer megmozdult.
- Menjünk… - nem bírta. Gyűlölte Eretet, nem is csak amiatt, amilyen volt, az ő ízlésének durva, nagy hangú, hirtelen valaki, egyszerűen gyűlölte, mert gyűlölnie kellett.
Mert elvette tőle Anne-t.

- Egy-két, tim-pam, öt-hat, pam, nyolc! Egy-két, fordítsd… úgy van! hét, fel, egy, két… emeld fel jobban! Emeld jobban! Úgy van! Most fordulj! Azaz! – Gobber vigyorogva állította le a zenét. – Srácok, ez nagyon jó lesz. Ti pihenjetek egy kicsit, Skullcrusher és Raindancer meg remélem végzett a melegítéssel…
Anne lihegve kanyarodott a bejárat melletti csaphoz, hogy hosszú kortyokban nyelje az életadó, jéghideg vizet, amíg a morgolódó Raindancer durcásan vonult a terem sarkába, ahonnan a jelenet indult.
- Ha végeztél, odaengedsz? – Eret arcán verejték csordult le, azonban mikor a lány lefröcskölte vízzel, még volt energiája tiltakozni. – Hé, ez gonosz volt…
- Cöhh – Anne igyekezett utánozni a fiú hanglejtését, majd visszasurrant a terembe, és lekuporodott a korlát mellett, hogy meglazítsa a spicc-cipője szalagjait. Kisvártatva Eret is lezökkent mellé, s csak a szemével jelzett a terem másik sarkában unatkozó Tuffnutnak, hogy minden rendben. A fiú a húga sérülése óta minden próba minden tagjának a szívén viselte az épségét, mindenféle válogatás nélkül.
- Megvagy, menyét? – hajolt közelebb a lányhoz, aki elcsigázottan, de csillogó szemmel csúsztatta közelebb a kezét a jólesőn hideg padlón. Ujjaik éppen csak összeértek, azonban most ez is elég volt. Szinte sok: Eret érezte, ahogy a lány bőre szinte gőzölög.
- De megcsináltuk…
- Meg.
Nem volt erejük több szóra, de az öröm ott feszült bennük, mint valami eljövendő titok ígérete.

Raindancer csendesen surrant be a félhomályos szobába, óvatossága azonban szükségtelen volt: Anne még nem aludt. Az ágyán hasalt, és a laptopján pötyögött valamit, s csak akkor pillantott föl, mikor a másik lány megállt mögötte és megsimította a vállát.
- Na? Jobb egy kicsit? – igen. Jobb volt, sokkal jobb, de nem csak azért, mert a forró zuhanytól végleg kiállt a görcs Raindancer lábából, hanem már csak a mosolyért is… azért a puha, telt ajkú kis mosolyért. Anne már előtte végzett, és most hosszú, tömött, sötét haja bársonyosan csillogott, puha, barna bőre pedig olyan illatot árasztott, mint a barackos tusfürdője, ami akaratlanul is újabb simogatásra vonta a lány kezét.
- Jobb – lassan elmosolyodott. – Min dolgozol? Megint valami zeneszerzőt vesézel ki, vagy ez most öncélú?
Anne fülei rózsaszínbe fordultak.
- Végeredményben mondhatni, hogy öncélú…
Rain letelepedett mellé, a törülközőjét pedig átdobta a saját ágyára.
- Na, mesélj! Írsz valamit? Novella, akármi?
A másik megrázta a haját.
- Fordítok. Anyám nyelvéről… - a fekete hajú a frissen legépelt norvég szövegre pillantott.
- ,,Csak medvék éltek ott meg farkasok. Szarvas, vaddisznó, őz, hiúz. És itt-ott, elbújva szem elől néhány különös ember. Bozontos, szótlan, titoktudó. Kik talán babonázni tudták az állatokat, beszéltek fák és virágok nyelvén, és másképpen látták az életet, mint a többi emberek. Ezekről akarok szólani. Talán tanulhatsz tőlük valamit. Talán ők látták meg jól az életet, s nem rest különcködésből vetették meg a hajszát, mely vagyonszerzésre prédálja az emberi erőt. Talán bölcsesség volt ez, s tudása egy titoknak.”  Archaizál. Szépirodalom, igaz? – pillantott fel, Anne pedig még jobban elvörösödött.
- Kedvenc könyvem. Nagyon az elején tartok még, de itt sehol sem találtam meg, és… és…
Raindancer elmosolyodott.
- Meg akarod mutatni valakinek?
Anne lehajtotta a fejét.
- Eret egyszer kérdezte, ki a kedvenc íróm. Még régebben… talán könyvet akart venni, vagy csak érdekelte, nem tudom… Mindenesetre sehol nem találtam belőle norvég fordítást, és nah…
A másik mosolyába kesernyés íz kúszott.
- …És meg akarod mutatni neki ezt a világot. Biztosan… izgalmas kihívás. Nem értek anyád nyelvén, de szép lehet.
- Wass Albert – közölte Anne, mintha ez magyarázattal szolgálna bármire is, Raindancer azonban elfordult. Nem, most nem akart erről hallani… Anne valaki másra gondol, miközben megfelelő kifejezésekkel próbál meg leírni valamit, amelyet irodalmárok sem tartottak elég érdekesnek vagy eladhatónak, valaki másra, aki közelebb áll hozzá, akinek az egyetlen előnye, hogy farka van punci helyett és emiatt ,,normális” az, hogy szerelmes… Talán nem is tudja, milyen szerencsés.
- Biztosan…
Két kattintás, a laptop fedelének csattanása, a következő pillanatban pedig Raindancer valami puhaságot érzett a vállán.
- Bánt valami? – Anne hangja aggodalmasan csengett, és édes volt, olyan édes…
A másik szinte hirtelen fordult felé.
- Csak fáradt vagyok, ennyi az egész… Ne törődj vele. Én csak örülök, hogy... Örülök, hogy te itt vagy - hajolt közelebb, és megsimította Anne arcélét. A lány egy pillanatra szinte megdermedt, mikor Rain két kézre fogta az arcát, és ajkait puhán a szájához nyomta. Érintései könnyűek voltak és szinte selymesek, ahogy ujjai végigszaladtak Anne tarkóján, és beletúrtak a lány dús, sötét hajába, aki mozdulni sem bírt a meglepettségtől. Ez most más volt, mint az, amit eddig ismert. Eret éhes, kemény, követelőző csókjai után Rain érintése egészen idegennek tűnt. A fiú, bár becsületére legyen mondva, igyekezett a lehető legfinomabban bánni a lánnyal szeretkezés közben, azonban olykor pusztán a termetéből adódóan, akaratlanul okozott neki fájdalmat, Raindancer azonban... valahogy más volt. Ajkai Anne szájára tapadtak, s hegyes, rózsaszín nyelve puha volt, mint az érintés.

Anne az első dermedtség után tett ugyan valami erőtlen, tiltakozó mozdulatot, ám a másikat ez nem érdekelte. Ujjai lágyan csúsztak Anne derekára, akinek egy pillanatra elakadt a lélegzete, mikor Rain apró, formás keblei hozzápréselődtek, azonban mikor a másik szelíd erőszakkal nyomta le őt a matracra, tétován csúsztatta végig ujjait a lány oldalán.

Végre halk nyögéssel emelte föl a fejét, s lágyan simított végig a másik kulcscsontján, a ruhája kivágásáig, Anne ujjai azonban a csuklója köré fonódtak.

- Ne! - egy pillanatra visszahőkölt. A varázs elmúlt, Anne-nek barátja volt, neki pedig semmi, semmi, semmi. Csak ő, aki most... - Ne. - a lány hangja újra nyugodtan csengett. - Csak... Csak ne. Rain, én megértem, hogy nehéz, de... Én nagyon szeretlek, ezt te is tudod, de ez nem jelenti azt, hogy... - felült. - Én tényleg megértem azt, hogy...

A másik lány lassan engedte el, és legördült róla.

- Anne...

- Hidd el, én nem akarok rosszat, de... ezt sem akarom csinálni. Nekem ott van...

Raindancer alakja megroggyant.

- Tudom. Eret - halkan fölsóhajtott. - Ne haragudj, Anne, én...

- Ugyan, semmi baj - nevette el magát a másik, és átölelte. - Semmi baj. Erről nem beszélünk senkinek, de…
Raindancer keserűen mosolyodott el. Beszélni nem fognak. De ők ketten tudják, és ez elég.

Sárkányok szigete - Balett au 2. fejezet

Sziasztok!
Igen, amint előre jeleztem, összejött az a késés, minden igyekezetem ellenére, és tekintve, hogy a gépet nem vihettem magammal Amerikába, a tabletem pedig kezdi végleg megadni magát, nemigen volt lehetőségem nagyot alkotni fejezetek terén, habár igyekszem mindent bepótolni. Sajnálom, mivel idén nyáron még két német nyelvgyakorlat is be van préselve az időmbe, azonban igyekszem lehetőség szerint minél többet írni.
Igen, Flake küzd a modern aujával, de igyekszik... és nem adja fel!
Köszönöm a türelmeteket, ha még van, és kellemes olvasást!

~ Flake

Napok. Órák és próbák, melegítés, gyakorlatok, majd a hosszú, érdektelen ücsörgés. Anne nem szerette ezeket az órákat. Mindenki táncolt, mindenki ott lehetett, csak éppen ő nem, az egyetlen a csoportban, aki nem volt vagy akart lenni hivatásos táncos, mégis... máskor áldás volt ez, húzóerő, mások példája ösztönözte a gyakorlásra, azonban ilyenkor a legnagyobb átok.
Ült a sarokban, egy összegöngyölt szőnyegen kuporogva, és azzal szórakoztatta magát, hogy megpróbálta felidézni a gyakorlatok eredeti, francia neveit, vagy megpróbált jeleneteket szőni az újra és újra felcsendülő zenékre, vagy csak próbált nem elbóbiskolni.
Most azonban más jutott eszébe. A táskája mélyéről előkerült rajztömb sokat segített, ha nem tudott mit csinálni, Snotlout és Ruffnut pedig érdekes alanyoknak bizonyultak a rajzoláshoz: most épp az ő jelenetük következett. Őszintén szólva nemigen tudta még egyikük sem pontosan, mi is a koreográfia, azonban Gobber pattogó ütemben bekiabált instrukcióinak körülbelül a fele már célba ért, ami meglehetősen jó aránynak számított, így, egy hét után.
Anne megbámulta Ruffnut megfeszülő vonásait, mikor Snotlout megemelte, majd a rajztömbre hajolva igyekezett visszaadni az arckifejezést, mikor Tuffnut lépett melléje.
- A… a húgom? – hangja érdeklődően csengett, bár felkötött rasztái alól patakzott a veríték.
- Az – Anne tovább dolgozott.
- Snotlout akart lenni a csapdász – kezdte a monológját a fiú, majd megtörölte a homlokát. – Vele akart táncolni, így meg… ide szalad, emelgeti, oda szalad, emelgeti, aztán ennyi a nagy közös jelenet – Anne bólintott.
- Őszintén… körülbelül össze is foglaltad a jelenetet, de hát nagyjából ebből áll az egész darab, nem? – nevette el magát, Tuffnut pedig vigyorogva pislogott ismét a rajzra.
- Um, viszont a haját ne árnyékold olyan erősen, nem olyan sötét az… - Anne-nek már épp a nyelve hegyén volt a csípős válasz, ebben a pillanatban azonban Ruffnut fájdalmasan felkiáltott. Anne fölkapta a fejét a tompa puffanásra, azonban mire felpattant, a többiek már mind a földön ülő Ruffnut körül tolongtak, az egy bátyja kivételével, aki úgy indult meg az ijedten pislogó Snotlout felé, mint egy feldühített hörcsög.
- Te gyökér, téged neveznek táncosnak? Ledobtad a húgomat, baszod, és ha eltört valamije? És ha nem táncolhat? Akkor mi legyen, én dobjalak ki a harmadikról, vagy mi?
- Nyugodjatok meg, Odin szerelmére – Gobber hangja nyugodtnak tűnt ugyan, azonban volt benne valami névtelen kétségbeesés. – Tisztuljatok az útból! Ha levegőt se hagyjátok venni szegény lányt… - mikor a többiek kelletlenül bár, de szétoszlottak, Anne is megpillantotta Ruffnutot. A szőke lány lába már most elkezdett dagadni, és a szög, ahogyan állt, minden volt, csak nem természetes, mikor pedig Gobber megtapogatta a duzzanatot, Ruffnut feljajdult. – Jó, azt hiszem, ennek az órának most vége. Hazamehettek – fordult a többi tanítványához, akik halkan beszélgetve, vissza-visszapillantva szivárogtak el az öltöző felé.
- Go-obber…? – a szőke lány hangja szinte sírósnak tűnt. – Mo-ost…
- Meg kéne mutatni orvosnak – Eret megállt a terem ajtajában. – Ha így marad, azzal…
A tánctanár fölkapta a fejét.
- Ha nem mondod, hülyén halok meg. De, ha már ennyire a szíveden viseled a partnered sorsát – nyomta meg az utolsó előtti szót -, segíthetnél esetleg bevinni, vagy sietsz valahová?
A fiú egy pillanatra megdermedt ugyan, de azért bólintott.
- Menjünk. A kórházig én is eltalálok… - Gobber keserűen elvigyorodott. Eret nem olyan régóta lakott Berken, a kollégiumot is csak abban az évben kezdte ott, azelőtt a kétes hírű Bewilderbeast Intézet tanulója volt, s a tanár úr humánus oktatási módszerei eleinte teljesen idegennek hatottak a számára, Gobbernek pedig gondja volt rá, hogy segítsen elfelejteni azokat a rossz beidegződéseket, amelyek az előző táncintézetben ragadtak rá.
- Kéne még valaki. Mert az rendben van, hogy elvisszük, de…
- Mi van, ha le kell vetkőzni a vizsgálathoz? – Ruffnut hangja olyan volt most, mint egy nyafogó kislányé.
- Akkor mi kimegyünk, te meg levetkőzöl…? – Eret kissé bosszúsnak tűnt.
- De ha díszkíséretet akarsz, jöhet egy lány is… mondjuk Anne, és akkor tekinthetitek a dolgot randevúnak – vigyorgott Gobber a meglepett srácra, aki megvonta a vállát.
- Ahogy gondoljátok. Azt hiszem, itt is van…
- Hm? – a lány ebben a pillanatban dugta be a fejét az ajtón. – Csak mintha a nevem hallottam volna…
Eret motyogott valamit az orra alatt, ami emlékeztetett egy ,,menyét”-re, Ruffnut arca kissé megnyúlt, Gobber pedig sebtiben felvázolta a helyzetet, majd hozzátette:
- De azért addig kereshetnél valami rongyot ott, a sarokban, esetleg ha bevizeznéd, az sokat segítene…
Mikor a lány visszatért a borogatással, sziszegés és nyögések árán Gobber felszenvedte Ruffnut bokájára, és elindultak, beltellt vagy negyed órába, addigra pedig a szőke lába elkezdett lilulni.
- Uh… - még felszisszent, azonban mikor Eret alányúlt, és fölnyalábolta, keserűen elvigyorodott. – Most tisztára úgy viszel, mint egy menyasszonyt, vagy mi – a fiú zöttyentett rajta egyet, majd felnevetett.
- Azért nem doblak el, ahogy átléptem az első küszöböt – pislogott Anne felé, aki nevetőn hunyorgott vissza.
- Akkor nem csak a lábát kéne kezelni…
- Azt elég valószínű – a fiú Gobber felé fordult. – Autóval tudunk menni, ugye?

Az út a kórház felé nem tartott soká, a váróban azonban mintha megállt volna az élet. Gobber elindult megkeresni a mosdót, Eret pedig követte, így miután Ruffnutot leültette egy üres székre, a két lány egyedül maradt.
Későre járt már. A váróban ilyenkor már alig lézengtek, s még a máskor oly hangos Ruffnut is fojtott hangon szólalt meg, ahogy megpróbált Anne felé fordulni.
- Ti együtt vagytok, ugye? – bökött a fejével a folyosó felé, amerre Eret eltűnt. – Csak, mert… nah…
A másik meglepetten pillantott rá.
- Mi? Jah… nagyjából karácsony óta…
A szőke lemondóan bólintott.
- Azt hiszem, ezt az előadást elfelejthetem…
Anne megrázta a fejét.
- Ugyan! – nem sikerült túl meggyőzően, ezt ő is érezte. – Ha nem tört csont, akkor még az is lehet, hogy simán visszaengednek pár nap után!
Ruffnut kérdőn pillantott fel rá.
- Őszintén, te azt gondolod, hogy nem tört el? Ezzel kiírtam magam vagy fél évre, ne hülyéskedj már!
- Még nem tud senki semmit… ha viszont kiderül bármi, máris jobb lesz, nem? Hogy tudja az ember, mire készüljön – Anne vigasztalónak szánta a szavait, azonban ő is érezte, hogy ez annak valóban meglehetősen sovány, Ruffnut azonban tőle szokatlan, komoly keserűséggel hajtotta le a fejét.
- Ugyan. Hiszen te is tudod, milyen könnyen pótolható egy női táncos… mindig vannak új jelentkezők, ha meg nem pihenek és emiatt lesz végleg használhatatlan a  lábam, akkor baszhatom az egészet… szóval… érted.
Anne lehajtotta a fejét.
- Figyelj, szükség  van rád! Ebben a darabban az idegen lány igenis fontos szerep…
Ruffnut felhúzta az orrát.
- Kösz, hogy emlékeztetsz, miből maradok ki abból az ostoba fajankó miatt.
A másik válaszolt volna, ekkor azonban Eret jelent meg a folyosó végében, majd letelepedett melléjük.
- Miről folyik a szó? Az ,,ostoba fajankó”-t hallottam, szóval megkockáztatom, hogy rólam pletykáltok, de hát nah, reménykedik az ember – vigyorodott el, Ruffnut pedig megforgatta a szemét.
Anne meg tudta érteni.



Hétfő.
Anne a művészeti központ bejárata előtt várt. Raindancer már rég eltűnt az ajtók mögött, Eretet azonban még sehol sem látta, habár a fiú kérése az volt, hogy várja meg őt…
Lassan a földre engedte a vállára akasztott hegedűtokot, és álmosan dőlt a falnak. Lassan kezdte úgy érezni, hogy többet van itt, mint az iskolában vagy a kollégiumban, habár cseppet sem bánta. A hangszeres művész nem művész gyakorlás nélkül, ő pedig az szeretett volna lenni, és erre nem sajnálta az időt… s bár valóban képes volt nem ritkán napi négy-hat órákat hegedűvel a kezében tölteni, és nem is mindig volt könnyű, azonban elég korán megismerte az érzést, amikor egyszerűen nem bírta abbahagyni. Ugyanazt a darabot játszani százszor, vagy épp végigjátszani az az évi műsort, olykor szinte mindegy volt, csak játszani… játszani…
Tűnődéséből az ajtó csikordulása rezzentette fel.
- Eret…?
A fiú halvány vigyorral az arcán tartotta meg az ajtót, amíg a lány besurrant a karja alatt.
- Bocs, hogy megvárattalak, csak gondoltam… eh, ezt én akartam megmutatni neked – ragadta meg Anne karját, és húzni kezdte.
- Hé, várj, miről beszélsz? – a lány értetlenkedve igyekezett tartani a tempót a másik hosszú léptei mellett, azonban mikor az megindult a hallban, egyenesen a faliújság fele, Anne-n átvillant valami. – Várj, ugye nem azt akarod mondani, hogy…
- Ta-damm – a másik színpadias mozdulattal bökött a szereposztás felé… amibe valaki belejavított. Anne könnyedén felismerte Gobber nagy, düledező betűit, piros filccel pedig ha lehet, még abszurdabbul festettek…
A fiú – Hiccup Haddock.
A fekete sárkány – Toothless Fisher.
A gnúvad – Maelström Isete.*
A csapdász – Eret Eretson.
A morajszarv – Skullcrusher Hodesmasher.
A kék sárkány – Raindancer Siniyova.**
Az idegen lány – Ruffnut Thorston – áthúzva. És még Gobber kézírására is elég volt egy pillantást vetni, hogy lássa: a helyette beírt név az Anne Godmånesdottir…
- De hát… az idegen lány szerepe Ruffnuté, nem… nem…
Eret megforgatta a szemeit.
- Ha Ruffnut zsemlényire dagadt bokával eltáncolja azt a pár jelenetet, hát egészségére. Nem vagyunk elegen, Anne, neked pedig úgysem volt mit csinálnod… Figyelj, nagyon jó lesz! – fogta át a lány derekát, aki bizonytalanul pillantott föl, a fiú azonban nem törődött vele, Anne pedig lassan elmosolyodott. Igen, Eret piszkosul tudta, mikor van szüksége egy ölelésre. – Hidd el, csodálatos leszel – mormogott a lány hajába. – Az egyik legkönnyebb szerep az előadásban, te pedig vagy olyan szinten, mint itt bárki…
- Ugyan – Anne nem tudott ellenkezni. Nem is akart. De tudta, hogy meg fogja még ezt bánni…





*Isete: jelentése jeges a norvég nyelvben
**Siniy: jelentése kék az orosz nyelvben

Sárkányok szigete - Balett au 1. fejezet

Sziasztok!
Igen, az előre jelzett csúszás után elhoztam nektek a balett-au minisorozatának első részét, amolyan bevezetőként, nagyon remélem, annak is tetszeni fog, akinek nem olyan közeli ez a világ, azonban ha valami nem teljesen érthető a tánc kapcsán, nyugodtan kérdezzetek kommentben.
Egy másféle hír is van azonban: mivel a következő csaknem három hetet külföldön (Amerikában) fogom tölteni, ahol a mobilnetem érthető okokból használhatatlan, nem tudok biztos időpontot mondani, hogy mikor érkezem a következő résszel, kérem hát a türelmeteket!
Amikor csak sikerül wifit vadásznom, jövök, addigis szép nyarat mindannyiótoknak!
Most pedig: spiccre fel! :)

- Ezaz! Anne, Anne! Anne, megcsináltam! Meg-csi-nál-tam! Érted? Az istenekre, fel bírod ezt fogni? – a szürke pulcsis, szakadt farmerbe bújtatott, fekete hajú, filigrán lány úgy ugrott a másik nyakába, hogy az meglepetten tántorodott hátrébb. A művészeti központ halljában néhányan kutatva pislogtak feléjük, valaki mosolyogva megcsóválta a fejét, a portás pedig akkorát ásított, hogy az állkapcsa megreccsent belé.
- Melyik szerepet kaptad meg? – szuszakolódott a faliújsághoz a másik lány, hosszú, barna hajú, feketébe öltözött teremtés, mikor azonban megpillantotta a kiragasztott szereposztást, olyan hangot adott ki, mint egy napos csibe. – Rain! Te lettél a Kék sárkány? Ez komoly? – sivította, és most ő szorította magához a barátnőjét. – Az istenekre, gratulálok! Hogy te…
A másik csillogó szemmel pásztázta tovább a kiírást. Igen, a teremben töltött plusz órák és a széttáncolt spicc-cipők meghozták az eredményt: a kék sárkány az egyik legnehezebb, mégis, talán legszebb szerepe volt a darabnak. A történet, Jonas Powell által írt balett tulajdonképpen három felvonásból, három kisebb történetből állt: A fiú és a sárkány egy barátságról mesélt táncban és zenében, A gnúvad eleste a végső győzelemről szólt, a Sárkány barátsága pedig az ezt követő béke beálltát beszélte (táncolta) el. A kék sárkány szerepe a harmadikban, vagyis utolsóban volt jelentős, de ez a szerep is sokkal kiemelkedőbb volt, mint amire Raindancer számítani mert. Ő sosem érezte magát elég jónak, annak idején volt pár sérülése is, amelyek lelassították a táncban való fejlődését, most pedig kapott egy olyan szerepet, amelyről nem is álmodott…
- A morajszarv szerepét Skullcrusher kapta – rezzentette fel a tűnődéséből Anne, majd elnevette magát. – Ne nézz így rám, nem én tehetek róla! Jó lesz ez!
A darab kék sárkányának három nagy jelenete volt, egy szólótánc, egy pas de deux a morajszarvval és egy az idegen lánnyal a darab vége felé, viszont Skullcrusher nem az a fiú volt, akivel Raindancer bármikor szívesen együtt táncolt volna. Már nem is tudta, mikor kezdődött köztük ez a feszültség, de egészen biztos volt benne, hogy nem akarja ezt…
- Szarok bele! – nem fogja engedni, hogy bárki vagy bármi elrontsa ezt az élményt, ezt már most elhatározta. – Skullcrusher majd kibír, nem érdekel, de…
- Ezen ne múljék!  - Anne megragadta a karját. – Meghívlak egy fagyira, mit szólsz? – húzta el magával a tiltakozó Raindancert, aki még végigolvasta volna a szereposztást, fagyizás helyett is akár, a másik azonban túl lelkes volt, hogy ezt figyelembe vegye.
Anne-nek könnyű volt, ő megtehette: ugyan a barátnője balerina volt, ő azonban zenésznek tanult. A zenekara koncertmestereként képes volt esténként megvárni az olykor tíz, tizenegy körül végző Raindancert, valamelyik üres teremben gyakorolva, hogy együtt menjenek vissza a kollégiumba. Mindez azóta volt így, amióta egy este Rain szembetalálta magát egy meglehetősen ittas társasággal… Nem, az az egy sérülés nem tánc közben érte. Azok Skullcrusher haverjai voltak, habár a fiú akkor épp nem volt velük, hiszen ő is ott volt az órán. Mindenesetre mikor mentegetni kezdte a többieket, Rain úgy csapta rá az öltöző ajtaját, hogy csak úgy reccsent, és őszintén szólva ez sem tett valami jót kettejük kapcsolatának…
De ez most nem számított. Ő volt a kék sárkány, a kora tavasz első fagylaltja láthatáron belül volt, a nap sütött, a világ pedig puha volt és illatos, mint egy szaténruha.
Boldog volt.

A próba szánalmas lassúsággal vánszorgott, legalábbis Anne számára mindenképp. Ült a terem egyik sarkában, és figyelte, ahogy a két jelenet próbája egyszerre folyik a terem két oldalán, persze zene nélkül, és bár ez zsongító volt ugyan, mégis, mintha láthatatlan erő kényszerítette volna, hogy odafigyeljen. Jobban meggondolva a láthatatlan erő valójában Eret volt, aki a csapdász szerepét próbálta a harmadik felvonáshoz, jelen pillanatban a szőke, laza kontyú Ruffnuttal. A második felvonásban a tánca inkább volt hip-hop, mint balett, azonban ebben a jelenetben ennek alig volt nyoma. Anne elgondolkodva figyelt.
- Látod? – összerezzent, ahogy Snotlout letelepedett mellé. – Szinte kéjeleg – bökött Ruffnut felé az állával. – Nagyon durva a csaj, de baromi jól táncol… ki se néznéd belőle – csavarta le egy ásványvizes üveg kupakját, és hosszú, hangos kortyokban nyelte az édes, friss vizet.
- Uhum – Anne nem pillantott rá. – Tényleg nagyon… jól csinálja. Tagadhatatlan, bár…
- Nem vagy a kedvence, mi?
A lány elnevette magát.
- Nem éppen.
Snotlout megint meghúzta az üvegét, s csak hosszú hallgatás után szólalt meg ismét.
- Pedig te sem táncolsz éppen rosszul…
Anne nem válaszolt. Bejárt ugyan táncolni, és Gobber tanár úr dicsérte is eleget, de mindez csak hobbi volt. Ő nem volt hivatásos táncos, ahhoz már előbb le kellett volna tennie a voksát a tánc mellett, tizenegy-két éves kora körül, ő pedig a zenét választotta, így, bár Gobber unszolására kisebb művészeti-iskolai előadásokban kaphatott szerepeket, itt nem volt helye.
- Miért mondod ezt?
Snotlout megvonta a vállát.
- Nem tudom. csak… csak eszembe jutott. Én is szívesen táncolnék Ruffnuttal, Eret meg annyira nem örült neki…
A lány idegesen pillantott föl.
- Most komolyan, mit akarsz ezzel?
A fiú ideges, nevetéssel, védekezőn tartotta maga elé a kezét.
- Nyugi, nem akarok semmit! Semmit, az ég egy adta világon! Csak gondoltam, hátha…
Anne fölemelkedett a földről.
- Remek. Akkor remélem, nem zavar, ha én most kimegyek a mosdóba…
Sokáig állt a tükör előtt. Snotlout szavaiban tényleg nem sok realitás volt, azonban mégis nyugtalanította a dolog. A fiú mindig ilyen volt… amikor valami nagy hülyeséget készült tenni.

Az utca üres volt; üressége azonban nem tette ijesztőbbé a szokásosnál. A gesztenyefák frissen serkent lombjai most egy-egy lámpafestette folttól eltekintve szinte feketének tűntek a sötétben, Raindancer azonban a kései óra ellenére nem volt fáradt. Péntek volt, sehova sem kellett sietni, és úgy érezte, az aznapi próbák után amúgy is megérdemel némi pihenőt.
A padon, ahová letelepedtek félúton a kollégium felé, Anne törökülésbe húzta a lábait, mint egy hosszú hajú Buddha, és körülbelül olyan nyugalommal is hallgatta a másik lány olykor sziszegésbe forduló, heves gesztikulációval kísért magyarázatait.
- És érted, fölemelt, de az ujjait szinte benyomta a bordáim közé, basszus, azt hittem, visítok… Komolyan, hogy lehet ilyet csinálni? Tanult táncos, annyit mondott Gobber, de ez… Ehh. Most gondolj bele… - persze, hogy megint Skullcrusherről volt szó. Anne remélte ugyan, hogy sikerül elsimítani a kettejük közti feszültséget, azonban úgy tűnt, a próbák során Raindancerben csak tovább mélyült a gyűlölet a nagydarab fiúval szemben. Halkan felsóhajtott, majd eszébe jutott valami.
- Amúgy… említetted a múltkor, hogy lesz valami találkád, vagy randid… - a másik úgy meredt rá, mint aki most pottyant le az égből egy szivárványszínű unikornison, de legalább Anne sikerrel járt: elterelte a témát.
- Ehm… I-igen, mondtam… Lolának hívják – a vékony, máskor oly magabiztos Raindancer szinte szégyellősen húzta össze magát. Mindig ezt csinálta, amikor más lányokról volt szó, Anne pedig imádta ezért. A másik minden határozottsága és szeszélye ellenére ilyenkor olyan szeretnivaló, egyszerűen aranyos tudott lenni, hogy legszívesebben megölelte volna. – Csak nem tudom… Fiatal. nagyon. Úgy értem, nálunk is fiatalabb, és kicsit félek, hogy…
Anne nevetve ölelte magához.
- Ugyan! Hiszen ha valaki, te gyönyörű vagy, és egészen biztos vagyok benne, hogy jól ki fogtok jönni – kacsintott rá, ami a sötétben mondjuk nemigen látszott, de érezte, hogy Raindancernek így is jól esett.
- Azt mondod…?  - tétován ölelte vissza, hogy Anne felnevetett, ebben a pillanatban azonban beszédhangok hallatszottak valahonnan, s mire a lány felocsúdott, Eretet pillantotta meg, ahogy kilépett az egyik sarok mögül, a nyomában Skullcrusherrel. Úgy tűnt, egyikük sem vette észre a lányokat, Anne pedig halkan kuncogott fel, ahogy a ujját a felszisszenő Raindancer ajkaira nyomta, hogy el ne árulja őket.
- Shh, mi volna, ha…
- Anne? – Skullcrusher füle, úgy tűnik, jobb volt, vagy csak jó irányba nézett, azonban a hosszú, barna haját megrázva felpattanó lány felől szinte bugyborékoló kacagás nem arra vallott, hogy különösebben bánja, hogy lebuktak.
- Szóval végeztetek ti is – lépett közelebb a vállas, vörös hajú fiúhoz, és olyan hirtelen bökte oldalba, hogy az egy pillanatig levegőt venni is elfelejtette a meglepetéstől. – Reumás csigák – szinte köpte a szót azzal a szertelen jókedvvel, ami ellensúlyozni tudta az olykor egészen melankolikus természetét, és ami segített neki túlélni a gyerekkort egy alkoholista anyával és egy születése előtt eltűnt apával.
- Azt mondod? Na, megállj csak! – Eret játékos erőszakkal ragadta meg a karját, és egy szinte már lágy mozdulattal vonta magához, és a lány dereka köré fonta a karjait.
- Nehh, menjetek szobára! -  Skullcrusher vigyorogva adta vissza a ,,reumás csigát”, Raindancer pedig nyögve emelkedett fel a padról.
- Ti meg…?
- Bentmaradtunk, mostanra jutott idő arra, hogy méretet vegyenek a jelmezekhez – Eret végre elengedte Anne derekát, aki azonban nem úgy tűnt, mint aki vissza akar ülni.
- Óh, szegény fiúk, mindig estére maradnak – vigyorgott, Skullcrusher azonban lemondóan legyintett.
- Nem akartok jönni? Akár meginni valamit, vagy fene tudja. Ja, és – fordult a felszisszenő Raindancerhez – bocs, ha a próbán nagyon meg találtalak szorítani…

Nyári tervek - egy kis különkiadás

Sziasztok!
Ugyan Anne története korántsem ért véget (muhaha, nem is tudjátok, mennyire nem...), azonban az évadhatárra való tekintettel engedelmetekkel (vagy anélkül) tartok egy kis szünetet.
De ne örüljetek nagyon, mert ez alatt az idő alatt sem hagylak titeket olvasnivaló nélkül: egy néhány fejezetből álló kis modern au-val készülök, amely remélhetőleg hamarosan ki is kerülhet ide.
Szóval: nem szándékozom különösebben elpárologni (bár Snowflake létemre olvadok rendesen ebben a kánikulában), viszont most a szokásos részek helyett ezzel a rövidke kitekintéssel traktállak benneteket.
Remélem, tetszeni fog, és emlékezetes nyarat kívánok mindannyiótoknak!
~ Flake

Epilógus - Ha van kérdés

Nem tudta, mennyi idő telt el, könnyei azonban lassan felszáradtak, a sárkány pedig úgy tűnt, elbóbiskolt az ölébe hajtott fejjel. Anne állkapcsa megfeszült, mikor meghallotta a lépteket, a belépő Eret arcára pillantva azonban a dac helyét felváltotta a torkába kúszó sírás, bár igyekezett visszatartani.
- Anne… - Hangja érdesnek hatott, a lány pedig összehúzta magát. - Anne, én nem úgy…
- De, úgy. Én is tudom, nem kell rajta szépíteni…

A férfi szája megrándult.
- Nem. De akkor is…
A lány fölpillantott rá.
- Most nem erről van szó. Most… most nem arról, hogy te mit mondtál, vagy én mit mondtam, mert sokat mond az ember, ha mérges, de…
- A gyermek.
Anne-t gyomron öklözte a szó.
- Tudom, mi van a gyermekkel. Itt van, bennem van, és bennem növekszik, pedig… Igazad van. De…
Eret nyögve guggolt le melléje, hogy Raindancer baljóslatúan, bár mindenekelőtt meglehetősen álmosan pislogott rá.
- Nézd… Nem akarok veszekedni. És nem akarom, hogy emiatt tüske maradjon benned, vagy megbánd, akárhogy döntesz – döntünk – is, de… Engedj meg egy kérdést. Mondtad, hogy nem vagy még elég érett hozzá. Viszont én azt látom, hogy ahogyan akár Gerdával, akár más gyerekekkel…
Anne a szavába vágott.
- Ez… ez annyira más! Nem is hasonlítható össze a kettő, de… nem is erről van szó. Én… Én félek! Igen, ez a legjobb szó: félek… Fél…tem. Én… én nem lennék jó anya! Nem tudnék olyan lenni, amilyennek kell, én nem tudnék mindenre figyelni, én nem volnék képes azokra a csodákra, amelyekre más asszonyok igen, és… én tudom, milyen így felnőni, Eret. Amikor az anyád nem képes csodákra. Ő beszélt a fákkal, beszélt a holtakkal, de egyszerűen nem volt meg a képessége arra, hogy meghallgassa, amit meséltem neki. Hogy… hogy mi történt velem aznap, hogy mit tanultam, ha kérdéseim voltak, és válaszokat szerettem volna, ő csak begubózott a saját világába és kizárt. Válaszolt, és hallotta, de mégsem volt ott. Tudod… tudod, milyen nehéz volt? – kiseperte a hajat az arcából. – Úgy, hogy kislányként minden barátnőm, játszópajtásom édesanyja más volt, más volt, mint az enyém… még ők is többet törődtek velünk, pedig több gyermekük volt. Persze, vendég gyerek, meg minden, de azért… mindig éreztem a különbséget. És nem csak azért, mert az én anyám volt. És ez volt a legszörnyűbb… hogy talán szeretett, mert nem fojtott bele egyik kútba sem, miután megszülettem, mint egy macskakölyket, viszont ha valaha visszafordíthatta volna a történteket és eltörölhette volna a létezésem, akkor minden bizonnyal megtette volna… - szipogott.

Eret eddig hallgatagon meredt maga elé, most azonban lassan fölemelte a fejét.
- És… és azt mondod, te nem tudnád szeretni… a gyermeked? A… a gyermekünket? Akkor se, ha… ha egy kis részedet látod benne, apró önmagad, vagy az én egy részemet? A jövőd… ami már nem a te életed, és nem is az enyém, hanem valami mást? Ennek a gyermeknek nem úgy kellene felnőnie, ahogy neked kellett, elhanyagolva és szökésben. Családja volna, ha te is akarod, családja, Anne… Édesapja volna és édesanyja – simította meg a lány vállát, aki eddig bírta. A sírás úgy szakadt fel a mellkasából, mint a folyó, amely egyszerűen elmossa a gátjait, s arcát a férfi mellkasának szorítva halkan, felszabadultan zokogott tovább.

*****

Nehéz ezt szavakba önteni. Eltelt egy tanév, eltelt egy évad, a blog első születésnapjával, a közel hétezer megtekintéssel és tizenkét feliratkozóval, amely a téma rendkívül szűk réteget megszólító volta miatt számomra óriási eredmény.
Óriási köszönettel tartozom mindannyiótoknak, akik töretlen figyelemmel vagy részletekben, rendszeresen vagy kampányszerűen, de olvassátok ennek a kis nebántsvirágnak és a csapdásznak a történetét, legyen az éppen unalmas párbeszédekkel tömött, vagy tájleírásokkal teletűzdelt fejezet.

Ötleteiteket, megfigyeléseiteket örömmel olvasnám, ha van, legyen az a történetre vonatkozó észrevétel, vagy az évadzárás megünneplésének módjára vonatkozó javaslat, esetleg illusztrációra vonatkozó kérés, tisztázandó dolog, vagy akár személyes kérdés.

Akadnak kényes témák is bőven, mint például Anne bűnössége/ártatlansága Björn halálában játszott szerepének tükrében, vagy akár Eret biszexualitása, amelyekről szívesen beszélgetek bárkivel, akiben kérdéseket hagyott maga után a dolog – a snowflakeindarkness@gmail.com email-címen ezt bátran megtehetitek.

A továbbiakra vonatkozó információkkal nemsokára érkezem, nyugodjatok meg, nem szándékozom itt abbahagyni a történetet.

Csodálatos nyarat kívánok mindannyiótoknak! 

~ Flake

42. Fejezet - Terhes

- Anne? Minden rendben? – nem tudta, milyen kétségbeesett arcot vághatott, ha a férfinek ez volt az első kérdése, de most csak  arra tudott gondolni, hogy egyáltalán fölfogja, ami történt… ami történik. Állott a tűzhely mellett, s egy pillanatig egészen biztos volt benne, hogy ha most megszólal, menten elsírja magát, a férfi azonban aggodalmas arccal lépett közelebb. -  Anne…?
A másik kétségbeesett daccal lépett hátrébb. Gyűlölte, amikor a másik ezt csinálta: úgy érezte, ez a kerek szemű, ostoba ártatlankodás egyszerűen megőrjíti. Hogy lehetne minden rendben?
- N-em… - igyekezett nem sírni és nem üvölteni. – Ne-em egészen…
A másik rosszat sejtve lépett még közelebb, hogy megölelje, Anne azonban idegesen húzódott el az érintése elől.
- Történt valami?
A lány legszívesebben felüvöltött volna. Á, nem, semmi az ég világon, minden a legnagyobb rendben… a szoba szinte fojtogatta, azonban most nem mehetett el.
- Nem, csak… - nagy levegő. – Azt hiszem… A-azt hiszem…
Eret várakozón pislogott.
- Igen…?
- Azt hiszem… terhes vagyok…? – inkább kérdezte, mint mondta, a férfi arcán azonban leírhatatlan érzések kavarogtak. Hitetlenség, öröm, aggodalom, ismét a hitetlenség, valami zavarodott, suta felelősségtudattal keveredő próbálkozása a komolyságnak, végül azonban a következő pillanatban úgy kapta föl a meglepetéstől levegőért kapkodó lányt, mint a pelyhet, és azzal a lendülettel fordult is egyet.
- Anne, az istenekre, akkor igaz? Terhes vagy! Terhes vagy! – mintha ízlelgette volna a szót, óvatosan engedte le a másikat maga mellé, aki halkan felszisszent, mikor a férfi magához szorította. – Ez… ez csodálatos dolog! Egy gyermek… - elakadt. – Ez óriási dolog! – nevetett föl, a lány arcát látva azonban lassan elkomorult. – Anne? Mi a baj? –
A lány igyekezett kibontakozni az öleléséből. A szoba füstös teteje szűken borult föléje, elfogva előle fényt és levegőt, mintha valami fojtogatta volna… fölpillantott. Eret mézszínű szemeiben aggodalom csillogott. Nem az a fajta, amikor valaki testi épségéért aggódik az ember, valami sokkal mélyebb szorongás volt ez: rettegés attól, amit hallani fog.
- Én… Én nem akartam ezt…
A másik kezei lecsúsztak a lány derekáról.
- De…
Anne felszegte a fejét.
- Nem ,,De”! Eret, most nem erről van szó… én… meg tudom oldani!
A másik olyan hirtelen csattant fel, hogy a lány összerezzent.
- Hogy érted azt, hogy nem erről van szó? Nincs olyan, hogy nem erről van szó! – szelídebben folytatta. – Anne… figyelj. Elhiszem, hogy ijesztő lehet így elsőre, azonban… nézd, ez egy csodálatos dolog! Egy jó dolog, Anne, egy kisgyermek…
A lány úgy rándult meg, mintha belédöftek volna valamit.
- Azt mondod, ez jó dolog? Azt mondod, ez természetes?
A férfi nyugodtan pillantott le rá.
- Azt. Lehet, hogy elsőre ijesztő, de mégiscsak egy élet…
- Ijesztő? Ijesztő! Hah! Ijesztő, hát ideszarok, komolyan! – Anne kínlódva kacagott föl. – Azt mondod, ijesztő? Nem! Nem az! Az az ijesztő, ahogyan beszélsz róla… egy gyerek? Hogy be ne rottyantsak! Gyerekek és asszonyok halnak meg minden harmadik-negyedik szülésnél, tudtad? Tudtad? – levegő után kapott. – Hogy azt mondod… Ehh! Egy élet? Egy élet! Minden élet kilobban egyszer, ezt te is tudod, elég egy döfés, egy ütés, esetleg pár csepp ügyes méreg… Nem ér semmit! Semmit! Az én életem, az én testem, bennem van! Bennem, érted? Bennem! – szavai hisztérikus kacagásba fúltak.
A másik kezdte elveszteni a türelmét. Gondolatai megfoghatatlanul kavarogtak, és kirántották az oly biztosnak hitt talajt a lába alól, a keserűség pedig úgy csordult ki belőle, mint a méreg a túltöltött pohárból.
- Anne, ez egy gyerek! Benned van, de az istenekre, talán elfelejtetted, hogy én ültettem beléd?! Elfelejted, hogy az a magzat éppen úgy az én gyerekem is, mint  a tied? Egy gyerek! Érted?! Egy gyerek! Egy síró, rózsaszín csecsemő! Ezt a csecsemőt… a gyerekemet akarod megölni, Anne!
A lány arca megrándult.
- Én csak azt tudom, hogy én… - a sírás fojtogatta. – Én ehhez túl fiatal vagyok! Nem… Nem vagyok elég érett… Az istenekre, tudsz jobb megoldást? Tudsz más megoldást, mint elhajtani? Ez nem…
A férfi arca megvonaglott a belsejét marcangoló, kegyetlen, hideg dühtől.
- Remek. Ezek szerint, miután otthagytad az anyádat és megölted az apád, most a gyermeked következik…
Anne megmerevedett. Arca kivörösödött a visszafojtott sírástól, kimeresztett szemeiből azonban akaratlanul csordultak ki a könnyek.
- Ez… Ez most… - kifordult az ajtón.

A másik elkeseredett, szégyentől égő dühvel kapott utána.
- Anne… én nem úgy…
A lány sziszegve tépte ki magát a kezéből.
- Eressz! – tekintete valami olyan névtelen, mély dühvel villant meg, amely talán már a gyűlölettel volt határos. – Eressz!
Mikor eltűnt a pajta mögött, a férfi lerogyott az ágy szélére. Nem volt ereje szitkozódni.

Anne szinte berohant a pajtába. Lábai reszkettek, és egy pillanatig azt hitte, menten összerogy, ahogy megrázta a zokogás. Raindancer halkan fölhorkant a lépteire.
- Rain… - a lány szipogva fogta két kézre a sárkány orrát, aki lágyan az ölébe fújt. – Rain…
A szörnyennagy rémség mintha megérezte volna ennek a törékeny, puha lénynek, apró ember-lánynak a szomorúságát, dühét, hogy… hogy szüksége volt rá.
Szárnyait kitárva szinte sátrat vont az oldalához bújva felzokogó lány fölé, aki reszketve simította arcát a forró, pikkelyes bőrhöz.
A sárkány puhán hajtotta a fejét Anne ölébe, s lassan, szinte doromboló mormogással hunyta le a szemét. A lány még megrázkódott ugyan a néma zokogástól, a szörnyennagy rémség közelsége azonban mintha feloldott volna benne valamit.

Ő nem így tervezte. Nem ezt akarta – vagy még inkább: nem akarta ezt. Az egészet.
Ő szerette volna, ha minden simán megy… A legjobb lett volna persze vigyázni. A legjobb lett volna nem teherbe esni, azonban ami megtörtént, megtörtént… Viszont a kimenetelét meg tudta volna változtatni. Most egy pillanatig csak azért haragudott magára, amiért nem tartotta meg a gyermek tudását… Szerette volna, ha kész tényeket állíthat Eret elé, ám a férfi reakciója őt magát is meglepte. Nem… Nem hitte volna. Számára valahogy az egész helyzet ilyennek tűnt most: kilátástalannak és átláthatatlannak. Ez az egész együttlakás-dolog már önmagában sem volt tiszta: szerelemnek sok, házasságnak kevés. Sosem szentesítették egyetlen istenség nevében sem, bár ő maga sem vágyott erre soha… és úgy tűnt számára, hogy a  férfi sem. Különböző isteneket tiszteltek ők maguk is, különbözőt, mint a falubeliek, s nem volt, aki ezeket összefoghatta volna, de nem is volt rá szüksége senkinek. Mégis… Egy gyerek az egészen más dolog.  Az… már egészen más.
Nem arról volt szó, hogy félt volna tőle… Jobban végiggondolva leginkább önmagától félt. Az anyja árnyéka ott lebegett a feje felett, bármily messze volt is.
Nem, Anne nem attól félt, hogy mit tenne vele a gyermek. Ő attól félt, amit ő tehetne a gyerekkel.

41. Fejezet - Összeállt a kép

Sziasztok!
Ezúttal ismét egy felkavaróbb résszel érkezem, remélem, mindannyiótoknak tetszeni fog! Azt hiszem, nemigen szükséges magyaráznom, hogy miért is pontosan...
Jó olvasást! :)

A révületből izzadtan és reszketve ébredt fel. Véres álma volt, véres, és a fejében lüktető fájdalomnál ezerszer szörnyűbb volt a tudat, hogy valami történt. Valami, amelyre nem tudta a magyarázatot. Körmei a tenyerébe mélyedtek, és vörösen szivárgó nyomokat hagytak maguk után, az emléket és a fejében égő gondolatokat azonban ez sem tudta elnyomni. Zavarodott gondolatai egyre a véres, élesen sikoltó fájdalom körül kavarogtak, és nem tudtak benne életté vagy halállá ülepedni.
Ezúttal szerencséje volt: az álmok és a szellemek kegyesek voltak hozzá. Révülete megszülte a maga gyermekét, képek táncoltak a szeme előtt, érezések, érzelmek viharzottak keresztül rajta, hol a magasba szakítva, hol a földig tiporva őt, keblei között még égetett a kicsorduló álom-vér, tagjai lázasan lüktettek, méhében pedig ott feszült az ismeretlen rémületes-szép valósága. Reszketett a kíntól, ami végigömlött rajta, reszketett a tudattól, hogy valami visszafordíthatatlan, valami nyomot hagy, valaminek vége, valami más kezdődik, sikoltva markolt a hajába, mintha ezzel meg tudná védeni magát a daturaálmok halántékába vájó, karmos ujjaitól, teste ívbe görbült, mint a vajúdó asszonyoké, a következő pillanatban azonban egy csapásra minden letisztult. Pupillái kitágultak, ahogy végigömlött rajta a felismerés, a következő pillanatban pedig arcán széles, keserű mosoly terült el.

- Megtalálom  - a csend megremegett a kunyhóban. -  Megtalálom – fordult a tűzhelyen parázsló, soha többé fel nem lobbanó lángokról álmodó zsarátnok elé. – Megtalálom, ha belepusztulok is… A lányom! – sikoltott fel hirtelen, mintha valaki kétségbe akarta volna vonni a szavait. – A lányom! Anne!

Kapkodva ragadta meg a zsákját. Tárgyak után nyúlt, tárgyakat hajított el türelmetlenül, megint másokat dédelgetve ejtett a zsák jóformán feneketlen mélyére. Takaró, a munkájának eszközei, talizmánok, egy ivókürt… Utoljára egy gyöngyökkel és csontokkal teleaggatott, barna subát kerített a nyakába, majd a botja után nyúlva kifordult az ajtón, és végigkarmolt az ajtófélfán. – Soha többé ne zárja be senki!

*****

- A hajó... kifutott a fjordból! - Ruffnut kiáltása végigvágott a lomha csend széles, barna hátán. Raindancer sziszegve pattant fel, tüskéi ezerfelé meredtek, s ahogy Anne fölkapott a hátára, szarvait megrázva mordult fel ismét.

Ahogy a három sárkány ellökte magát a szirtfaltól a mélység fölé, a hajón megbolydult a legénység. Két háló pörögve repült a levegőbe, minden, célzásra tett kísérlet nélkül, mikor azonban a cipzárhát elsuhant a hajó felett, a tétova ellenállás vad menekülésbe csapott át.

A tervben ugyan az szerepelt, hogy elcsalják a csapdászokat a szigettől, azonban ez már inkább emlékeztetett az elcsatangolt marhát terelő szelindekekre; nem, itt már nem ők voltak az üldözöttek. A hajó a déli szelet kihasználva vonta fel a vitorláinak maradékát, s a korhadozó teknőtől meglepő gyorsasággal kotródott észak felé.

- Magashegy* felé mennek! - Eretnek kedve lett volna ujjongani. Magashegy, még ha csak névleg is, hűvös békét ápolt Berkkel: a magashegyieknek szükségük volt Berk szövetségére, akkor is, ha flottájuk jóval erősebb volt a sárkányszigeténél, azonban egy sereg - nem sereg. Magukban nem sok jóra számíthattak volna, nem hitte tehát, hogy komoly veszélyt jelentenének a kedélyeket esetleg felkorbácsoló csapdászok. - Nem ártana követni őket, amíg...

Nem kellett kétszer mondani. A sárkányok mintha kifejezetten élvezték volna a hajszának nem igazán nevezhető, apró támadásokat, szinte hasították a levegőt: most lehetett csak igazán érezni a különbséget a hajók és a sárkányok tempója között. Magashegy kikötője nyitva állt.

*****

Mikor Hiccup benyitott a szobába, megcsapta valami puha, meleg, tejes illat. A félhomályban nem látott mást, csak a bölcső oldalán szinte életre kelő faragványokat, s már éppen kihátrált volna, amikor a homály egy darabja megrezdült, s a fal melletti padkáról Astrid emelkedett fel.
- Hiccup! – nehezen állta meg, hogy ne sikoltson örömében. A férfi néma boldogsággal tárta ki a karjait, és csak szorította, szorította őt magához, Astrid pedig a vállhajlatába fúrta a fejét. –Hiccup… - kedve lett volna zokogni örömében. Az elmúlt két nap számára kínosabban telt, mintha egy börtönben sínylődött volna valamelyik ellenséges szigeten, azonban ezt a börtönt – mert számára ez sem volt más – szeretnie kellett. Mert ez volt a feladat. Stoick mellett bármennyi időt el tudott volna tölteni, ezzel nem is volt gond, azonban a tudat, hogy a többiek eközben odakint harcoltak ismeretlen körülmények között, ismeretlen emberekkel szemben, ki tudja, meddig, és nem segített sokat Valka jelenléte sem, aki nem hiába szerette hangoztatni, hogy Hiccup mindig is rá hasonlított. Egy-egy mozdulata vagy szava is elég volt olykor ahhoz, hogy Astrid legszívesebben elsírja magát. Csak mert… csak mert Hiccupra hasonlított. És ez elég volt.
Érezte, ő is érezte, hogy valami megváltozott benne, és ugyan szégyellte magát olykor emiatt, azonban Hiccup úgy emlegette, hogy ,,megszelídült”. Astrid viszont nem akart megszelídülni. Lehet, hogy egy anyának ez a dolga, azonban ő nem akart olyan anya lenni, mint akik folyamatosan a konyhában sürgölődnek és csak a családjuknak élnek. Persze Astrid Hoffersontól soha senki nem is várt volna el ilyesmit, azonban a kép mégis be-bekúszott a gondolatai közé és megkeserítette az álmait. Azonban most… Hiccup itt volt. Hiccup itt volt, és ez mindent megváltoztatott. Kinyitotta az aranykalickát, de a madár nem akart már rajta kirepülni.

Anne összekuporodott a tűzhely padkáján. Olyan jó volt ismét itt lenni, itthon lenni, egészen régóta nem fogalmazódott meg benne honvágy, s ez most valahogy új volt és szinte kellemes. Valami puha bizonyosság kúszott a gondolatai közé, a tudat, hogy most itthon van, itthon, itthon… Ízlelgette a szót.
Eret állítólag Hiccupnak jelentett a ,,küldetés” eredményéről, Anne azonban biztos volt benne, hogy várnia kell egy darabig. Astrid most fontosabb volt, mint a jelentés, akkor is, ha egy főnöknek a népe az első.

Megmozdult, hogy fölemelkedjen a padkáról, mikor a tűzhely kezdett átforrósodni, ekkor azonban valami történt. Valami, amire nem számított: valami – megmozdult. Benne. Az oldalára tapasztott kézzel dermedt mozdulatlanná. A mozgás  ismétlődött… Az első, ami átvillant az agyán: a vérzés. A vérzés, ami azóta, amióta Erettel volt…
Nem. Az nem lehet.
Lélegzete egy pillanatra mintha megállt volna, ahogy átvillant rajta a felismerés. Ilyen nincs. Nincs. Nincs.
Valamit elszámolt, valamire rosszul emlékszik, itt valami nincs rendjén, ilyen nincs…
És akkor összeállt. A kép.
Nem csak a dühtől émelygett ő, nem a fáradtság miatt volt gyenge, nem a gyász miatt, nem csak ezért…
Túl nagy volt a nyugalom. Két hónapja. Vagy… vagy több.
De valahogy úgy.
Torka elszorult. Talán… talán már az első alkalommal?
Nem volt benne biztos.
Viszont, ha így van, szinte biztos, hogy már késő. Átkozta magát. Hogy nem vette észre? Mégis, hogyan? Más asszonyok egyből… Tudják. Érzik. Ő pedig…

És akkor belépett Eret.

*Magashegy Useless Reptile történetében kerül elő, itt